A lény, ami a mezőkön ólálkodik

Néhány héttel ezelőtt, a szénabálák lassan eltávolodtak a háztól. Minden reggel, amikor felébredtem, mindegyik ötven méterrel távolabb volt az eredeti helyénél. Úgy véltem, hogy csak valaki szórakozik, így nem is figyeltem rá.
Néhány napon belül, a bálák elérték a farm határát. Ekkor már elegem lett ebből az egészből s eldöntöttem, hogy visszaviszem őket. Egy fárasztó órába telt, mire visszahurcoltam mindegyiket a házhoz, mire végeztem vele, azon voltam, hogy kitekerem a nyakát annak, aki szórakozik velem. 
Másnap reggel, mindegyik lovamat lefejezték. A szagra keltem fel. Mindegyik az istállóban rogyott össze. Sehol se találtam meg a fejeket. A nap nagy részét azzal töltöttem, hogy feltakarítottam és eltemettem a maradványokat. Mikor befejeztem a munkát, észrevettem, hogy megint mindegyik szénabála eltávolodott, össze-vissza helyezkedtek el a mezőn. De most már ott hagytam őket, ahol voltak.
Aznap este, kiültem a verandára, egy vadászpuskával a kezemben és egy adag kávéval a mellettem lévő asztalon. Órákig ott ültem, a mezőre szegeztem a szememet, hogy elkapjam azt, aki a szénabáláimat mozgatja. Elbóbiskoltam. Ahogy becsuktam a szemem, zajt s a fák susogását hallottam egy közeli erdőből. Előre dőltem, zakatolt a szívem, most végre elkapom a rohadékot. A pisztolyommal babráltam s a székemben fészkelődtem, izgatottan vártam, hogy elég közel jöjjön ahhoz, hogy rajtaüssem. Csak a sötétben kirajzolódó sziluettjét láttam, de ledermedtem a rémülettől. A lény a közeli erdőből, ami a mezőmön ólálkodik, nem vette észre, hogy ott ülök.
Settenkedett, osont s a mezőn ólálkodott egy lábujjhegyen lopakodó tolvaj képében. Még úgy is 3 méter magas volt, hogy összekuporodott, a testtartása törékenynek tűnt. A karjai és a lábai vékonyak voltak, csont sovány volt, a mellkasa behorpadt, egy éhező állatra emlékeztetett. Ennek ellenére ez a lény vitathatatlanul erős volt, néztem, amint mindegyik bálát könnyedén emeli fel a karjával s óvatosan leteszi jóval távolabbra, csak pár lépést tett és eltűnt a messzeségben. Néztem, ahogy dolgozik, gondosan elhelyezi a bálákat. Mihelyt letesz egyet, felegyenesedik, majd ránéz a többi bálára a mezőn, hogy lássa, jó helyre helyezte el.
Mielőtt elment, a ház felé nézett. Úgy éreztem, a sötétben rám szegezte a tekintetét, de hogy vajon látott-e engem vagy nem, ezt nem tudom megmondani. Csendesen megfordult s visszament oda ahonnan jött, eltűnt a sötét erdőben. Egy órába telt mire megjött a bátorságom, hogy megmozduljak. Bementem, de nem aludtam aznap este. Csak akkor mertem lelépni a verandáról a mezőre, amikor már felkelt a nap. A szénabálák ott voltak, ahol hagyta. Érdekes, nem távolodtak el, mint azelőtt.
Valami láthatatlan felé közeledtek, ahogy rájuk néztem, úgy láttam, mintha valami vonallal lennének megjelölve. Valóban, amint körbesétáltam, észrevettem, hogy egy pontos kört alkotnak s a közepében állok. Először azt hittem, hogy a bálák véletlenül elgurultak a háztól, de most már rájöttem, hogy a határ felé vitték őket. A lény hagyott nekem egy üzenetet. Rosszul aludtam aznap este, de csak azért, mert zavarodott voltam.
Másnap reggel, a bálák egyáltalán nem mozdultak el. A hét többi napján se. Ott voltak ahová a lény akarta őket. Belebetegedtem abba, hogy rájöjjek, mi is volt ezzel a célja. Miért fektetett bele ennyi energiát, hogy elmozdítsa a szénabáláimat? És hogy ilyen erőszakosan bánt velem, közbe kellett volna lépnem? Megölte a lovaimat ez egy fenyegetés. Egy ügyes fenyegetés. Tudta, hogy megijedek és tudta, hogy levonom a következtetéseket.
Egyik reggel egy gépkocsi hangját hallottam az úton, ahogy a farmom felé közelít, izgatott lettem. Azt terveztem, hogy ott hagyom a farmot miután láttam azt az izét, de nem merem megkockáztatni, hogy gyalog menjek, nehogy velem is azt tegye, amit a lovaimmal. De, ha felvenne az a sofőr, aki felém jön, talán megmenekülnék. Nem tudtam, sőt nem is érdekelt, hogy ki az. Elhatároztam, abban a pillanatban, amikor megállították a kocsit, rögtön beszállok és megmondom neki, hogy vigyen el innen a francba. Esélytelen.
Az autó lassan jött a poros földúton. Sürgettem, hogy jöjjön már ide. Az út mindkét oldalán volt egy-egy bála, amikor elhajtott közöttük, az erdőből egy egyre jobban felerősödő zajt hallottam. A lény hirtelen kiugrott a fák mögül, négy lábbal a borzasztó nyurga végtagjaival a kocsi felé rohant. Pár másodpercen belül ott termett, úgy karmolta a gépjárműt, mint egy nagy ragadozó macskaféle. Perceken belül szétszabdalta a karosszériát, megragadta a sofőrt.
A férfi, akárki is volt, sikított még a fémötvözeten és a szilánkokra tört üvegen keresztül is hallottam. A lény összezúzta a férfit a kezében s a sikítás abbamaradt. Eldobta s felegyenesedett, még egyszer rám nézett. A napfényben. Akkor láttam meg a természetfelettiségét. A szörnyűség és egy élőlény keveredése volt egy zavaros emberszerű testben. Akármiből is volt, fényesnek és keménynek tűnt, mintha nem is rendes bőre lenne, inkább gránit.
A lény visszatért az erdőbe, teljesen lefagytam a rémülettől. Kíváncsi voltam, hol van az autó, a motor még mindig füstölt, a két szénabála között. Hirtelen, megértettem. Rájöttem az üzenetre. Ez a lény fogságban tartott és nem engedhettem ide embereket. Senki sem lépheti át a határt. A lény, ami a mezőkön ólálkodik, csapdába ejtett ide s ezért soha nem mehetek el innen.
Nem tudom, hogy még meddig bírok a rabságban élni. Sokat gondolkoztam az elmúlt napokban azután, miután láttam, ahogy összezúzta azt az embert és elhallgattatta a sikolyát. Ha átlépem a szénabálákból álló határt, valószínűleg ugyanezt fogja velem tenni. Szétroppantaná a koponyámat mielőtt a kezeimet rátenném a fejemre, hogy megvédjem magam. Menne és találna magának új háziállatot s feltehetően addig keresgélne míg találna valakit, aki maradna s tudná, hogy odakint leselkedik, minden órában a fényes rovarszerű szemeivel bámul.
Sokat gondolkoztam az elmúlt napokban s talán meg kéne kockáztatnom.