Szülinapi bohóc

A fiam ötödik szülinapi zsúrját tartottuk. A feleségem és én tudtuk, hogy ez egy fontos születésnap. A következő évben a mi kis Mikey-nk iskolába fog járni, szóval ez olyasmi, hogy véget ér egy időszak, hát valami ilyesmi. Vitatkozások tömkelege után úgy döntöttünk, hogy elhívunk egy bohócot, aki szórakoztatja a gyerekeket. Én ezt elleneztem.
Mint sok ember, én is féltem a bohócoktól. Gyerekként féltem, reszkettem és hiperventillációm alakult ki, amikor TV-t néztem. De a fiúnk nem ilyen volt. Amióta Laura vett neki egy olyan számítógépes játékot, amiben egy bohóc volt a főszereplő azóta odavan értük. Apaként tudtam, hogy mit kell tennem, hogy a fiam boldog legyen. És ha bohócot kell hívnom, akkor bohócot hívok. Egyébként is már felnőtt vagyok – többé nem fognak megijeszteni. Vagyis remélem.
A gyerekek az udvaron játszottak, a tortát és a finomságokat majszolták, élvezték az életet, ahogy csak a gyerekek tudják. Laura és én a nappaliban vártuk a bohócot. Már 30 perc késésben van. De nem várhatod el egy bohóctól, hogy pontos legyen. Végre megérkezett, egy hatalmas rózsaszín táskát tartott a kezében.
Bemutatkozott, Bonko-nak hívták és leült a kanapénkon. Teljesen átlagos bohóc volt. Fehér smink, színes bő ruha, óriási cipők, nagy piros orr, narancs paróka és a kellékei. Laura megkérdezte, hogy hozhat-e valamit. Nem kért semmit. A nappalinkban ült körülbelül 15 percig, dohányzott és a cipőit kopogtatta a padlón. Idegesnek látszott, el tudtam volna képzelni, hogy alkoholt vedel. „Ez az első alkalom?” Megkérdeztem. Nevetett, nem nézett rám és azt mondta „Mindig a…” Nem értettem, hogy mit akart mondani.
Miután abbahagyta a dohányzást, boldog bohóc mosolyt vágott, megragadta a táskáját és felállt. Megütögette a hátamat. Lehetséges, hogy megérezte a gyerekkori félelmemet és megpróbált megnyugtatni.
Bonko kiment és kezdődött is a műsor. Zsonglőrködött, vicceket mesélt, vizet fröcskölt szét, a szokásos bohóckodást végezte. Be kellett ismernem, hogy ez tényleg vicces. És a gyerekek is élvezték.
„És most jöjjön a nagy finálé!” Kijelentette. Három színes dobozt vett elő a táskájából. Úgy néztek ki, mint a szülinapi ajándékok. „Válassz egyet, szülinapos!”
Mikey tudta, hogy ő az ünnepelt. Aranyosan nézett, mintha egy felnőtt lenne. Laura lefényképezte. Végül a középsőt választotta. Bonko sóhajtott és megfogta.
„Remek! Jó választás!” Mondta vicces hangon, habár megesküdtem volna, hogy egy kicsit szomorúnak hangzott. Bonko kinyitotta a dobozt és elővett belőle egy kést.
Laura és én nagyon megijedtünk, mielőtt bármit is tehetnénk. Bonko elkezdte vagdosni a saját arcát. Kisminkelt bőrdarabok hullottak a földre, a gyerekek sikoltoztak. A mi kis Mikey-nkra ráfröcskölt a vér és sírva fakadt. Odafutottam, hogy megállítsam Bonko-t, de összeesett. A mentők azt mondták, hogy meghalt.
Megnéztem mi van a többi dobozban. Az egyikben egy kis puska volt és a másikban egy üveg valamilyen lobbanékony anyag és egy doboz gyufa.
Mindegyik kisgyereknek, beleértve a mi Mikey-nknak is el kellett járnia a pszichológushoz. Bementünk a rendőrségre is, de figyelmen kívül hagytak. Elhatároztam, hogy nem fogom annyiban hagyni. Elmegyek a céghez, aki a bohócot küldte.
Egy kicsi, kétemeletes épület volt. Azt hittem, hogy valami lepusztult, ijesztő hely lesz, de elég takaros volt és modern. Bementem az igazgató irodájába, nem hagyom, hogy bárki az utamba álljon.
Körbenéztem. Az irodájában elszakadt fényképek voltak bohócokról, akiknek az arcuk össze volt roncsolva. Egyiknek nem volt feje, a másiknak belelőttek a homlokába, valamelyiknek meg megégett a feje, szörnyű látvány volt. És mindegyik képen szegény kisgyerekek zokogtak.
Az igazgató egy vékony férfi volt és nyakkendőt viselt. A 40-es éveiben lehetett, kidülledt szemei voltak. „Miért csinálja ezt?” Kiáltottam. Nem válaszolt, csak az arcomba nevetett. Két nagydarab férfi bejött és kivonszoltak.
„Találok valakit és megfizet azért, amit tett! Nem hagyom annyiban!” Rám mosolygott és azt mondta az embereinek, hogy vigyenek el egy helyre.
„Szereti a családját?” Kérdezte.
„Persze.” Válaszoltam. „Azért vagyok itt!”
„Hibát követett el, uram!” Mondta. „Élvezze ki a hátralevő életét!”
Már 43 nap telt el azóta. Még mindig nagyon félek.

Lavender Town Szindróma

A Lavender Town Szindróma („Lavender Town Hang” vagy „Lavender Town Öngyilkosságok” néven is ismert) a 7-12 éves gyerekek öngyilkosságainak és a betegségeinek okozója a Pokémon Red és Green Japánban való kiadása után 1996. február 27.-én.
A híresztelés szerint ezek az öngyilkosságok és betegségek azután történtek, miután a gyerekek játszottak a játékkal és eljutottak a Lavender Town pályára, a zenéjének nagyon magas volt a frekvencia szintje, kutatások bebizonyították, hogy csak gyerekek és tizenévesek hallják, mivel a fülük érzékenyebb.
A Lavender Hang miatt legalább kétszáz gyerek lett öngyilkos, s rengetegen megbetegedtek és mély depresszióba süllyedtek. Az öngyilkos gyerekek vagy felakasztották magukat vagy pedig levetették magukat magas épületekről. Azok, akik túlélték erős fejfájásra panaszkodnak miután meghallgatták a Lavender Town zenéjét.
Habár most már a Lavender Town zenéje másmilyen a játéktól függően, ezt a tömeghisztériát az első Pokémon játék kiadása okozta. A Lavender Town eset után, a programozók lejjebb állították a Lavender Town zenéjének frekvencia szintjét. így már soha többé nem befolyásolta a gyerekeket.
2010-ben egy videó jelent meg amiben egy „speciális software”-t használtak, hogy elemezzék a Lavender Town zenéjének hangját. Amikor lejátszották, a software képeket készített az Unown-ról az audió végén. Vita lett belőle, mivel az Unown nem jelent meg a 2. Generációs játékok előtt, mint például: Silver, Gold és Crystal. Az Unown fordítása: „Hagyd abba!”
A Lavender Town-nak van Beta Verziója.
Azt mondják, hogy a Pocket Monsters Beta Verzióját csak azért adták ki, hogy gyerekek teszteljék a játékokat.

A bábos

Már régóta megvolt ez a baba.

Gyönyörű porcelán baba. Tudod, olyan, mint a legtöbb porcelán baba. Hasonlítottam rá. Hullámos, hosszú szőke hajfürtök. Fekete szemek. Szép rózsaszín és vörös színű ruhát viselt, jellegzetes csipkés hajlekötővel. Kiskoromban kaptam ezt a babát az édesanyámtól. Akkoriban mindig is csinosnak találtam – tökéletesnek. Nagymamámnak közel ötven ilyesmi babája volt. Mindegyik bájos, tökéletes porcelán baba. De ez különleges volt, szőke, vörös ruhában, soha nem fogom elfelejteni.

Mert az a sírba vinne.

Egy kis ideje már egyedül élek. Most kezdtem a főiskolát, látva az egész életemet, ahogy előttem hever s minden, amit tennem kellett, csak annyi volt, hogy mentem és kiválasztottam, amit szerettem volna. Ilyen egyszerű. Érdekelt a pszichológia - egy tantárgy, amit tiszteltem és három évig élveztem. Látva, ahogy édesanyám egy ápoló nő volt s édesapám egy gyógyász, ez egy nyilvánvaló választás volt számomra. De elköltözni messzire a barátaimtól és a családomtól, nem volt olyan könnyű mint, ahogy én azt hittem.

Természetesen a szobatársam rendes volt, de talán nem annyira beszédes, mint ahogy azt reméltem. Nem az a fajta ember voltam, aki csendben ült a szobájában és soha nem beszélt addig amíg nem kellett. Szerettem csavarogni a barátaimmal… De nem volt időm vagy senki sem volt közelben. Senki sem beszélt velem hacsak nem kértem segítséget a tanáromtól az iskolában vagy ha a szobatársam elfelejtett tejet venni. Ezért elég magányos voltam.

A házi feladat volt az egyetlen dolog, ami elvonta a figyelmemet az egyedüllétről. Még arra sem volt időm, hogy barátkozzak. Elvégre is, a barátok bugyuták. Nem volt időm, hogy elmenjek és bulizzak, hogy talán találjak valakit. Ez mondjuk lényegtelen s az apám elevenen megnyúzna, ha nem figyelnék oda az iskolai feladatokra.

Az egyetlen dolog, amit magammal hoztam, hogy eszembe juttassa a családomat az a baba volt. A kislányos játékot az íróasztalomra tettem, ami az ágyammal szemben volt, rám mosolygott, ha szükségem volt valakire, akivel beszélgessek vagy csak engem figyelt amíg aludtam. Csak én voltam és az a baba egész végig. Az a rohadt, csúnya baba.

Ahogy telt az idő, elkezdtem egyre jobban eltávolodni az emberektől amennyire csak lehetett. Az iskolai feladatokon s az oda való beiratkozás megbánásán járt az eszem. De nem volt kiút, nem tudtam haza menni, miután a szüleim fizették a tanulmányaimat és az odavaló utazást. Egyszerűen csak ott kellett maradnom és a legjobbat kihoznom belőle. Nagyon keményen próbálkoztam. De minden egyes nap elteltével, nőtt bennem a más emberek iránti gyűlölet s órákra volt szükségem, amiket egyedül töltöttem, csak a szobámban ültem, hogy megnyugodjak. Egyre nehezemre esett kimozdulnom. Mondhatom a szobatársam megvetett. De nem hibáztattam. Úgy viselkedtem, mint egy barom. Nem vettem ki a részem a mindennapos házimunkákból - felmosni a padlót, kivinni a szemetet... De nem tudtam megcsinálni. Egy feketelyuk magába szippantott.

Az egyedülléttel, paranoia is járt.

Eleinte még elfogadtam a magányosságot. De elérte azt a pontot, amikor már észrevettem a hülye viselkedésemet, emberek után nyúlva, megmondva nekik, hogy nem éreztem jól magam. Csak stresszeltem és senkinek sem volt rá ideje, hogy egy hülye egyetemistával beszélgessen. Csak az idegesség. Vagyis remélem. Bezárkóztam a szobámba és többé nem mehettem ki. Napról napra beküldtem a tanáraimnak, hogy halasszuk el az órákat. Nem számított. Nem érdeklődtek felőlem. Hétről hétre a szobámban émelyegtem. Ördögi kör, nincs kiút.

Aztán megtörtént. A szobám lett a ketrecem. Nem ettem; nem tudtam. Elértem azt a pontot, amikor a szobatársam jött és bekopogott az ajtómon, hogy megnézze minden rendben van-e. De nem nyitottam ki. Csak sikítottam válaszként, hogy menjen el. Elment.

Nem érdekelte annyira, hogy még egyszer megpróbálja. Soha többé nem kopogott az ajtómon. Csak én voltam. Én és a babám csak bámultunk.

Aztán eljött az az éjszaka..

Valójában a ma este.

Az éjszaka, amit szokásosan eltöltöttem. Egyedül. Még a lámpát sem kapcsoltam fel, amint felkeltem az ágyból, nem vettem fel a pulcsimat és a converse cipőm mint amikor kimegyek a szobámból. Friss levegőre volt szükségem, de betört az ablakom, nem tudtam kinyitni. Az éjszaka közepe volt, talán már reggel. Még mindig sötét volt kint szóval én csak azt állítottam, hogy még mindig este van, még az időt sem néztem meg. Nem érdekelt.

Egyébként, a seggemben éreztem a fájdalmat, hogy kijöjjek a szobámból és ne ébresszem fel a hülye szobatársamat. Minden amire szükségem volt, csak annyi, hogy kimenjek egy percre vagy kettőre és szívjak egy kis friss levegőt, vagy talán kimenjek cigit venni. Megfogadtam, hogy nem dohányzok, ez volt az egyetlen dolog, amit csináltam. Dohányzás. Csak későn éjszaka kiosontam és szereztem cigit. Tudtam, hogy rossz ötlet. De ez volt az egyetlen dolog, ami ébren és biztonságban tartott.

De azon a szokásos estén, történt valami furcsa. Valaki kinyitotta a kaput az utcában. Azelőtt nem történt meg s azt hittem, hogy a tulajnak nehezére esik mindennap bezárni. Nem aggódtam. Csak kivettem a zsebemből a kis piros dobozt és elkezdtem cigizni. Az volt a jó az éjszakában, hogy senki sem volt ott, hogy idegesítsen a hülye hangjával. Békesség honolt, talán néha egy autó elment előttem. De csak ennyi, semmi több. Csendes volt.

Néhány perc elteltével, miután szívtam egy kis hideget a meleg bőrömön és egy kis füstöt a tüdőmbe, elhatároztam, hogy visszamegyek s megpróbálom nézni a tévét. Semmi nem érdekelt este, de mindig érdemes próbálkozni.

Visszasétáltam az épülethez és leráztam magamról a vizet, készen álltam, hogy visszaosonjak a szobámba. De, ahogy megérkeztem a lépcsőhöz, valami volt az útban. Vagy inkább valaki. Valaki ott állt a lépcsőnél.

Beismerem, valamiért megijesztett, de egy másodperccel később, visszamentem egy “Leszarom” mondattal és megpróbáltam felmenni a lépcsőn anélkül, hogy ránéznék az emberre. Először azt hittem, ő a szoba társam, de az ember árnyéka túl… férfias volt. Túl nagy ahhoz, hogy ő lenne a vékony szobatársam, akit ismerek. Próbáltam elmenni a furcsa idegen mellett és finoman ellökni a könyökömmel. De nem mozdult, nem beszélt. Csak ott ácsorgott. Kirázott tőle a hideg. Túl ijesztő volt a helyzet. De természetesen, más tanulók is tartózkodtak az épületben, csak vártam, hogy szarrá ijesszen egy másik, szegény első éves diákot. De nem én voltam, az akit megtréfáltak.

Nem álltam meg, amíg meg nem hallottam valamit. Olyan hang volt, ami eltereli a figyelmedet…zavaró. Ijesztő. Idegesítő. Nem tudtam tovább menni, lefagytam és próbáltam megfordulni, hogy szembe nézzek vele.

Először egy recsegő hangot hallottam - a hang ami engem bámult. Utána zokogást hallottam. Egy fiatal férfi zokogó hangja. De nem ember volt. Ja, talán egy kicsit. De a hangja magas volt; mintha összetörték egy rossz, statikus tévé képernyőjét. Csak pár lépésnyire voltam a férfitól, aki az árnyékban ácsorgott. Megakartam törni a csendet - De nem tudtam. Lefagytam, a lábaim a lépcsőbe gyökereztek.

Próbáltam megszólalni, de ő beszélt először. Most már tisztán láttam, a sötétségben eltöltött időtől jobban láttam. Valamiféle fekete kabát volt rajta. Mindene fekete volt. Egy varrott sapka, huzalok lógta ki egy lyukból a hátán. Szintén feketék. A haja tépett volt, de hosszú; mintha nem tudná már egy ideje levágni…Vagy megmosni.

A megjelenése beleégett az elmémbe, de a hangja tőr volt a fülemnek. Amikor beszélt, olyan hangot adott ki, mint egy statikus hang, egy törött rádió. De csak szavakban beszélt. Próbált megnyugtatni. De túl rémült voltam, ahhoz, hogy megtudjak egy kicsit nyugodni.

"Egyedül vagy itt, ugye?"

Nagyot nyeltem. A gondolat, hogy valaki egész végig kémkedett utánam úgy árasztotta el a fejem, mint a kényszeres hányinger, undorodtam a férfitól és a hangjától. Megráztam a fejem. Semmi válasz. Nem tudtam neki felelni, pedig kellett volna.Talán az egész helyzet jobbra fordult volna.Talán nem lennék így itt, féltve az életemet. De mégis itt voltam. És ezt ő is tudta. De amikor nem kaptam meg tőlem a választ amire számított felém fordult. A megjelenése volt az egyik legijesztőbb és leglélegzetelállítóbb dolog, amit valaha láttam. Nem voltak sebei, vagy bármiféle sérülései, amik miatt feszélyezve érezhettem volna magam. De a szemei. És a szája. Volt valami furcsa fény. Egy arany, narancsos fény. Betöltötte mindkét szemgolyóját és a száját, a fogai átsejlettek az erős, sárga fényben. Ragyogott a sötétben és ránk vetette a fényét. A lépcsőkre, a padlóra...És rám. Láttam a vigyorát a szürke arcán.

És akkor eszméltem rá.

Nem volt ember. Nekem pedig el kellett menekülnöm előle.

Átszakítottam a láthatatlan köteléket és felrohantam a lépcsőn, gyorsan, miközben a lógó cipőfűzőim a parkettet csapkodták. Meggondolás nélkül a szobámba menekültem. Remélve, hogy a szobatársam, akit immáron hetek óta figyelmen kívül hagytam meghall. És hívja a rendőrséget.

Becsaptam magam mögött az ajtót és kulcsra zártam, a remegő lábaimon átbotladoztam a szobán az asztalhoz, leverve az értékes családi babámat. A porcelán millió darabra hullott, nekem pedig ijedtemben elállt a lélegzetem. Megpróbáltam összeszedni magam és a gondolataimat. Semmi zajt nem hallottam mióta bevágtam az ajtót. Se szobatárs, se furcsa világító ember a lépcsőfordulóban. Csak én és a törött babám a földön. Megpróbáltam sikoltani, vagy sírni, valahogy segítségért kiáltani. Nem volt igazi. Megőrültem. Ez történt velem, miután annyi hónapot töltöttem magányosan. A földön feküdtem, összetörve, darabokban. Nem tudtam, hogy miben higgyek. Nem aludtam. Ültem a földön előre-hátra ringatózva. A korábbi cigaretta tűként szúrta a torkomat. Szomjas voltam, de nem tudtam rávenni magam arra, hogy kimenjek a konyhába és igyak valamit. Talán ő is ott volt. Arra várva, hogy előjöjjek. De nem mozdultam a helyemről. Soha nem tettem. De egy óra teljes csönd után kicsit lecsillapodtam felálltam, hogy teljes mértékben megnyugtassam magam. Még mindig úgy éreztem, mintha figyelnének. Túl jól ismertem ezt az érzést. A paranoia és az egyedüllét ehhez vezetett. Idegösszeroppanáshoz. És ekkor eszembejutott, hogy eltört a baba. Egyből elkezdtem összeszedegetni. Ez volt az egyetlen dolog amire koncentrálni tudtam. A legjobb barátom. A baba. Sikerült találnom egy tűt, cérnát és egy kevés ragasztót, hogy a baba újra olyan legyen, mint régen. De nem volt egyszerű. Nem számított mennyire próbálkoztam a baba mindig szétesett. Végtelennek tűnő próbálkozások sora volt. Újra és újra megpróbáltam. De mindig darabokra hullott.

Túl fáradt voltam a pánikolástól és a baba megjavítására való kísérletektől. Egyszerűen csak elaludtam az ágyamon. Összegömbölyödtem és a fejemre húztam a paplant, valahogy elképzelve azt, hogy a szörnyek az ágyam alatt nem érhetnek el. Semmi mást nem akartam, csak aludni.

Nem tudtam, hogy vissza fog jönni.

De ez már más volt. Üdvözöltem. Túl fáradt voltam a folytonos meneküléstől, és inkább meghaltam volna álmomban, minthogy újra egyedül nézzek szembe egy nappal. Most, hogy a barátom törött volt mit kellett volna tennem? Várakozás keltő volt, ahogy most megközelített. Olyan volt, mintha álmodtam volna, de tudtam irányítani a testem. Mint egy tudatos álom. Nem mertem belekezdeni egy újabb napba. Ma este vége lesz. Pont ettől féltem. De nem érdekelt, nem zavart. Csak el akartam aludni és soha többet fel nem ébredni, hogy elkerüljem a magányt. Visszajött hozzám. Ahogy a kezeivel felsegített az ágyról az elméjét enyém köré csavarta, miközben látni próbáltam. De az egyetlen dolog, amit láttam az ő keze ahogy az enyémet szorította. Hirtelen volt ott valami, amiben nem voltam biztos, hogy érzek. Mintha lebegtünk volna.

Mintha egy baba lettem volna felvágta a csuklóimat. De nem keresztbe, hanem inkább a karom közepétől lefelé. Valamiért benyúlt. Izmokért. Valamiért amit kihúzhat és beleakaszkodhat. A legrosszabb az volt, hogy hagytam, hogy megtegye. A gyötrődésem túl sok volt ahhoz, hogy megbirkózzak vele. És amikor a hosszú izmok már kifelé lógtak a csuklómon elkezdte rángatni őket. Mintha irányítani akarta volna a testemet és a karomat, ahogy az idegrendszerem és a csontvázam reagált. Tudta hogy működök. És nem volt semmi fájdalom.Semmi fájdalom, ami elöntötte a szívemet, vagy a testemet, csak az elmém újabb darabja merült nyugalomba. Csodálatos érzés volt. Mintha semmi más nem számított volna. Ahogy tovább vagdosott elkezdett énekelni.

"Bábjátékos a nevem,

Ujjaim vékonyak, könnyek borítják kezem

Babákat vezetek

Az érzelmeimmel"

Most már jobban megértettem őt. Az ember, akit tiszta szívemből utáltam véget vet a szenvedésemnek. Vagy talán ő volt az, aki miatt elkezdtem így gondolkodni? Miatta tettem azokat a dolgokat magammal? Az egész csak a fejemben történt - vagy ez volt a valóság?

"Bábjátékos a nevem

Nincs barátom, mint neked

Senki nem látja a barátság értékét

De végül a barátaim lesznek

Az érzelmeimmel."

Csak egy percbe tellett, hogy elveszítsek mindent, amit én irányítottam. Az idegrendszerem szétmorzsolódott ennek az embernek a kezei alatt - ennek a DOLOGNAK a kezei alatt, aki minden egyes csontomat eltörte. Éreztem, ahogy a bordáimat és medencémet csavarja. Az egészet azért, hogy olyanná formáljon amilyennek képzelt. Olyan volt, mintha kitépett izmok zsinórok lettek volna, mintha azzal irányította volna a végtagjaimat és a fejemet. Az egyetlen dolog, amit láttam a mosolya volt.

Szóval visszamosolyogtam.

"Bábjátékos a nevem

Testem sötét és aranyra éhezek

Senki sincs egyedül velem

Az érzelmeimmel.

Neked is a barátomnak kéne lenned."

Az utolsó dolog, amit éreztem a keze volt, ahogy a nyakamra szorul. Aztán csatt. Először féltem, hogy így talál rám a halál. Soha nem gondoltam rá így. Nemet mondtam volna, elutasítottam volna, ha lett volna lehetőségem egyedül dönteni. De nem volt.

Igent mondtam.

Törött nyakkal a halál csak fél pillanatra volt. Aztán nem volt már semmi, csak egy aranyfényű vigyor, és egy a kezei melegsége a nyakamon. Másnap korán reggel a szobatársam holtan talált. Öngyilkos lettem, felakasztottam magam a ventilátorra. Mellettem ott feküdt a baba. A törött porcelán baba a vörös ruhában, a bájos szőke hajjal. Talán most azon gondolkozol, hogy írom ezt, vagy, hogy miért kerestelek meg. Szükségesnek találtam, hogy leírjam a történetem, mielőtt túllépek az egészen. Ez az örökségem, ennyit hagyok hátra a világnak.

Nem állhattam többé a magányt. Nem tudtam egyedül megküzdeni a problémáimmal. Sokáig tartott. Túl sokáig.

Kedves Anyu és Apu!

Sajnálom.

A gyerekvonat

A vidéki Wisconsinban található egy régi, elfeledett park. Az 1920-as években épült, a település gyülekezési helyeként szolgált mindenki számára. Azaz annak szolgált, mígnem 1932-ben vasutat építettek Train and Tunnel for Tots néven. Egy ártatlan kinézetű kis gyermekvonat volt, egyetlen gépesített főkocsival és 3 kis utazókocsival. Ment pár kört, mielőtt besiklott volna egy kicsi alagútba. De ez az a pont, mikor a történet furcsa fordulatot vesz. Számos haláleset történt abban az évben, mindegyik azután történt, miután az a gyerek felült arra a vonatra... Néhány gyerek eltűnt abban a rövid alagútban, néhányan elvesztették az eszméletüket, miután kijöttek. Egyet közülük holtan találtak meg. A ruhája olyan foltokkal volt borítva, mintha apró véres tenyérlenyomatok lennének. Néhányan megölték magukat, addig karmolták a torkukat, míg el nem véreztek, és volt egy gyerek, aki megölt egy másikat is, mielőtt felakasztotta volna magát egy szögesdróttal a családja farmján. A park bezárt, és a település népszerűsége csökkent. 

Nemrégiben egy kutatócsoportot küldtek ki a parkba. Egy videókamerát rögzítettek a vonatra és beültettek egy gyakornokot a kocsiba, mielőtt elindították volna. Mikor a vonat elhagyta az alagutat, üres volt, csak a kamera volt rajta. A felvétel utolsó 10 másodperce csupán fehér zaj, és gyereknevetés.

Testvérek

Amikor a húgom megszületett, engem átköltöztettek a bátyám szobájába, és az enyémből gyerekszobát csináltak. Utáltam a bátyámmal együtt lakni, az a fajta testvér volt, aki imádta rémisztgetni a kisöccsét. Néha, amikor késő éjszakánként felriadtam a nyikorgó hangokra, és felültem az ágyon, ő csak vigyorgott rám azzal a bamba és egyben félelmetes tekintetével, amit mindig is utáltam. És a ruhája… azóta ezt viseli, amióta felakasztotta magát a padláson.

Csendes, nyugodt, fájdalommentes halál

"Hozni... egy pohár... pohár vizet?"

Anya már régóta ebben a nyomorúságos állapotban van. Alig tudja a szavakat kipréselni magából. Hozzászoktam lassan, hiszen elért abba az állapotba, amit az orvosok csak úgy hívnak: “végső fázis”. Kezdem elveszteni az irányítást, egyáltalán nem akarok erre gondolni. Észrevettem, hogy az utóbbi napokban egyre csak romlott az állapota, a betegsége pedig az egész családra hatással van.

“Persze anya, nem probléma”.

Kifordultam a fürdőszobába a poharával. Ahogy kiléptem az ajtaján a köhögésétől és nyögéseitől zengett az egész ház. Minden egyes köhögésnél hallatszott az az iszonyatos fájdalom, ami átjárta a testét. A doktorok megteszik, amik tőlük telik, de… tudom mi vár ránk… és tudom, mit kell tennem. Már terveztem egy ideje, de egyszerűen nem bírom tovább nézni a szenvedését…

Egy kis üvegcsét vettem magamhoz, amit a zsebembe tartogattam már egy ideje. Anyáé volt, fájdalomcsillapítók. Nem emlékszek már a nevükre, valami kibogozhatatlan orvosi firka van rajtuk. Amit mégis tudok, hogy mi a hatása. Halálos nagy mennyiségben. Csendes, nyugodt, fájdalommentes halál, ahogy mindig is akarta.

Megtöltöm a poharat vízzel és beledobom a gyógyszereket. Hezitálok egy kis ideig, felmérve a következményeit a tetteimnek, de anyára gondolok. Óriási fájdalmai vannak… és nincs esély a felépülésre. Semmi sem vár a jövőben csak fájdalom és szenvedés… meg kell tennem. Nem bírom tovább nézni a gyötrődését…

Mély levegőt veszek, majd könnyekkel a szememben iszom ki az utolsó cseppig a poharat.

Smile.Dog

Egy riporter elmegy egy nő házához, akinek elvileg van egy elmesélendő története, de a nő bezárkózik a szobájába és sírógörcs közepette panaszkodik rémálmokról és látomásokról.
Az egész egy képpel kezdődött... Smile.JPG avagy Smile.Dog. Több ilyen eset is volt. Azt mondják, ha megnézed azt a képet, akkor elveszíted a mentális egészségedet. Egyetlen pontos másolat sincs a képről a neten, de vannak hasonlók. Ez az autentikus kép azért ijesztő mivel "a halál téged figyel" effektust használja, amiben maga "a szemek" az rémisztőek. Az egyetlen út a menekülésre Smile.Dog elől a "szétszórás", azaz valakinek e-mail-en keresztül továbbítani, vagy egy közösségi oldalra kirakni.
Mary E. egy dolgozó volt a Bulletin Board System-nél 1992-ben. Abban az évben, amikor ő a Smile.JPG képpel találkozott, az élete örökre megváltozott. 5 hónappal azután házasodott össze Terenccel. Ő volt az egyike a 400 embernek, akik látták a képet, amikor hirdetés volt a Bulletin Board System-ben, de ő volt az egyetlen, aki nyíltan beszélt a történtekről. A többi áldozat hallgat. Viszont lehet, hogy azóta már meg is haltak... 2005-ben, amikor én 10.-be jártam, a kíváncsiságom a kép iránt egyre nőtt. Mint ahogy más WEB-paranormál jelenségek iránt is. Mary E. volt a legmegemlítettebb áldozat. Az élőlény másik neve "Smile.Dog" aki elvileg a Smile.JPG-s képen szerepel. Sok ember azt hitte, hogy ez az egész csak egy netes átverés. Egy hétköznapi vicc. De én részben hittem benne. Amit érdekesnek találok az az, hogy azonkívül, hogy ez a felhajtás egy kép miatt van, ez a kép nem található meg a neten. Persze sok imitációja van a képnek. Ezek a 4chan galériájában is megtalálhatóak, ahol paranormál jelenségekről lehet társalogni. Azt mondják, hogy ezek a képek csak imitációk, nincs ugyanaz az autentikus hatásuk, de néhány ember epilepsziát és nagy sokkot kaphat tőlük. Emiatt a reakciók miatt olyan értékelhetetlen a Smile.JPG. Elég fura. Sokan nem akarnak hinni benne. Vagy elhinni, hogy ez a kép létezik. Valószínűleg félnek.
Egy dolog sincs Smile.JPG-ről vagy Smile.Dog-ról a Wikipédián. Bár vannak ennél ijesztőbb dolgok is (Hello.JPG, 2 Girls 1 Cup). Akármilyen Smile.JPG-s dolog hamar eltűnik az oldalról az adminisztrátorok által. Az ilyen találkozások a rosszhírű képpel hazugságok. Csak webes mítoszok. Mary E. esete nem az egyetlen. Sokak szerint Smile.JPG megjelent az Usenet indításánál. Van egy olyan story is, miszerint egy hacker teletömte a képpel a Something Aweful fórumjait, ami egy olyan weboldal ahova vicces képeket töltenek fel. A weboldal látogatóinak fele epilepsziás rohamot, míg az egynegyede sokkot kapott Smile.JPG egyik imitációjától. Van még egy story miszerint a 90-es évek körül Useneten volt egy körlevél ahol A KÉP volt, és ez az üzenet: "MOSOLYOGJ! ISTEN SZERET!". Azok, akik elvileg "látták" a képet azt mondják, hogy túl elfoglaltak voltak, hogy lementsék a képet a gépükre. De az összes állítólagos áldozat azt állítja, hogy az ominózus képen szereplő lény egy kutyára hasonlít leginkább. Egy Szibériai Huskyra, aki egy sötét szobában található, csak a kamera fénye világítja meg. Az egyetlen pontosan kivehető dolog az egy emberi kéz, ami a kép bal oldaláról nyúl be. A kéz üres és szét van nyitva. Természetesen a legérdekesebb maga a kutya, vagy a lény, ami kutyára hasonlít. A lény szürreálisan mosolyog. A fogai nagyon fehérek, egyenesek, élesek. Nagyon emberiek. De persze ez nem az a reakció, amit az áldozatok azonnal adnak. Egy epilepsziás roham miatt nem tudnak azonnal reagálni. Nem tudják azonnal azonosítani, amit látnak. Ezek az epilepsziás rohamok az áldozat alvásakor is jelentkeznek. Ekkor bevillannak a beteg agyában a képek. Ez betudható néhány orvosság allergiás reakciójának is. Mary E. Nem használt ilyen gyógyszereket. Ezt furának tartottam. Lehet, hogy azok a rémálmok nem epilepsziás rohamok. Mary E. küldött nekem egy mailt: Üdvözletem SR. L.! Nagyon sajnálom a múltkori viselkedésemet. Remélem, megérti, hogy ez nem az ön hibája volt, hanem az enyém. Észre vettem, hogy a helyzetet civil módon is lehetett volna közölni. Sajnálom. Féltem. Rémálmaim voltak Smile.Dog-ról. Ő minden este megjelenik az álmaimban, ezeket rémálommá téve, már 15 éve. Tudom, hogy ez abszurdnak hangzik, de ez az igazság. Ezek a rémálmok sokkal ijesztőbbek, mint bármelyik másik, amit valaha megéltem. Az álmomban nem mozdulok. Nem beszélek. Csak nézek előre, és az egyetlen dolog, amit látok az a kép. Látom azt a kezet meg azt a "kutyát". Ő mond nekem valamit. Persze ő nem egy kutya, de igazából ebben sem vagyok biztos. Azt mondja, hogy békén hagy, ha azt csinálom, amit ő mond. "Szórd el"! Ez az a szó, amit arra használ, hogy kifejezze, hogy mutassam meg valaki másnak is a képet. Először nem értettem, hogy akarja, hogy "Szórjam el" a képet, ha nincs a birtokomban. De az azutáni héten kaptam egy borítékot, amin volt egy kéz. Nem volt rajta semmi, csak az a kéz a borítékon. Már akkor tudtam, hogy mi az. Arra jutottam, hogy a képet egy idegennek mutatom meg. És ott volt Ön. Nagyon szégyellem magam. De Ön is ezt tette volna. Ezért gondoltam meg magamat az interjúnál. Én nem tudnék ártani senkinek ezzel a képpel. Nem akarom. 15 éven keresztül nem tettem semmit azzal a borítékkal. Smile.Dog tovább kínzott az álmaimban. Bulletin Board System néhány dolgozója, akik úgyszint látták a képet öngyilkosok lettek. Lehet, hogy a boríték egy olyan ember kezébe kerül, aki gyenge lesz és "Elszórja" a képet. Nem tudom. Kérem, függessze fel kutatásait az ügyben! Üdvözlettel: Mary E.
Még abban a hónapban sikerült Terenccel kommunikálnom. Megtudtam tőle, hogy a felesége öngyilkos lett. Elkezdett megszabadulni a felesége cuccaitól és a mailtől amit küldött. Terence össze volt törve, sírva mondta, hogy hallgassak a feleségére. Azt is megtudtam, hogy Mary E. öngyilkossága előtt elégette a képeket. De miközben a papír elégett sziszegő fújó hangot adott ki. Mintha valami dühös állat adná ki őket. Mary E. halálának körülményei furák. Alvás közben lett öngyilkos. Nem tudtam mi az összefüggés a dolgok közt. Gondoltam, egy kis időre felfüggesztem a kutatásomat az ügyben. Mivel sok fontos dolgozatra kellett tanulnom. Majdnem egy évvel a történtek után kaptam egy mailt: Ügy: Mosolyogj! Szia! Megtaláltam a mailedet, és az oldaladat, miszerint téged érdekel Smile.Dog. Én láttam, és nem volt olyan ijesztő, mint amilyennek mondják az emberek. Szórd el! Az utolsó szótól lefagytam. A mail mellett volt egy kis link aminek persze "Smile.Dog" volt a neve. Gondolkodtam azon, hogy megnézzem-e. Ha megnézem képes leszek-e ellenállni a kísértésnek, hogy "Elszórjam"? Őszintén? Nem tudom. De megnézem a képet. Még, ha az életemmel játszok is...

Öngyilkos egér

Emlékszik-e valaki az 1930-as Miki Egér történetekre? Azok, amik DVD-re voltak írva pár évvel ezelőtt. Hallottam, hogy volt olyan, ami nem volt kiadva még a legnagyobb Disney fanoknak sem. A forrásokhoz igazodva semmi különös. Egy folytatódós hurok, amelyben Miki Egér sétál el 6 ház előtt két-három percen keresztül. A megszokott cuki kis dallamok helyett a zene nem is hasonlított zenére, hanem inkább egy folyamatos zongorabőgésre másfél percen át mely lassan zajjá vált. Ez nem a vidám öreg Miki volt, akit szeretünk. Miki nem táncolt nem is mosolygott csak sétált, mint ahogy ti vagy én sétálunk. Normális arckifejezéssel. Valamiért a feje billeget jobbra-balra, ahogyan tartotta szomorú arckifejezését. Egy, vagy két évvel ezelőtt mindenki azt hitte, hogy amikor fekete lesz a képernyő vége a mesének. Amikor Leonard Maltin nézte ezt a mesét, hogy kiadja DVD-re úgy döntött, hogy ez túlságosan rövid, hogy DVD-re kerüljön. Viszont akart magának egy digitális másolatot készíteni ebből ahhoz igazodva, hogy ez a Disney alkotása. Amikor készen volt a digitális másolat és fenn volt nála a gépen megnézte figyelmesebben, és észrevett valamit. Kilenc perc és négy másodperc hosszú volt. Ez az, amit az egyik forrásom küldött nekem e-mailben. Ő egyik ismerőse Mr. Martinnak. Miután feketévé vált úgy maradt hatodik percig majd visszatért Miki egér sétálása. A hang most más volt. Egy moraj volt. Ez egy sírásra hasonlított. Ahogyan a hang egyre megkülönböztethetetlenebbé és hangosabbá vált a kép elkezdett furcsává válni. A járda elkezdett olyan irányokba mozogni, amelyeken lehetetlennek tűntek Miki fizikai szempontjából. Az egér szomorú arca lassan egy önelégült mosollyá változott. A hetedik percben a moraj egy vérfagyasztó sikolyba tért át. Az a fajta sikoly, amelyet szinte fáj hallani és a kép továbbra homályosodott. Olyan színek voltak, amelyek nem voltak lehetségesek arra az időkre nézve. Miki arca kezdett szétesni. Szemei letekeredtek szája aljához. Az épületek romokká váltak melyek lebegtek a levegőben és a járda még mindig lehetetlen irányokban alig állt. Mr. Martin zavarttá vált és elhagyta a szobát beküldve egy alkalmazottat, hogy befejezze a videót és jegyzettet írjon mindenről ami történik az utolsó percig és azután azonnal raktározza el a lemezt a mesével a pincébe. A sikítás egyszer csak abbamaradt aztán hirtelen megjelenik Miki egér arca a videó végén a háttérben egy törött zenedobozhoz hasonló zene ment. Harminc másodpercig ez ment, és bármi is volt abban a maradandó harminc másodpercben nem voltam képes információt szerezni róla. A biztonsági őr, aki a szoba mellett körözgetett szólt nekem, hogy amire emlékszik, hogy az alkalmazott kibotorkált a szobából és azt mondta: „Az igazi szenvedés nem ismert.” Gyorsan kikapta az őr pisztolyát és megölte magát a helyszínen. A dolog, amit megtudtam az volt, hogy az utolsó jelenetben egy orosz szöveg volt, ami nagyjából azt jelentette, hogy: „A pokol látnivalói hátraviszik nézőiket.”