Ház a dombon

A húgom nagyjából 15 éves volt, amikor anyánkkal Dél-Afrika északnyugati részére költöztek.

Azon a területen sok a tövises fa, a fű magas és sárga, kevés a szomszéd és mindig csend van. Egy régi tanyaházban éltek egy domb tetején. Dél-Afrikában a dombot ’koppi’-nak hívják.

Olyan volt, mint egy sziget egy tengeren, aminek sárgák a hullámai… és néha nagyon magányos és csendes tudott ott lenni az élet. Ha például segítségért kiáltanál, senki sem lenne elég közel ahhoz, hogy halljon téged.

A húgom nem akart nyilvános iskolába járni, jobban szeretett volna magántanuló lenni, és a semmi közepén élni anyával a koppi tetején. Hetek teltek el ott anélkül, hogy egy lélekkel is találkoztak volna. Nem olyan élet volt, amit én élni tudnék, ezért is jöttünk mi vissza a városba apával...

Ráadásul, ha az elszigeteltség és a csend nem lenne elég, még fura dolgok is történtek abban a házban… időről időre a rádió és a lámpák maguktól kapcsolódtak fel és le, az ajtók ki- és becsukódtak, a kinti lámpák ok nélkül felrobbantak, és a legtöbb látogatónknak, aki ottmaradt éjszakára, gyakran voltak bizarr rémálmai. Nekem is…
Ezek ellenére, ők ketten imádtak a fura, régi házban élni a koppi tetején.

Anyámnak volt két kutyája: Moony, (a nevét Lupin Professzorról kapta a Harry Potterből) egy ír vadászkutya és Tujon, egy border collie. Anyám minden délután elvitte őket egy hosszú sétára a poros utakon, és csak akkor jöttek vissza, amikor a nap már majdnem lement. A húgom is sokszor velük tartott, de azon a napon otthon maradt tanulni. Amikor már vagy egy órája volt, hogy elmentek, a húgom számított rá, hogy bármelyik percben betoppanhatnak. És valóban. Az íróasztalánál ült, amikor meghallotta anyát, ahogy Moonyt hívja. Hallotta, ahogy a kapu becsukódott, nem sokkal azután pedig, ahogy anya végigment túracipőjével a csempézett padlón... A húgom felpattant a székéről és elindult üdvözölni őket.

Ahogy a folyosóra ért, hirtelen Tujon rohant el mellette, és majdnem elbotlott benne. Tujon végigrohant a folyosón anya hálószobája felé, a húgom pedig továbbment, megkeresni anyát. Amikor a bejárati ajtóhoz ért, azt zárva találta. Egy kicsit megdöbbent, aztán a konyhán keresztül a hátsó ajtóhoz ment. Az is ugyanúgy zárva volt. A húgom meghökkenve visszament a folyosón, megnézte a tanulószobát, a hálószobáját, és a fürdőszobát. Sehol senki. Végül anya hálószobájába ment, ahol Tujonnak kellet lennie. Látta őt oda befutni. Érezte is, ahogy elsuhant a lábánál. Majdnem elbotlott benne!

De a szoba üres és csendes volt, akárcsak a ház többi része.

Csak kétféleképpen lehet ki- és bejutni a házba: a bejárati és a hátsó ajtón. Mindkettő zárva volt, az ablakokon pedig biztonsági rács van, szóval azon keresztül sem lehetett közlekedni…

Nyilvánvaló volt, hogy teljesen egyedül van a házban.

A húgom szerint ez volt az a pillanat, ahol egy kicsit pánikolni kezdett.

Kinyitotta a bejárati ajtót és kiment. Körbesétálta a házat, aztán kiment a kapun és elsétált egy darabig az úton, közben anya és a kutyák után kiáltozott. Semmi. Egyedül volt.

Fél órával később anya és a kutyák megérkeztek a sétájukról. A húgomat a lépcsőn ülve, falfehéren találták, a macskát szorongatva, mintha azon múlna az élete…

Ki tudja, miért történnek ilyen dolgok? Talán a sok csend miatt a húgom hajlamos elképzelni dolgokat, bár ő esküszik, hogy nem ő találta ki.

Azóta semmi ilyesmi nem történt. Csak azt tudom biztosan, hogy amikor én is ott vagyok velük ünnepekkor, hallani sem akarok arról, hogy engem egyedül hagyjanak azon a dombon…

Elátkozott vasúti átkelő

Az unokatestvérem és én San Antonioba utaztunk és útközben hírét hallottuk egy elátkozott vasúti átkelőnek. A történet így szólt: egy gyerekekkel teli iskolabusz egyszer lerobbant pont a síneken, amikor éppen jött egy vonat. A vonat túl gyorsan közeledett ahhoz, hogy a gyerekeknek esélyük legyen leszállni. Mind meghaltak. Amikor megtaláltuk az átkelőt, megálltunk a kocsinkkal, pont a síneken. Mind a ketten egy kicsit idegesen és félve vártuk, hogy mi fog történni. Pont mielőtt úgy döntöttünk volna, hogy tovább indulunk, a kocsi elkezdett előre gurulni. Félelmünkben nem tudtunk mást tenni, mint levegőért kapva egymásba ragaszkodni, kitárt szemmel és szájjal. Örökkévalóságnak tűnő másodpercek a kocsi megállt. Szétnéztünk, és a síneken túl találtuk magunkat. Most ez nem tűnik túl ijesztőnek, viszont amit utána láttunk az eléggé megrémített minket ahhoz, hogy visszaugorjunk a kocsiba és aznap éjjel még megtegyük az egész hat órás utat hazafelé. Miután megálltunk, mind a ketten körbejártuk a kocsit. A hat órás út alatt meglehetősen sok kosz rakódott a kocsira. Ez önmagában nem különös. Ami viszont az volt, az a sok pici kézlenyomat a kocsink hátulján. Gyermekek kezének a mérete volt. Sosem tudtuk lemosni a kocsiról.

A gyerekvonat

A vidéki Wisconsinban található egy régi, elfeledett park. Az 1920-as években épült, a település gyülekezési helyeként szolgált mindenki számára. Azaz annak szolgált, mígnem 1932-ben vasutat építettek Train and Tunnel for Tots néven. Egy ártatlan kinézetű kis gyermekvonat volt, egyetlen gépesített főkocsival és 3 kis utazókocsival. Ment pár kört, mielőtt besiklott volna egy kicsi alagútba. De ez az a pont, mikor a történet furcsa fordulatot vesz. Számos haláleset történt abban az évben, mindegyik azután történt, miután az a gyerek felült arra a vonatra... Néhány gyerek eltűnt abban a rövid alagútban, néhányan elvesztették az eszméletüket, miután kijöttek. Egyet közülük holtan találtak meg. A ruhája olyan foltokkal volt borítva, mintha apró véres tenyérlenyomatok lennének. Néhányan megölték magukat, addig karmolták a torkukat, míg el nem véreztek, és volt egy gyerek, aki megölt egy másikat is, mielőtt felakasztotta volna magát egy szögesdróttal a családja farmján. A park bezárt, és a település népszerűsége csökkent. 

Nemrégiben egy kutatócsoportot küldtek ki a parkba. Egy videókamerát rögzítettek a vonatra és beültettek egy gyakornokot a kocsiba, mielőtt elindították volna. Mikor a vonat elhagyta az alagutat, üres volt, csak a kamera volt rajta. A felvétel utolsó 10 másodperce csupán fehér zaj, és gyereknevetés.

Feltehetőleges kísértet

Ez az első éjszakád az új lakásodban. A cuccaid még mindig a dobozban vannak. A berendezéseid (kivéve a matracot a földön) még nem érkeztek meg. Csak holnap kapcsolják be a fűtést és az áramot, szóval addig híján leszel ezeknek. Egy zseblámpa és pár gyertya elég fényforrás, amíg aludni nem mész. Hátborzongató érzés, hogy a sötétben vagy egy üres apartmanban egyedül; ennek ellenére csak az idegességre fogod és megpróbálsz aludni. Egy zörej kelt fel. Fekszel még egy kis ideig, vársz, és próbálod eldönteni, hogy valódi volt, vagy csak a fantáziád lépett működésbe. Mikor újra meghallod a hangot, megnézed a mobilodon, hogy mennyi az idő. Hajnali kettő. Felkelsz, és a telefonoddal világítva a konyha felé veszed az irányt; a zaj feltehetőleges forrása felé. Először úgy gondolod, valaki betört a lakásodba, de kihagy a szíved egy dobbanást, ahogy az alakra bámulsz. Egy középkorú férfi, csíkos pizsamával a mikrohullámú sütő előtt áll, háttal neked. Habár szilárdnak látszik, átlátsz a testén. Szinte megbénulsz; többnyire a félelemtől, de részben a kíváncsiságtól is. 
- Hé - végre sikerült mondanod valamit. A férfi lassan feléd fordulva rád néz. Tágra nyílnak a szemeid, amikor észreveszed, hogy a férfinek nincs alsó állkapcsa, és a nyelve szabadon lóg lefelé. A látásod elhalványul, és a jelenség eltűnik. 
Egy hang kelt fel. A mobilod rezeg a padlón. Reggel van, vagy legalábbis így gondolod, mert fény szűrődik be az ablakon. A matracodon fekszel, és van egy nem fogadott hívásod édesanyádtól. Zavarodottnak érzed magad az éjszakával kapcsolatban és még mindig reszketsz attól, amit láttál. Csak egy álom volt, vagy tényleg láttál egy kísértetet?

Ez most hogy van?!

Túl voltak az első egyetemi évükön, így hát a hat fiatal úgy döntött, hogy a vadonba ünnepli meg ezt az eseményt. Órákat vezettek a legközelebbi városból mire rátaláltak egy ideális kis partszakaszra, ahol megfelelő magasságú sziklák voltak, ahonnan a tengerbe tudtak ugrálni. Felállították a sátraikat a közeli erdőben, és az egész délutánt a közeli, tiszta vizű tengerben lubickolva töltötték. Ahogy a nap a horizont alá bukott az egyikük a legmagasabb sziklára mászott és onnan vetette bele magát a tengerbe a többiek biztatására. Nevetésük lassan elhalkult, ahogy arra vártak, hogy a felszínre bukkanjon. Egy fél perc után a barátjuk után vetették magukat, ám a nádassal, a hínárokkal és az óriási hullámokkal kellett megküzdeniük, míg végül ők maguk is a partra tudtak jutni. Reménytelen volt, hogy valaha is ráakadnak. Összetörten tértek vissza a kisvárosba és egy magányos évet töltöttek el ott. Egyetlen vigaszuk az volt, hogy egy év múlva visszatérhetnek a lagúnához meggyászolni legjobb barátjuk halálát. Könnyes szemmel közeledtek a partszakaszhoz, ám a távolban ismerős alak látszott kibontakozni: barátjuk állt ott, szomorú, lehajtott fejjel. Izgatottan közeledtek hozzá és a nevét kiabálták, de ő mintha meg sem hallotta volna őket, pedig már igazán közel kerültek hozzá. A hirtelen jött örömük abban a pillanatban vált halálos felismeréssé, amikor a parton nem egy, hanem öt sírt találtak.

A szám nélküli szoba

Megérdemelt pihenésére készült egy amerikai férfi, melyet egy külvárosi hotelben akart eltölteni. Becsekkoláskor megkapta a kulcsokat majd a recepciós az emeletre kísérte, hogy megmutassa, merre található a szobája. A folyosón sétálva egy szám nélküli ajtó előtt haladtak el, melyet a férfi nem tudott szó nélkül hagyni, de a recepciós csak annyit mondott, hogy senkinek sem szabad a szobában tartózkodnia, de még csak belesnie sem. “Itt is vagyunk” – szólt a férfihoz, miután a szobája elé értek, majd sarkon fordult.

A férfi éjszakai álmatlan forgolódása tettekbe torkollott, kíváncsisága nem hagyta nyugodni. A szám nélküli ajtóhoz lopózott és észrevétlenül a kulcslyukhoz tapasztotta szemét. Hűvös szellőt érzett kicsapni a kulcslyukon keresztül. Egy szobát látott, ami teljesen olyan volt, mint az övé, de a sarokban egy fehér bőrű nőt látott. Fejét a falhoz támasztotta és csak a hátát látta a férfi. Egy percig bámult befelé a lyukon, majd kopogni készült, de meggondolta magát, így visszatért a szobájába. Másnap éjjel ismét odalopózott az ajtóhoz, ám a kulcslyukon keresztül nem a szobát tekintette meg, hanem egy mindent beterítő vörösség takarta el előle a látványt. Úgy gondolta, hogy tegnap este meglátta őt a hotel vezetőség, és ezért valamiféle papírral takarták el a kulcslyukat, hogy ne tudjon többet bámészkodni. Csalódottan kullogott vissza a szobájába. Reggel azonnal a recepcióra sietett, hogy több információhoz jusson, mi folyik a számozatlan ajtón túl. A recepciós megkérdezte: “Belesett a kulcslyukon?“, mire a férfi igenlő választ adott. “Nos, akkor elmondanom, mi történt ott. Réges-régen egy férfi abban a szobában ölte meg a feleségét, és a szelleme azóta is ott kísért. De ezek az emberek nem átlagos emberek voltak. Az egész testük fehér volt, kivéve a szemüket. A szemük vörös volt.”

Testvérek

Amikor a húgom megszületett, engem átköltöztettek a bátyám szobájába, és az enyémből gyerekszobát csináltak. Utáltam a bátyámmal együtt lakni, az a fajta testvér volt, aki imádta rémisztgetni a kisöccsét. Néha, amikor késő éjszakánként felriadtam a nyikorgó hangokra, és felültem az ágyon, ő csak vigyorgott rám azzal a bamba és egyben félelmetes tekintetével, amit mindig is utáltam. És a ruhája… azóta ezt viseli, amióta felakasztotta magát a padláson.

A kísértetlakta ház

Sok-sok éve történt Skóciában. Egy fiatal házaspár, Duncan és Janet Baxter és két gyermekük egy öreg házba költöztek, nem messze Edinburghtól. Egy nap, nem sokkal a költözésük után, Baxterék kutyája, Rex, vadul ugatni kezdett az ebédlőben. Mr. Baxter berohant a szobába megnézni, hogy mi történhetett. Rex a falra ugrált, mintha el akarna kapni valamit. Aztán a kutya eldőlt, s mozdulatlanul hevert a padlón. Mr. Baxter a falra nézett. Nem látott semmit. Abban a pillanatban valami nagyon-nagyon hideget érzett. Letérdelt Rexhez. Az eb halott volt. Ezután elkezdődött a tortúra. Minden éjszaka ugyanolyan volt. Először az ablak kicsapódott és az ajtók nyikorogni kezdtek. Majd egy borzalmas sikoly, utána egy férfi nevetése. Kegyetlen és szörnyű nevetés volt ez. Hamarosan a család egyetlen tagja sem bírt elaludni. Egy este, amikor Mrs. Baxter hajat mosott a fürdőszobában, hirtelen jéghideg ujjak érintését érezte a vállán. A nő belenézett a tükörbe. Senki sem állt mögötte. Mrs. Baxter felsikított, lerohant az ebédlőbe, ahol meg is találta férjét. Mielőtt bármit elmesélhetett volna neki, minden lámpa lekapcsolódott, és a nő valami meleget és nedveset érzett az arcán. A lámpák újra felkapcsolódtak. Mrs. Baxter felnézett. A plafonon egy nagy, vörös folt éktelenkedett. Vér csöpögött le belőle. Baxterék másnap kiköltöztek a házból.

Tíz évvel később egy Andrew McStay nevű fiatal fiú, mesélt a barátainak a házról. - Több mint tíz éve üresen áll-újságolta- Az emberek szerint kísértetek laknak benne. De én nem hiszek a szellemekben! - Fogadok, hogy nem mernél ott tölteni egy éjszakát - felelte egyik barátja. - De igenis mernék! Miért is ne? - vágott vissza Andrew. - Akkor jó - válaszolt a barátja - 50 fontot teszek rá, hogy nem bírod ki! Andrew habozott. Nem igazán akart a házban maradni, de nem akart gyávának tűnni barátai előtt. - Rendben - szólt végül - Megteszem! És így történt, hogy Andrew McStay elment az öreg házba egy hideg téli estén.

Amikor Andrew belépett az ajtón, rá kellett jönnie, hogy nagyon sötét van. A fiú megpróbálta felkapcsolni a lámpát, de nem volt áram a házban. El akart menni, de nem akarta, hogy barátai kinevessék. Talált egy gyertyát, és meggyújtotta. Elsétált az ebédlőbe. A tekintete hosszasan elidőzött egy régi olajfestményen a falon. Amíg a képet nézte, felfedetett egy különös foltot a plafonon. Nem látta tökéletesen, ezért közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye. Abban a pillanatban lépteket hallott az ajtó felől. Hirtelen egy émelyítő sikoly hangzott fel, amit egy férfi nevetése követett. Borzalmas nevetés volt. Andrewnak elakadt a lélegzete. A fiú ki akart menekülni a szobából, de horrorisztikus módon zárva találta az ajtót! Andrew vissza akart fordulni, de mielőtt akár megmozdulhatott volna, jéghideg ujjak fonódtak össze a nyaka körül. Majd elsötétült előtte a világ.

Másnap reggel a barátai ájultan találták Andrew-t az ebédlő padlóján. Nagy horzsolások éktelenkedtek a nyakán és egész arca tele volt karmolásokkal. A fiú eszméletlen volt ugyan, de élt. A barátai azonnal az edinburghi kórházba vitték őt. A következő huszonnégy órában Andrew még ájult maradt. Aztán egyszer csak lassan kinyíltak szemei. A doktor utasítása szerint még egy darabig ágyban kellett maradnia, és ki kellett pihennie magát. Még aznap a rendőrök meglátogatták Andrew-t a kórházban. Azt akarták tudni, hogy miért ment Andrew a házba, meddig maradt, és mi történt. Andrew mindent elmondott nekik, amit tudott. Azon az estén két rendőr érkezett a házba. Egy rendőrkutya is volt velük. Körbenéztek. Amikor az ebédlőbe érkeztek, felfedezték az olajfestményt. A kutya hirtelen izgatott lett, és elkezdett ugrálni a falra. A rendőrök alaposan megnézték a falat, de nem találtak ott semmit. Akkor a kutya mérges ugatásba kezdett. Végül a rendőrök úgy döntöttek, hogy lyukat fúrnak a falba, hogy lássák, van-e valami érdekes a falban. Fél óra múlva egy elrejtett valamire bukkantak. A ‘valami’ egy hatalmas fémdoboz volt. A rendőrök felnyitották. A dobozban több száz aranypénzre akadtak.