Egy karamellszín hajú, zöld szemű, fiatal lány üldögélt a fűben, a meleg nyári nap rásütött sápadt bőrére, teste tele volt zúzódásokkal. Szörnyű belegondolni, hogy ezt az aranyos kislányt pár órája brutálisan megverték a vele egykorú társai. Alice-nek hívták, kedves és intelligens leány volt, de nem volt sok barátja, ezért ideje nagy részét egyedül töltötte, saját barátokat talált ki magának, képzeletbeli barátokat. Sok ilyen barátja volt, ezért számokkal nevezte el őket. De egy kiemelkedett közülük, őt Zero-nak hívta. Ő volt a legelső képzeletbeli barát, azért találta ki, hogy megvédje Alice-t a zaklatóitól. Akárhányszor piszkálták vagy fizikailag bántották, Zero elintézte őket. Legjobb barátok voltak, minden napot együtt töltöttek, történeteket, vicceket mesélt neki, és még Alice szomszédjából is gúnyt űzött, ő vigyázott Alice-re, amikor a szüleinek üzleti ügyben el kellett utazniuk. Alice nem volt annyira magányos… egészen addig a napig.
Mihelyt Alice a puha fűben ücsörgött, az utcát figyelte, egy furcsa érzelem fogta el, egy késztetés. Valami azt súgta, hogy menjen át az út másik oldalára. Amikor az ötlet felülkerekedett rajta, kisétált a szűk szomszédos utcára. Mezítelen lábával a forró betonra lépett, óvatosan lépkedett az úton. Amikor oldalra nézett látta, hogy valami feléje közeledik, egy hatalmas fehér teherautó. Tágra nyitotta a szemét a rémülettől, ott állt ledermedve, most elgázolják. Egy éles csikorgás hallatszódott, ahogy a gumi súrlódik a betonon, a jármű elkerülte, felborult, legurult a magas dombról a házával szemben. Hallotta a fém csikorgását s egy nő sikolyát, amint az autó nekicsapódott egy fának. Pillanatokkal később a felborult jármű lángokban állt, füst szállt fel a fa mögül. Alice rémülten nézett, mihelyst az ajtó kinyitódott és valaki kiesett, kétségbeesetten kúszott a fához s megragadta azt. Alice édesapja felnézett a dombra, ahol szeretett lánya állt, karmazsinvörös vér borította és a haja lángra kapott. Felsikoltott, de nem tudott megmozdulni, a lába beszorult a kerék alá, fájdalom járta át a testét mielőtt elhalkultak a sikolyai s leállt a légzése. Vörös lángok emésztették fel a helyszínt, Alice észrevett valakit az anyósülésen, szeretett édesanyját, ahogy hamuvá ég a teste. Alice a térdére rogyott, meleg könnyek potyogtak a szeméből, végigcsordultak az arcán.
„ANYA!! APA!!!” kiáltotta, a saját szemével nézte végig a szörnyű tragédiát. Bánat és fájdalom járta át a testét, újra és újra látta a jelenetet az elméjében. Piros lángok és karmazsinvörös vértócsák voltak az utolsó emlékei a szüleiről azon a meleg nyári napon.
A szülei balesete után a szomszédja Mr. Rogers fogadta be. Gyűlölte őt, egy ápolatlan, kövér férfi volt, aki a nap minden percében csak vedelt. De még jobban utálja amiatt, hogy nem vigyázott rá azon a napon, mert miatta… megölte a szüleit. De senki nem maradt neki, nem volt családja, nem voltak barátai, egyedül maradt, a nyomorúság volt az egyetlen társa.
Évekkel később a világosbarna hajú lány történelem órán ült, rajzfilmbeillő emberkéket firkálgatott a füzetébe. Ahogy elkezdte volna megrajzolni az egyik figura haját, valami erősen kizökkentette a koncentrációjából. Egy ráncos kéz átnyújtotta neki a dolgozatát, egy nagy nullával egyezett meg az iskolai teljesítménye.
„Alice, azt javaslom figyelj oda az óráimon, ha nem szeretnél még egy ilyen nullát írni!” mondta Alice ráncos bőrű, idős történelem tanára.
Alice-nek hirtelen elkezdett fájni a feje. Valami, amit mondott… zavarta őt, de nem tudta mi az.
„I-igenis, Kirst tanárnő.” mondta Alice, de nem nézett a szemébe.
Amint ült az órán, úgy tett, mintha figyelne, de a feje egyre jobban fájt, míg végül hányingere lett. Kikéredzkedett s azonnal a mosdó felé vette az irányt.
Alice megmosta hidegvízzel az arcát, belenézett a tükörbe. De visszahőkölt, hevesen vert a szíve, amikor meglátta a tükörképét. Megesküdött volna, hogy a tükörképe… pislantott. Pár órával később beült rajzórára s figyelte, ahogy az osztálytársai dolgoznak. Mialatt őket nézte, megcsúszott a keze és nagyon mélyen bevágta egy borotvaéles pengével, vörös folyadék csöpögött a lapra. De nem érzett fájdalmat. Mielőtt észbe kapott volna, a tanár őt bámulta tágra nyitott szemmel, és mondta, hogy azonnal menjen le az iskolai ápolónőhöz.
Amikor visszatért, eltakarta az arcát és visszasétált a helyére. Teljesen lefagyott mielőtt leült volna, vörös körök lepték el a rajzát és az asztalát. Reszketni kezdett, s ahogy kicsöngettek egyből kirohant a folyosóra.
Mielőtt elhagyta volna a campust, egy barátságos mosoly fogadta.
„Szia Alice! Üdv Csodaországban!” üdvözölte a rövid szőke hajú, barna szemű lány, kinyújtotta a karjait, úgy gesztikulált mintha egy meglepetésnek szánta volna.
„Ne már Ann!” mondta Alice kicsit bosszankodva.
„Gyere már! Ne légy ilyen morcos! Egyébként megcsinálod azt a házit?” kérdezte Ann, a tarkójára tette a kezét, a kis rózsaszín nyelvével hópelyhek után kapdosott.
„Egyszer megcsinálhatnád már magadtól is, tudod. Nem leszek itt örökre!”
„De igen, mer’ nem hagyom, hogy elmenj!” jelentette ki Ann, Alice vállára tette a kezét, ahogy végig sétáltak a hideg téli úton.
Mihelyst sétáltak viccelődtek s pletykákat meséltek egymásnak, majd elérkeztek Ann házához. Elköszöntek egymástól, majd Alice az erdő felé vette az irányt. Szerette, csend és béke honolt, a sárga napsugarak elérték az érintetlen fehér területeket, megjelentek a lombtalan fák vékony árnyékai. Csak egy dolog zavarta, még pedig az, hogy vissza kell térnie arra a szörnyű helyre, amit egyesek otthonnak hívnak. Lassan kinyitotta a nyikorgó ajtót, csendben belépett a hideg házba. Visszatartva a lélegzetét, keresztülsétált a nappalin.
„Szóval itt vagy te kis lotyó!” kiáltotta egy goromba férfi és megragadta a karját.
Alice felsikított, rávágott a hátára s a szemébe nézett. Alice elvörösödött és nagyot nyelt.
„Mi ez?! Huh!” kérdezte, berángatta a konyhába, rámutatott az asztalra, ami tele volt sörös dobozokkal és edényekkel.
Francba! Elfelejtettem reggel összetakarítani! Gondolta magában.
„B-Bocsánat, nagyon siettem az iskol-” Hirtelen Mr. Rogers lekevert neki egy pofont.
„Elegem van a hülye kifogásaidból! Ne forduljon elő még egyszer! Vagy esküszöm, hogy nagyon meg fogod bánni!” A földhöz vágta, visszacammogott a nappaliba, a nagy hájas testével ledőlt a koszos kanapéra.
Alice gyorsan felállt, kidobta a szemetet és rémülten takarította le az asztalt. Szinte már hétköznapivá vált, bármi rosszat csinált, ott volt a mérges részeg ember, aki megverte, szóval inkább megcsinálta, amire parancsolták, és elbújt a szobájában.
Elfojtotta magában az érzelmeit, a bánatot, a frusztrációt és a haragot. Aztán gyorsan felszaladt a lépcsőn a kis szobájába. Sötét volt, a falra a kedvenc rajzait ragasztotta ki, egy ágy volt középen és egy szekrény a sarokban. Ez a hely volt az egyetlen menedéke, ahol szabad lehet. Senki se jön be, csak ő, senki más.
Másnap végig sétált a havas erdőn, átvágott rajta, az úton kötött ki, gyorsan felsietett a járdára. Ma nem ment át az úton, szaporán szedte a lábait, a kedvenc fekete kapucnis pulcsija eltakarta a kék zúzódást az arcán. Nem mondhatja el senkinek, ki tudja mit tenne Mr. Rogers, ha elmondaná valakinek…
„Alice! Hé, várj meg!” Egy ismerős hang hallatszódott hátulról.
„Csá, Ann!” válaszolta Alice monoton hangon, még mindig háttal állt neki.
Ann utolérte, megfogta Alice vállát, ahogy levegőért kapkodott. Alice feléje fordította a fejét, az erdőt bámulta, amint Ann mellette sétált.
„Mi ez a kapucni? Drogot árulsz?” Ann felnevetett.
„Nem, csak… tudod… hideg van.” mondta halkan.
Ann vigyorgott s lerántotta róla a kapucnit, tágra nyitotta a szemét.
„Úristen! Mi történt? Jól vagy?” mondta Ann mihelyst közelebbről szemügyre vette a zúzódást.
„Igen, igen! Jól vagyok, csak… elcsúsztam és lefejeltem a konyhaszekrényt.” válaszolta halkan, idegesen kuncogott.
Ann belenézett a szemébe. Tudta, hogy Alice hazudik, valami nincs rendben.
„Hmm, ha te mondod. De ha szükséged van valakire, én mindig itt vagyok neked!” mondta s a vállára helyezte a kezét.
Alice bólintott, a két lány az iskola felé vette az irányt.
A napja hasonlóan folytatódott, az emberek ránéztek az arcára, amint elsétált mellettük, egy páran rákérdeztek és mindenkinek ugyanazt válaszolta „baleset volt”.
Szokatlan volt, általában az emberek észre se veszik, még csak rá se hederítenek. Nem élvezte, ahogy mindenki vele foglalkozik, a nap nagy részében magára öltötte a kapucnit. Suli után gyorsan kisétált az épületből, nem várta meg az egyetlen barátját. Végigment a campuson, lesétált a lépcsőn, amikor észrevette, hogy két alak feléje közeledik. Lenézett a földre, látta, amint a beton mozog a lába alatt. Ahogy sietett valaki kigáncsolta, Alice ráesett a kemény betonra. A keze és a könyöke részben megakadályozta az ütődést, de a füzetei szanaszét repültek az udvaron. Elvörösödött, feltérdelt s gyorsan összeszedte a füzeteket. A körülötte lévő emberek kinevették, még jobban elvörösödött.
Na, most már mindenki észrevesz. Gondolta magában.
Mihelyst felvette az utolsó füzetet, érezte, hogy valami lefolyik a fejéről, barna folyadék csöpögött mindenhova, csokis tej csepegett le a frufrujáról az arcába. Ledermedt, valami megfordult a fejében. Érezte, hogy a vére pezseg a haragtól amíg… be nem… kattant.
Mindent eldobott, felállt, megfordult, és az ember felé rohant, aki elgáncsolta. A magas fiú tágra nyitotta a szemét, amint Alice gyomorszájon ütötte, érezte a bordáit. Visszalépett, erősen zihált és vért köhögött fel. A földön ült, átfogta a hasát Alice pedig fejbe rúgta. Még több karmazsinvörös testnedvet köhögött fel, amikor… Alice megragadta a lábát s eltörte. Egy hangos roppanás visszhangzott az iskola téglafalai között. Alice a karját akarta megragadni, de észrevette, hogy a másik alak felé rohan. Kikerülte az ütését, a könyökével hátba vágta, a fiú a földre zuhant. Az alacsonyabb fiú hirtelen megfordult, Alice pedig ráült a hasára, elkezdte pofozni addig, míg nem folyt ki vér az orrából és a szájából. Próbált védekezni, de túl gyenge volt, nem volt más választása, hagyta, hogy megüsse újra meg újra.
„ALICE! HAGYD ABBA!” Hallott valakit kiáltani, a helyszín felé sietett.
Felnézett, már majdnem behúzott még egyet, de nem tette meg, mert meglátta a rémült arckifejezéseket köztük Ann-ét is.
Feleszmélt, hogy milyen szörnyű dolgot tett s lenézett a véres ujjaira majd a fiú összeroncsolt arcára.
Mit tettem! Ez nem én vagyok! Nem én voltam! Vagyis nem akartam! Gondolta, könnyek potyogtak a szeméből.
Gyorsan felállt, ellépett a két összevert áldozattól, s kirohant az iskolából az erdő felé.
Amikor hazaért beszaladt a fürdőszobába, a szekrényben kotorászott, gyógyszer után kutatott, hogy megtisztítsa a sebeit. Alkoholt cseppentett a vágásokra, lefertőtlenítette a sebeket, lemosta a vért. Nézte, ahogy kis fehér buborékok szivárognak mindegyik sebből a kezén és a könyökénél. Amikor bekötözte a sérüléseket, a mosdókagylóra támaszkodott s belenézett a tükörbe.
„Mit tettem? M-megőrültem? Ezelőtt is csináltam már ilyet?” suttogta, kérdések kavarogtak az elméjében.
„Jaj, nem… dehogy! Csak meg akartalak védeni...” válaszolta magának.
Alice visszahőkölt, tágra nyitotta a szemét, falfehér lett. Megszólalt a tükörképe.
„Mi a-? Ki vagy te?!” kérdezte remegve.
Egy percnyi csönd után a rekedt hang visszaválaszolt.
„Én vagyok a legjobb barátod. Hát nem emlékszel rám?” Megmozdult az ajka.
Könnyek csordultak végig a meleg arcán. Fájni kezdett a feje mihelyst a padlóra zuhant, a kezét a fejére tette, sikított. A benne lévő hang is szinkronban sikított újra meg újra.
Nem emlékszel rám, Alice? Én vagyok a legjobb barátod… az egyetlen barátod…
A következő hetekben, a hang nem tért vissza. De Alice se maradt az a lány, aki egykor volt; erőszakos lett, hamar felkapta a vizet mindenen, gyakran hisztérikus röhögő görcs jött rá, verekedett és lopott másoktól. Furcsa, úgy érezte, mintha teljesen más személy lenne. Még az iskolából is kirúgták, ezután nem volt más választása, csak a szobájában ücsörgött, nem evett, nem beszélt, hiába próbáltak felé közeledni.
Hónapokig így folytatódott, a migrén rosszabb lett, erősen lüktetett a feje, sikított és sírt a fájdalomtól, könyörgött, hogy múljon el. Nem mehet el orvoshoz vagy pszichológushoz, egyszerűen csak elmebetegnek hívnák és bezárnák egy elmegyógyintézetbe. Ez nem történhet meg.
Egyik nap a részeg Mr. Rogers erősen megütötte, Alice karja telis-tele lett sebekkel. Ahogy zokogott a fejét a falnak ütötte, egyre gyengébb lett, majd a látása elhomályosodott.
Amikor magához tért a földön feküdt a szobájában, sajogtak az izmai, mintha szétszakították, majd lassan összevarrták volna őket. Felállt, elmúlt a fejfájás, de borzasztóan fáradt és éhes volt. Lesétált a lépcsőn, elbotladozott a konyháig, erősen kinyitotta a hűtőajtót. Semmi sem volt benne, szinte üres volt a hűtőszekrény. Sóhajtott, ráhúzta a fejére a kapucniját, csoszogott a fekete converse tornacipőjében s kisétált az ajtón.
Elment a legközelebbi élelmiszerboltba, egy tévéket áruló üzlet előtt haladt el, amikor egy hír felkeltette a figyelmét az egyik tévében.
„Friss híreink! Egy férfit brutálisan összevertek, belehalt a sérüléseibe. Részletek 11-kor.” közölte a barna hajú riporternő.
Alice hazafelé slattyogott, a hideg őszi szél belekapott a hajába, étellel teli zacskók lógtak a karjában. Amikor hazaért nyoma sem volt Mr. Rogers-nek. Megkönnyebbülve dobta le a zacskókat a konyhaasztalra, kivett egy leves konzervet, hogy megegye. Bekapcsolta a tévét, a hírcsatornára váltott, ugyanaz a barna hajú nő mondta el a híreket.
„Egy férfit megöltek ma 6:15-kor, a Richards utcai sikátorban találtak rá a holttestére. Fehér bőrű férfi, a 40-es éveiben járhatott, végtagjait és még a fejét is levágták, még nem sikerült beazonosítani…” folytatta a nő lényegtelen részletekkel.
Miután megette a levest, felment az emeletre. Kellemetlen szag csapta meg. A szag irányába ment, míg le nem fagyott a rémülettől. Egy véres kőtörő kalapács hevert a folyosón. Pánikba esett, a szobájába futott és bezárkózott. Levegőért kapkodott, szíve a torkában dobogott, majd egy vérfagyasztó sikoly hagyta el a száját. A szobája telis-tele volt vérrel festett körökkel, a padlótól egészen a mennyezetig. Az ágya közepén volt Mr. Rogers betört feje. Azonnal kirohant a szobából, de megbotlott a kalapácsban, s leesett a lépcsőn. Amikor lezuhant beverte a fejét egy kemény szekrénybe, elvesztette az eszméletét.
Egy sötét szobában tért magához, amikor felállt észrevette, hogy tükrök százai veszik körül. Mindenhol a tükörképét látta, bárhová nézett csak a megrémült arcát és fáradt szemeit látta. Hevesen vert a szíve, Hol lehet?
„Boldog vagy? Mr. Rogers már nincs többé, soha többet nem fog bántani.” mondta ugyanaz a hang, ami hónapokkal ezelőtt kísértette.
Alice körbenézett, hogy vajon honnan jön a hang, de csak a tükörképét látta.
„KI VAGY TE?! VÁLASZOKAT AKAROK!” kiabálta olyan hangosan, amennyire bírta.
Infantilis röhögés visszhangzott a sötét szobában.
„Hát nem emlékszel rám, Alice? Én vagyok a legjobb barátod, a legelső barátod. Én vagyok az Zero.” Néma csend töltötte el a szobát.
„Azért találtál ki, hogy megvédjelek. De ha én csak képzeletbeli vagyok, akkor nem tudok segíteni. Szóval ki kellett találnom valamit, hogy mindig meg tudjalak védeni. Az elméd része vagyok azaz én vagyok te.” suttogta a hang.
„Nem! NEM IGAZ! Nem lehetsz… más… csak egy démon?” kérdezte Alice reszketve.
„Nem, nem vagyok démon. A barátod vagyok, azért vagyok itt, hogy azt tegyem, amire évekkel ezelőtt utasítottál. De a szüleid halála után semmibe vettél! Nagyon magányos voltam, Alice! De egyre erősebb leszek, többé már nem parancsolhatsz nekem, Alice!” mondta a vészjósló hang.
A szüleim? Várj, emlékszem! Gondolta magában Alice.
„TE! Te mondtad, hogy menjek át az úton! Miattad haltak meg a szüleim!” Könnyek csordultak ki a szeméből.
„Hát, persze! Meg kellett tennem, nem hagytak minket játszani! Nem tudtalak megvédeni, mert ők védtek meg! Menniük kellett, hogy elvégezhessem a munkám! Mindig is ezt akartad, hogy megvédjelek!”
Alice abbahagyta a sírást, ott állt csendben. Féktelen harag pezsgett az egész testében. Hirtelen nekirontott a tükröknek.
„Mindent elvettél tőlem! Senki sincs már mellettem! Senkim sincsen! Semmim sincs!” kiáltotta, amint a tükrök üvegét zúzta apró darabokra az öklével.
Ahogy a következő tükör felé rohant, valamiben elbotlott. Visszanézett s meglátta a karmazsinvörös kőtörő kalapácsot. Megragadta és minden erejét összeszedve csapta neki a tükröknek a szobában. Az üvegdarabok megvágták Alice-t. Mélyen megvágták, de nem érezte a fájdalmat. Teljesen kifordult magából.
Levezette a haragját, levegőért kapkodott, az üvegdarabokkal teli padlón állt, mindenfelé szétfröcskölt a vére, a kezét teljesen átitatta. Körbenézett s meglátta a tükörképét a szoba sarkában, ami rámosolygott. Felé rohant és szétverte magát a tükrön keresztül a kalapáccsal.
Lassan kinyitotta a szemét, egy vakító fényt látott. A hideg csempézett padló nyomta a hátát. Lassan felült, észrevette, hogy a fürdőszobában van, belekapaszkodott a szekrénybe, hogy felálljon. Amikor talpon volt, belenézett a hatalmas tükörbe.
Pár perc néma csend után kitört belőle egy hisztérikus röhögés. Egy széles vigyor húzódott végig az arcán.
A bőre és a haja falfehér lett, nagy fekete karikák jelentek meg a szemei körül, a szemöldökétől egészen az arcáig nyúltak le.
„HAHAHA! Erről van szó! Végre magam vagyok!” mondta.
„Kérlek… hagyj békén…” mondták az ajkak, amik Alice-é voltak korábban.
„Nagyon sokáig… kellett várnom!” válaszolta Zero.
Alice nem válaszolt vissza, eltűnt.
„HA! Úgy nézek ki, mint egy csontváz, de nem is akármilyen!” mondta, csodálta a fehér bőrét.
Elhagyta a fürdőszobát, lement a nappaliba, megfogott egy ollót, egy tűt és cérnát. Amikor visszament a fürdőszobába, letette a tárgyakat s a tükörbe mosolygott.
„Egy csontváznak fogak is kellenek!” mondta s felvágta az ollóval az arcát, vér folyt le az álláról.
A pengék felhasították az izmokat és az idegeket a húsban az arc mindkét oldalán. Kifolyt a karmazsinvörös folyadék. Amikor már elérte a fülét, megfogta a tűt és a cérnát és elkezdte függőlegesen összevarrni az arcát, csak a szájánál nem varrta össze. A nyílt sebekből szivárgott a vörös testnedv. Megráncolta a szemöldökét a látványtól, oldalra billentette a fejét.
„Jaj, piros. Utálom ezt a színt! Emlékezz Alice, a vér, ami apád fejéből folyt ki és a vörös lángok, amik elnyelték anyádat! Ezekre a színekre emlékszem, amikor bezártál. Jobb nem rá gondolni.” mondta, amint lehajolt és belemártotta a mutatóujját a hypo-ba.
Felegyenesedett, az ujjáról belecsepegtette a fehérítő anyagot a szemeibe. Csípett s égett, mintha lángra kaptak volna a szemgolyói, néhány másodpercig semmit nem látott. Amikor visszanyerte a látását, az egykori karmazsinvörös folyadék csontfekete színűvé vált. Mihelyt körbenézett mindent feketének, fehérnek vagy szürkének látott. Soha többé nem kell látnia azt a visszataszító színt.
Befejezte a munkát, keresztülhaladt a folyosón, mikor meghallotta, hogy csörög a telefon. Bement Alice szobájába s felvette.
„Halló?” mondta ravasz hangon.
„Alice! Te jó ég! Jól vagy? Hónapok óta nem hallottam felőled! Már annyiszor próbáltalak utolérni!” Ann beszélt a vonal másik végéről.
„Jól vagyok. Remekül, de tényleg.” kuncogott Zero.
„De jó! Át tudnál jönni? Van egy kis meglepetésem a számodra!” mondta izgatottan.
„Hehe, persze. Mindjárt ott vagyok.” válaszolta Zero, gyorsan letette a kagylót.
Szélesen vigyorgott, megnyúlt az arcbőre, amit az öltések tartottak. Kisietett a szobából, felkapta a kalapácsot, kirohant a házból és az őszi erdő felé vette az irányt.
Kiérkezett az utcára, egy lélek se járt arra. Maga mögött vonszolta a szerszámot, végighúzta a betonon. Nevetett magában, amikor megérkezett. Felkapcsolva hagyták a konyhában a villanyt, bár a kocsi nem volt a ház előtt. Ann árnyéka suhant végig a kivilágított helység ablakán.
Zero kezdte elveszíteni a türelmét, felsétált a veranda lépcsőfokain s bekopogtatott a tölgyfából készült ajtón.
„Mindjárt jövök, Alice! Imádni fogod az ajándékod!” kiáltotta Ann. Amikor kinyitotta az ajtót, a mosolya megtört. A barátja helyett egy fehér szörnyeteg állt ott. Csendben bámulták egymást egy pillanatig, majd Ann a nappali felé futott. Zero megragadta az alkarját mielőtt el tudott volna menekülni és hozzávágta a kemény padlóhoz.
„Alice! Mit csinálsz?!” sikított Ann.
Zero gyorsan melléállt, rálépett a karjára… kettétörte. A sikolya az egész házban visszhangzott.
„HA! Alice már nincs itt… és nem is fog visszajönni! És miért? Nos… mert én már Zero vagyok!” Nevetett, ahogy felemelte a feje fölé a kalapácsot. Teljes erőbedobással ráütött Ann fejére, fekete folyadék spriccelt szét. Habozás nélkül kirántotta a fegyverét a koponyából és lerázta róla az agydarabokat, amik rátapadtak. Ann holteste ott feküdt, a puha belső szervek szétszóródtak a földön.
Vigyorogva elment, majd visszatért egy nagy húsvágókéssel.
„Hm, lássuk mit tudunk ezzel kezdeni!” mondta, ahogy megfordította Ann holttestét, hason feküdt a padlón.
Megragadta a kést, felvágta Ann lábát és karját. Óvatosan szétnyitotta a vágásokat, izmokat és ínszalagokat szakított el, egyre több fekete folyadék ömlött ki belőle. Majd végül beledugta a kezét a hátába, megmarkolta a bordaíveket. Addig-addig huzigálta, míg végül kirántotta a gerincoszlopot. Nevetett, letette Ann holteste mellé, s a végtagokat is kitépte. Ann csontvázát a húsa mellé helyezte, már csak a koponya maradt.
„Hmm… a koponyád nagyon megsérült, nem kellene lenyúzni több bőrt. Szóval… Tudom már!”
Zero belemártotta a kezét a vérpocsolyába és egy zérót rajzolt a fejre.
„Tökéletes! Most már úgy nézel ki, mint én! Egy magányos csontváz… jaj, mi ez?” A holttest mellett valami felkeltette a figyelmét.
Egy doboz, amit egy fehér szalaggal kötöttek át, egy címke lógott le róla „Alice-nek”
Kibontotta és egy fekete-fehér csíkos sálat talált benne.
„Köszi Ann. Tudod, utálom a színeket.” Mondta, amit körbetekerte vele a nyakát.
Piros és kék fények ragyogtak a sötét szobában az ablakon keresztül.
„Hát, jó móka volt, Ann. És most, hogy már te se vagy itt, zéró ember maradt nekem.” mondta a fehér gyilkos, ahogyan kiszaladt az ajtón, a sötét erdő felé.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyilkosság. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyilkosság. Összes bejegyzés megjelenítése
KageKao
Mark sóhajtott és felnézett a csillagos égre. A lakóépület tetején ácsorgott, négy emelet magasan. Néha Mark szeretett itt fent tartózkodni, csend és béke honolt. Ha lenézett láthatta a nagyvárosi élet nyüzsgését, de ha felnézett, akkor a gyönyörű eget, időnként még teliholdat vagy csillagokat is.
Mark a tető szélénél sétálgatott, így mindig tudta, hogy hol a határ, különben lezuhanna és meghalna. Már elég késő volt szóval vissza kéne mennie a lakásába. Aztán hirtelen észrevett valamit a szélben táncolni néhány méterrel arrébb. Mark odasétált és felvette, egy újság volt, el is kezdte olvasni.
„EGY FIATAL FÉRFIT TALÁLTAK HOLTAN A KÖZELI ERDŐBEN”
Pár órával korábban John Parker-t, egy 20 éves férfit holtan találták közel az északi erdőhöz. A családja azt állította, hogy sohasem voltak ellenségei, inkább csak egy bajkeverő volt. Még mindig nem tudják ki ölhette meg. Úgy látszik vérveszteségben halt meg. A sebek egy nagy állatra vallnak, de később egy szimbólumot fedeztek fel a homlokába karcolva.
A szimbólum –
Mark letette az újságot oda, ahol találta; nem akart ilyen cikkeket olvasni, ami elrontaná az éjszakáját. Kisétált a tető szélére és felnézett az égre. Húsz éves. Oly fiatal. Sajnálta a gyereket, ő maga közel harminc esztendős volt. Csak arra gondolt, hogy már semmit se tehettek érte. Mark próbálta elfelejteni, nem akar depressziós lenni.
Mark véletlenül egy üres kartondoboznak ütötte a kezét, ami a tető szélén volt. Megpróbálta még elkapni, de már késő volt, leesett az utcára. Furcsa volt, nem látott kocsikat, csak egy magányos ember sétált végig az utcán.
„Hé! Vigyázzon!” Kiáltotta, de már késő volt. A doboz eltalálta az embert; de szerencsére csak egy üres kartondobozról volt szó. Bocsánatot akart kérni, de teljesen megrémült. Az ember, aki az utcán állt felnézett, fekete kapucnis pulcsit és egy fekete és fehér csíkos sálat viselt. Persze nem ezért rémült meg, hanem azért, mert egy furcsa maszk volt rajta;az egyik fele korom fekete a másik fele meg fénylően fehér.
Sikerült félretennie a félelmét és bocsánatot kért, talán a srác csak egy jelmezbálból vagy valamilyen furcsa összejövetelről jött. Aztán megint megrémült attól, amit látott. Az ember mondott valamit, de Mark nem értette, utána felugrott a falra. Elkezdett felfelé mászni az épület oldalán, mint egy pók vagy egy gyík. Mark teljesen megrémült, leesett az álla, próbálta magának megmagyarázni, amit látott. A furcsa ember, nem inkább szörny felért az épület tetejére s leguggolt a tető szélénél. Mark most már tudta, hogyan tudott felmászni ilyen könnyen; fehér kesztyűk voltak rajta, de hosszú, fekete macskaszerű karmok álltak ki a kesztyű ujjaiból. Észrevette, hogy az álarcon van egy arc, de csak az egyikfelén. A maszk fehér oldalára egy mérgesen néző arcot rajzoltak.
Egymást bámulták. Csak pár másodperc volt, de Mark egy örökkévalóságnak érezte. Aztán valami furcsa történt. A szörny maszkja megváltozott, a mérges arc eltűnt és a fekete oldalán egy boldog arc jelent meg.
A szörny felemelte a fejét majd azt mondta:
“遊びたいか？” (Akarsz játszani?)
Mark felsikított és a kijárati ajtó felé rohant. Reménykedett, hogy a szörny nem követi. Odaért az ajtóhoz, kinyitotta, belülről bereteszelte és bezárta. Még egy festményt is odatámasztott, hogy zárva maradjon.
Kíváncsi volt, hogy vajon ott van még-e a szörny, és hogy miért nem próbálja áttörni az ajtót. Fogalma sem volt arról, hogy mit mondott neki, de volt benne valami különös. Boldognak és játékosnak hangzott, de emellett mérgesnek és rosszindulatúnak is. Összeszedte a bátorságát és úgy döntött, hogy kinyitja az ajtót; felkészült, bármi is álljon az ajtó túl oldalán.
Mark arra számított, hogy szembetalálja magát a furcsa álarccal. Ehelyett a szörny még mindig ott volt, ahol hagyta. A tető szélén ült, mosolygott azzal a furcsa, rosszindulatú mosolyával.
Aztán azt mondta:
“遊びたいか, おまえ？ケケケ！私はあなたがあそびしたい!” (Akarsz játszani? kekeke! – nevetés! Azt akarom, hogy játssz!)
Mark mosolygott majd megint bezárta az ajtót. Remegtek a lábai s leült a földre. Nem tetszett neki, ahogy a szörny beszélt. Egy kicsit ott üldögélt, próbált rájönni, hogy mi is ez az egész. Nos, elég késő van, talán csak elaludt és rosszat álmodott. Úgy döntött, hogy még egyszer megnézi.
Mark felállt és lassan kinyitotta az ajtót. Valami azt súgta, hogy a szörny még mindig ugyanott ül, aztán úgy gondolta, hogy a szörny az ajtónál van, kiengedett karmokkal várja, hogy rávesse magát. Tévedett, a szörny eltűnt. Semmit sem látott, csak a város fényeit és hallotta, ahogy néhány kocsi keresztülhajt az utcán. Megkönnyebbült, talán csak egy álom volt.
Bevágódott előtte az ajtó. Fájt, ahogy az ajtó fémes része megütötte a homlokát. Mark megdörzsölte a fejét és elesett.
„Mi az ördög volt ez?!” Kiáltotta, de senki nem volt ott. Nem zárta be az ajtót, még ha be is zárná, akkor se lenne ilyen ügyetlen; és a szél sem volt annyira erős, hogy bevágja. Úgy vélte, hogy egy széllökés okozta ezt, de aztán rájött, hogy nem, amint meghallotta a nevetést.
“ケケケ！” (kekeke! – Nevetés)
A hang az ajtó másik oldaláról jön, sőt egy kicsivel följebb. A szörny állhat ott.
Mark zavarodottan felébredt, a lakásában találta magát, az ágyában feküdt. Körbenézett, hogy meggyőződjön róla, hogy valóban otthon van. Sóhajtott; valószínűleg csak álmodta ezt az egészet. Megesküdött volna, hogy ez az egész megtörtént, mert annyira valóságosnak érezte, de rájött, hogy ez csak álom volt, mert annyira furcsa volt.
Mark nevetett egy kicsit; mintha léteznének ilyen szörnyek! Hirtelen fájdalmat érzett a homlokában. Talán mégis megtörtént csak nem emlékszik, hogy lejött a tetőről. Mark megint elvetette ezt az elméletet; talán csak álmában leesett és valahogy visszament; ilyesmi megtörténhet.
Mark felkelt s a hűtőhöz ment, hogy igyon valamit. Kivett egy poharat, felnyitott egy doboz narancslét s leült reggelizni. Megdöntötte a dobozt, hogy kiöntse a pohárba, de véletlenül az asztalra loccsant. Megállt és összezavarodottan bámulta. Észrevette, hogy lyukas a kartondoboz oldala, szóval nem tudta kiönteni a pohárba, mert kifolyt a lyukon.
“ケケケ！” (kekeke! – Nevetés)
Már megint. Kívülről jött. Hirtelen elfordult, kereste, hogy hol van a szörny. Aztán abbahagyta, rájött, hogy nagyon paranoiás és őrült lett, bizonyára csak képzelte. A lyuk a dobozon, talán csak a barátnője csinálta; mostanában gyakran civakodnak.
Mark összetakarított és úgy döntött, hogy ma kihagyja a reggelit; nem volt étvágya. Aggódott, hogy nem fog tudni kibékülni barátnőjével, Beatrice-szel. Szerette őt és meg akarta vele érttetni, hogy mennyire szereti. Bekapcsolta a TV-t és pár óráig nézte, elfeledkezve a problémákról.
Dél van. Felállt s a konyha felé vette az irányt, bekapcsolva hagyva a TV-t. Kinyitott egy szekrényt, ahol a szeszes italokat tartotta. Kivett egy doboz sört, kiöntötte egy pohárba, de elejtette a dobozt, ahogy meglátta, hogy az nem sör. Sima csapvíz. Megkóstolta, hogy meggyőződjön, hogy tényleg víz-e. Sima csapvíz. Mérgesen nézett, majd elővett egy újabb dobozt. Meg még egyet és még egyet. Mindegyikben sima csapvíz volt beletöltve. Mérgesen sóhajtott majd megint meghallotta.
“ケケケ！” (kekeke! – Nevetés)
Mark felugrott, már megint az a nevetés. Próbálta bebeszélni magának, hogy csak képzelődik. Egyre paranoiásabb lett, mert rosszat álmodott. Beatrice is lehetett volna, itt nincs semmiféle szörny.
Belenézett a szekrénybe, hogy maradt-e még valami. Tudta, hogy a szekrény mélyén van még két üveg bor és egy üveg pezsgő, de ezeket arra az alkalomra tartogatta, hogyha Beatrice megbocsát. Meglátta az üvegeket, be akarta zárni a szekrényt, de észrevette, hogy az egyik borosüveg hiányzik. Mark megnézte a poharakat és feltűnt, hogy az egyik borospohár sincs a helyén.
„Beatrice ihatott belőle, elég dühös volt rám.” Mondta Mark halkan, mindenképpen ki szeretne békülni a barátnőjével, még ha ez lenne az utolsó dolog, amit csinál az életében. És megint meghallotta.
“ケケケ！” (kekeke! – Nevetés)
A nappali felől jön, ahol a TV volt. Tudta, hogy most nem képzelődött, a nevetés valóságos volt. Bezárta az italos szekrényt és a nappaliba sietett.
Meglátta a szörnyet. A kanapén ült, bort szürcsölgetett és a TV-t nézte, amit Mark bekapcsolva hagyott. A szörny Mark-ra nézett mosolyogva. Megfogta a borosüveget, felrázta és Mark felé nyújtotta.
“ウイン？ (Bort?)
Mark megrémült, a szörnyet bámulta. Hirtelen kikapta a kezéből és olyan gyorsan rohant a konyhába, amennyire csak tudott; ez valóságos. Arra számított, hogy a szörny feláll, követi, megöli majd felfalja; mert általában ezt csinálják a szörnyek. De a szörny a nappaliban maradt; hallotta, ahogy kineveti.
Mark nagyon félt; ki kell innen jutnia. Körbenézett a konyhában, hátha talál valami használhatót. Pánikba esett, felkapta a legközelebbi kést és a nappali felé vette az irányt, készen áll megküzdeni vele.
A szörny eltűnt. Nem volt semmi nyoma; a bizonyíték a hiányzó borosüveg és pohár volt. Feszült lett; talán megőrült egy álom miatt.
„Nem, nem, nem, nem vagyok őrült! Ez nem történhet meg! Ilyesmi nem lehetséges! Nem lehet!” Fecsegte magának. Visszament a konyhába és eltette a kést. Majd visszatért a nappaliba és leült a kanapéra. Megfogta a távirányítót és kikapcsolta a TV-t, hogy tudjon gondolkodni.
„Talán csak hallucinálok. Talán megőrültem, mert depressziós lettem, mert Beatrice haragszik rám! Az álom csak összezavar!” Mark felállt, odament a telefonhoz, hogy felhívja. Beütötte a számát és várt, hogy felvegye. Mark remélte, hogy ki tudnak békülni, de nem vette észre, amint az ablakban valaki figyeli.
„Szia! Beatrice? Én vagyok. Annyira sajnálom, hogy megbántottalak! ... Nagyon sajnálom! ... Ígérem, hogy jóváteszem! Esküszöm…” Letette a telefont. Valamit meglátott a szeme sarkából, de amikor odafordult már eltűnt.
„Ki fogok vele békülni!” Mondta magának, megfogta a zakóját s felvette. „Személyesen kérek bocsánatot!” Mark fel-alá járkált a lakásban azon gondolkodva, hogy mit adjon neki. Rájött, kinyitotta a szekrényt, hogy kivegye a pezsgőt. De észrevette, hogy nincs ott a pezsgő. Úgy vélte az őszinte bocsánatkérés elég lesz, így hát elindult.
Gyorsan sétált közben kigondolta magában, hogy mit fog mondani. Egész idő alatt úgy érezte, hogy valaki követi. Valószínűleg csak ideges, ezért képzelődik.
Mark megérkezett Beatrice házához. Nagyon félt; félt, hogy nem fog neki megbocsátani, és hogy szakít vele. Kopogni akart az ajtón, de meggondolta magát. Nagyon félt.
Mark sóhajtott és izgult, gyávának vélte magát. Megfordult és elment, nem vett tudomást a nevetésről, ami egy nyitott ablakból hallattszódott.
“ケケケ！” (kekeke! – Nevetés)
Mark elment a bárból, ahol tartózkodott. Azért jött ide, hogy igyon valamit mielőtt találkozna Beatrice-szel, de egyáltalán nem kívánta az italt s alig ivott bele abba az italba, amit rendelt. Mark gondolta megy és bocsánatot kér, mint egy igazi férfi és ezzel elindult a házához. Mark kinyújtotta a karját és bekopogott. Várt. Senki sem válaszolt. Többször is csengetett, hallotta belülről a csengő hangját. De még mindig semmi. Kezdett aggódni, megint bekopogott és a nevét kiáltotta. De még mindig semmi. Megfogta a kilincset, nyitva volt az ajtó. Furcsa; általában be szokta zárni. Az első dolog, amit meglátott mihelyt belépett az a nyitott ablak volt. A fa ablakkereten karmolások látszódtak, mintha egy macska lett volna rajta. Bement az étkezőbe, a nevét kiáltva. Megrémült, amikor meglátta a pezsgőt az asztalon. Az a pezsgő volt, ami nála a szekrényben volt. Felbontották. Megfogta és közelebbről is megnézte. Egy üzenetet ragasztottak rá. Felolvasta.
„Beatrice, annyira sajnálom, hogy megbántottalak! Ki szeretnék veled békülni, mert teljes szívemből és lelkemből szeretlek!” ~ Mark
Mark a cetlit bámulta, a kis szívet nézte, ami az üzenet végére volt rajzolva. Nem emlékszik rá, hogy küldött volna ilyet. „Beatrice?!” Kiáltotta. Az asztal körül sétálgatott s megállt benne az ütőér. Meglátta, a drága Beatrice-t a padlón feküdni. Nem mozgott, törött üvegdarabok hevertek körülötte.
„Beatrice!” Kiáltotta, letérdelt, hogy magához ölelje. Nem izgatta, ahogy az üvegdarabok belemélyednek a bőrébe; felismerte, hogy ez egy borosüveg lehetett. Könnyek potyogtak a szeméből s jobban magához szorította; tudta, hogy meghalt.
„Ez nagyon kedves tőle!”
Mark körbenézett. Itt volt a szörny. Az ablakpárkányon ült, a hangját utánozta. „Annyira sajnálom ezt a kis veszekedést!” Mark ránézett, gyűlölet töltötte meg a szívét.
“それがのんだ。死んだ！ケケケ！ 毒だよ！ケケケ！”(Megitta. Ezért meghalt! – Nevetés – Méreg volt benne! -Nevetés-)
Majd megszakadt a nevetéstől, a kezét az arcára tette, próbálta abbahagyni.
„Azt hiszed, hogy ez vicces?! Megölted! Ezért megöllek!” Mark felállt s megragadta az üveget.
"おまえ 怒ってるかい～?" (Mérges vagy?)
Mark elhajította az üveget, de a szörny kiugrott az ablakon mielőtt eltalálta volna. Meg akarta ölni. Meg fog fizetni. Mark Beatrice szekrényéhez lépett; tudta, hogy van pisztolya. Elővette s meghúzta a ravaszt, csak négy töltény maradt. Ez elég, csak egyet akar lőni. Mark kirohant a házból, de sehol nem látta a szörnyet. Érezte, hogy még el fog jönni hozzá. Mark olyan gyorsan futott, ahogy csak a lábai bírták, figyelmen kívül hagyta a közlekedési jelzéseket és más embereket, csak futott. Hazaért, felsietett a lakásába. Becsapta maga mögött az ajtót. Igaza volt, a szörny itt volt. Egy könyvespolcon feküdt, egyik kezében egy pohár bort tartott, a másikban meg egy borosüveget.
“ワイン がもない!” (Elfogyott a bor!)
Mark nagyon ideges lett, rászegezte a pisztolyt s elsütötte. Felállt, ráugrott a falra, otthagyva a borospoharat. A karmaival próbált érte nyúlni, háttal lógott Mark-nak. Még egyszer lőtt, felugrott, megfordult s most szembenézett Mark-al. Kinyújtotta a bal karját és a lábát, de sokkal messzebbre ért el, mint egy átlagos emberé. Megint megpróbálta lelőni, leugrott a földre, négykézlábra ereszkedett. Mark még egyszer lőtt, de arrébb gurult, ezáltal ki tudta kerülni a lövést, majd visszaugrott a falra, ott kapaszkodott, Mark-ra szegezve a tekintetét. Mark mérgesen odasétált és a homlokára szegezte a fegyvert. Meghúzta a ravaszt, de csak egy kattanás hallatszódott, kifogyott a töltény. A szörny infantilisen röhögött.
“フェイル!” (Szívás!)
Mark-ot teljesen feldühítette, feléje hajította a pisztolyt, de a szörny arrébb mászott s felvette a borospoharat, amit a polcon felejtett. Mark felé dobta, de Mark kikerülte. Aztán a borosüveget vágta hozzá, ami eltalálta Mark orrát. Mark elájult.
Mark felébredt; szembe találta magát a szörnnyel. A plafonon kapaszkodott, kilencven fokban behajlította a karjait és a lábait szóval Mark felé nyúltak. Megint megváltozott a maszkja. A ragyogó mosoly az álarca sötét oldalán eltűnt, és mérges arckifejezés jelent meg a fehér oldalon. Aztán azt mondta neki mély hangon, most már nem hangzott vidámnak, mint korábban, hogy
“おまえは面白くない。”(Unalmas vagy!)
Sziszegő hangot adott ki, majd lecsapott.
Később a rendőrség is megérkezett Mark lakásába, a szomszéd hívta ki, mert lövöldözést hallott. Mark-ot holtan találták, karmolások borították testét és a torkát kitépték. A gyilkolás egy állatra vall, karmolásokat találtak a falakon és még a mennyezeten is. Véres ujjlenyomatokat véltek felfedezni az ablakon, szóval valószínű, hogy inkább mégiscsak ember lehetett. Ahogy jobban megvizsgálták a holttestet észrevették, hogy valamit belekarcoltak a homlokába.
“退屈な。”(Uncsi)…
Mark a tető szélénél sétálgatott, így mindig tudta, hogy hol a határ, különben lezuhanna és meghalna. Már elég késő volt szóval vissza kéne mennie a lakásába. Aztán hirtelen észrevett valamit a szélben táncolni néhány méterrel arrébb. Mark odasétált és felvette, egy újság volt, el is kezdte olvasni.
„EGY FIATAL FÉRFIT TALÁLTAK HOLTAN A KÖZELI ERDŐBEN”
Pár órával korábban John Parker-t, egy 20 éves férfit holtan találták közel az északi erdőhöz. A családja azt állította, hogy sohasem voltak ellenségei, inkább csak egy bajkeverő volt. Még mindig nem tudják ki ölhette meg. Úgy látszik vérveszteségben halt meg. A sebek egy nagy állatra vallnak, de később egy szimbólumot fedeztek fel a homlokába karcolva.
A szimbólum –
Mark letette az újságot oda, ahol találta; nem akart ilyen cikkeket olvasni, ami elrontaná az éjszakáját. Kisétált a tető szélére és felnézett az égre. Húsz éves. Oly fiatal. Sajnálta a gyereket, ő maga közel harminc esztendős volt. Csak arra gondolt, hogy már semmit se tehettek érte. Mark próbálta elfelejteni, nem akar depressziós lenni.
Mark véletlenül egy üres kartondoboznak ütötte a kezét, ami a tető szélén volt. Megpróbálta még elkapni, de már késő volt, leesett az utcára. Furcsa volt, nem látott kocsikat, csak egy magányos ember sétált végig az utcán.
„Hé! Vigyázzon!” Kiáltotta, de már késő volt. A doboz eltalálta az embert; de szerencsére csak egy üres kartondobozról volt szó. Bocsánatot akart kérni, de teljesen megrémült. Az ember, aki az utcán állt felnézett, fekete kapucnis pulcsit és egy fekete és fehér csíkos sálat viselt. Persze nem ezért rémült meg, hanem azért, mert egy furcsa maszk volt rajta;az egyik fele korom fekete a másik fele meg fénylően fehér.
Sikerült félretennie a félelmét és bocsánatot kért, talán a srác csak egy jelmezbálból vagy valamilyen furcsa összejövetelről jött. Aztán megint megrémült attól, amit látott. Az ember mondott valamit, de Mark nem értette, utána felugrott a falra. Elkezdett felfelé mászni az épület oldalán, mint egy pók vagy egy gyík. Mark teljesen megrémült, leesett az álla, próbálta magának megmagyarázni, amit látott. A furcsa ember, nem inkább szörny felért az épület tetejére s leguggolt a tető szélénél. Mark most már tudta, hogyan tudott felmászni ilyen könnyen; fehér kesztyűk voltak rajta, de hosszú, fekete macskaszerű karmok álltak ki a kesztyű ujjaiból. Észrevette, hogy az álarcon van egy arc, de csak az egyikfelén. A maszk fehér oldalára egy mérgesen néző arcot rajzoltak.
Egymást bámulták. Csak pár másodperc volt, de Mark egy örökkévalóságnak érezte. Aztán valami furcsa történt. A szörny maszkja megváltozott, a mérges arc eltűnt és a fekete oldalán egy boldog arc jelent meg.
A szörny felemelte a fejét majd azt mondta:
“遊びたいか？” (Akarsz játszani?)
Mark felsikított és a kijárati ajtó felé rohant. Reménykedett, hogy a szörny nem követi. Odaért az ajtóhoz, kinyitotta, belülről bereteszelte és bezárta. Még egy festményt is odatámasztott, hogy zárva maradjon.
Kíváncsi volt, hogy vajon ott van még-e a szörny, és hogy miért nem próbálja áttörni az ajtót. Fogalma sem volt arról, hogy mit mondott neki, de volt benne valami különös. Boldognak és játékosnak hangzott, de emellett mérgesnek és rosszindulatúnak is. Összeszedte a bátorságát és úgy döntött, hogy kinyitja az ajtót; felkészült, bármi is álljon az ajtó túl oldalán.
Mark arra számított, hogy szembetalálja magát a furcsa álarccal. Ehelyett a szörny még mindig ott volt, ahol hagyta. A tető szélén ült, mosolygott azzal a furcsa, rosszindulatú mosolyával.
Aztán azt mondta:
“遊びたいか, おまえ？ケケケ！私はあなたがあそびしたい!” (Akarsz játszani? kekeke! – nevetés! Azt akarom, hogy játssz!)
Mark mosolygott majd megint bezárta az ajtót. Remegtek a lábai s leült a földre. Nem tetszett neki, ahogy a szörny beszélt. Egy kicsit ott üldögélt, próbált rájönni, hogy mi is ez az egész. Nos, elég késő van, talán csak elaludt és rosszat álmodott. Úgy döntött, hogy még egyszer megnézi.
Mark felállt és lassan kinyitotta az ajtót. Valami azt súgta, hogy a szörny még mindig ugyanott ül, aztán úgy gondolta, hogy a szörny az ajtónál van, kiengedett karmokkal várja, hogy rávesse magát. Tévedett, a szörny eltűnt. Semmit sem látott, csak a város fényeit és hallotta, ahogy néhány kocsi keresztülhajt az utcán. Megkönnyebbült, talán csak egy álom volt.
Bevágódott előtte az ajtó. Fájt, ahogy az ajtó fémes része megütötte a homlokát. Mark megdörzsölte a fejét és elesett.
„Mi az ördög volt ez?!” Kiáltotta, de senki nem volt ott. Nem zárta be az ajtót, még ha be is zárná, akkor se lenne ilyen ügyetlen; és a szél sem volt annyira erős, hogy bevágja. Úgy vélte, hogy egy széllökés okozta ezt, de aztán rájött, hogy nem, amint meghallotta a nevetést.
“ケケケ！” (kekeke! – Nevetés)
A hang az ajtó másik oldaláról jön, sőt egy kicsivel följebb. A szörny állhat ott.
Mark zavarodottan felébredt, a lakásában találta magát, az ágyában feküdt. Körbenézett, hogy meggyőződjön róla, hogy valóban otthon van. Sóhajtott; valószínűleg csak álmodta ezt az egészet. Megesküdött volna, hogy ez az egész megtörtént, mert annyira valóságosnak érezte, de rájött, hogy ez csak álom volt, mert annyira furcsa volt.
Mark nevetett egy kicsit; mintha léteznének ilyen szörnyek! Hirtelen fájdalmat érzett a homlokában. Talán mégis megtörtént csak nem emlékszik, hogy lejött a tetőről. Mark megint elvetette ezt az elméletet; talán csak álmában leesett és valahogy visszament; ilyesmi megtörténhet.
Mark felkelt s a hűtőhöz ment, hogy igyon valamit. Kivett egy poharat, felnyitott egy doboz narancslét s leült reggelizni. Megdöntötte a dobozt, hogy kiöntse a pohárba, de véletlenül az asztalra loccsant. Megállt és összezavarodottan bámulta. Észrevette, hogy lyukas a kartondoboz oldala, szóval nem tudta kiönteni a pohárba, mert kifolyt a lyukon.
“ケケケ！” (kekeke! – Nevetés)
Már megint. Kívülről jött. Hirtelen elfordult, kereste, hogy hol van a szörny. Aztán abbahagyta, rájött, hogy nagyon paranoiás és őrült lett, bizonyára csak képzelte. A lyuk a dobozon, talán csak a barátnője csinálta; mostanában gyakran civakodnak.
Mark összetakarított és úgy döntött, hogy ma kihagyja a reggelit; nem volt étvágya. Aggódott, hogy nem fog tudni kibékülni barátnőjével, Beatrice-szel. Szerette őt és meg akarta vele érttetni, hogy mennyire szereti. Bekapcsolta a TV-t és pár óráig nézte, elfeledkezve a problémákról.
Dél van. Felállt s a konyha felé vette az irányt, bekapcsolva hagyva a TV-t. Kinyitott egy szekrényt, ahol a szeszes italokat tartotta. Kivett egy doboz sört, kiöntötte egy pohárba, de elejtette a dobozt, ahogy meglátta, hogy az nem sör. Sima csapvíz. Megkóstolta, hogy meggyőződjön, hogy tényleg víz-e. Sima csapvíz. Mérgesen nézett, majd elővett egy újabb dobozt. Meg még egyet és még egyet. Mindegyikben sima csapvíz volt beletöltve. Mérgesen sóhajtott majd megint meghallotta.
“ケケケ！” (kekeke! – Nevetés)
Mark felugrott, már megint az a nevetés. Próbálta bebeszélni magának, hogy csak képzelődik. Egyre paranoiásabb lett, mert rosszat álmodott. Beatrice is lehetett volna, itt nincs semmiféle szörny.
Belenézett a szekrénybe, hogy maradt-e még valami. Tudta, hogy a szekrény mélyén van még két üveg bor és egy üveg pezsgő, de ezeket arra az alkalomra tartogatta, hogyha Beatrice megbocsát. Meglátta az üvegeket, be akarta zárni a szekrényt, de észrevette, hogy az egyik borosüveg hiányzik. Mark megnézte a poharakat és feltűnt, hogy az egyik borospohár sincs a helyén.
„Beatrice ihatott belőle, elég dühös volt rám.” Mondta Mark halkan, mindenképpen ki szeretne békülni a barátnőjével, még ha ez lenne az utolsó dolog, amit csinál az életében. És megint meghallotta.
“ケケケ！” (kekeke! – Nevetés)
A nappali felől jön, ahol a TV volt. Tudta, hogy most nem képzelődött, a nevetés valóságos volt. Bezárta az italos szekrényt és a nappaliba sietett.
Meglátta a szörnyet. A kanapén ült, bort szürcsölgetett és a TV-t nézte, amit Mark bekapcsolva hagyott. A szörny Mark-ra nézett mosolyogva. Megfogta a borosüveget, felrázta és Mark felé nyújtotta.
“ウイン？ (Bort?)
Mark megrémült, a szörnyet bámulta. Hirtelen kikapta a kezéből és olyan gyorsan rohant a konyhába, amennyire csak tudott; ez valóságos. Arra számított, hogy a szörny feláll, követi, megöli majd felfalja; mert általában ezt csinálják a szörnyek. De a szörny a nappaliban maradt; hallotta, ahogy kineveti.
Mark nagyon félt; ki kell innen jutnia. Körbenézett a konyhában, hátha talál valami használhatót. Pánikba esett, felkapta a legközelebbi kést és a nappali felé vette az irányt, készen áll megküzdeni vele.
A szörny eltűnt. Nem volt semmi nyoma; a bizonyíték a hiányzó borosüveg és pohár volt. Feszült lett; talán megőrült egy álom miatt.
„Nem, nem, nem, nem vagyok őrült! Ez nem történhet meg! Ilyesmi nem lehetséges! Nem lehet!” Fecsegte magának. Visszament a konyhába és eltette a kést. Majd visszatért a nappaliba és leült a kanapéra. Megfogta a távirányítót és kikapcsolta a TV-t, hogy tudjon gondolkodni.
„Talán csak hallucinálok. Talán megőrültem, mert depressziós lettem, mert Beatrice haragszik rám! Az álom csak összezavar!” Mark felállt, odament a telefonhoz, hogy felhívja. Beütötte a számát és várt, hogy felvegye. Mark remélte, hogy ki tudnak békülni, de nem vette észre, amint az ablakban valaki figyeli.
„Szia! Beatrice? Én vagyok. Annyira sajnálom, hogy megbántottalak! ... Nagyon sajnálom! ... Ígérem, hogy jóváteszem! Esküszöm…” Letette a telefont. Valamit meglátott a szeme sarkából, de amikor odafordult már eltűnt.
„Ki fogok vele békülni!” Mondta magának, megfogta a zakóját s felvette. „Személyesen kérek bocsánatot!” Mark fel-alá járkált a lakásban azon gondolkodva, hogy mit adjon neki. Rájött, kinyitotta a szekrényt, hogy kivegye a pezsgőt. De észrevette, hogy nincs ott a pezsgő. Úgy vélte az őszinte bocsánatkérés elég lesz, így hát elindult.
Gyorsan sétált közben kigondolta magában, hogy mit fog mondani. Egész idő alatt úgy érezte, hogy valaki követi. Valószínűleg csak ideges, ezért képzelődik.
Mark megérkezett Beatrice házához. Nagyon félt; félt, hogy nem fog neki megbocsátani, és hogy szakít vele. Kopogni akart az ajtón, de meggondolta magát. Nagyon félt.
Mark sóhajtott és izgult, gyávának vélte magát. Megfordult és elment, nem vett tudomást a nevetésről, ami egy nyitott ablakból hallattszódott.
“ケケケ！” (kekeke! – Nevetés)
Mark elment a bárból, ahol tartózkodott. Azért jött ide, hogy igyon valamit mielőtt találkozna Beatrice-szel, de egyáltalán nem kívánta az italt s alig ivott bele abba az italba, amit rendelt. Mark gondolta megy és bocsánatot kér, mint egy igazi férfi és ezzel elindult a házához. Mark kinyújtotta a karját és bekopogott. Várt. Senki sem válaszolt. Többször is csengetett, hallotta belülről a csengő hangját. De még mindig semmi. Kezdett aggódni, megint bekopogott és a nevét kiáltotta. De még mindig semmi. Megfogta a kilincset, nyitva volt az ajtó. Furcsa; általában be szokta zárni. Az első dolog, amit meglátott mihelyt belépett az a nyitott ablak volt. A fa ablakkereten karmolások látszódtak, mintha egy macska lett volna rajta. Bement az étkezőbe, a nevét kiáltva. Megrémült, amikor meglátta a pezsgőt az asztalon. Az a pezsgő volt, ami nála a szekrényben volt. Felbontották. Megfogta és közelebbről is megnézte. Egy üzenetet ragasztottak rá. Felolvasta.
„Beatrice, annyira sajnálom, hogy megbántottalak! Ki szeretnék veled békülni, mert teljes szívemből és lelkemből szeretlek!” ~ Mark
Mark a cetlit bámulta, a kis szívet nézte, ami az üzenet végére volt rajzolva. Nem emlékszik rá, hogy küldött volna ilyet. „Beatrice?!” Kiáltotta. Az asztal körül sétálgatott s megállt benne az ütőér. Meglátta, a drága Beatrice-t a padlón feküdni. Nem mozgott, törött üvegdarabok hevertek körülötte.
„Beatrice!” Kiáltotta, letérdelt, hogy magához ölelje. Nem izgatta, ahogy az üvegdarabok belemélyednek a bőrébe; felismerte, hogy ez egy borosüveg lehetett. Könnyek potyogtak a szeméből s jobban magához szorította; tudta, hogy meghalt.
„Ez nagyon kedves tőle!”
Mark körbenézett. Itt volt a szörny. Az ablakpárkányon ült, a hangját utánozta. „Annyira sajnálom ezt a kis veszekedést!” Mark ránézett, gyűlölet töltötte meg a szívét.
“それがのんだ。死んだ！ケケケ！ 毒だよ！ケケケ！”(Megitta. Ezért meghalt! – Nevetés – Méreg volt benne! -Nevetés-)
Majd megszakadt a nevetéstől, a kezét az arcára tette, próbálta abbahagyni.
„Azt hiszed, hogy ez vicces?! Megölted! Ezért megöllek!” Mark felállt s megragadta az üveget.
"おまえ 怒ってるかい～?" (Mérges vagy?)
Mark elhajította az üveget, de a szörny kiugrott az ablakon mielőtt eltalálta volna. Meg akarta ölni. Meg fog fizetni. Mark Beatrice szekrényéhez lépett; tudta, hogy van pisztolya. Elővette s meghúzta a ravaszt, csak négy töltény maradt. Ez elég, csak egyet akar lőni. Mark kirohant a házból, de sehol nem látta a szörnyet. Érezte, hogy még el fog jönni hozzá. Mark olyan gyorsan futott, ahogy csak a lábai bírták, figyelmen kívül hagyta a közlekedési jelzéseket és más embereket, csak futott. Hazaért, felsietett a lakásába. Becsapta maga mögött az ajtót. Igaza volt, a szörny itt volt. Egy könyvespolcon feküdt, egyik kezében egy pohár bort tartott, a másikban meg egy borosüveget.
“ワイン がもない!” (Elfogyott a bor!)
Mark nagyon ideges lett, rászegezte a pisztolyt s elsütötte. Felállt, ráugrott a falra, otthagyva a borospoharat. A karmaival próbált érte nyúlni, háttal lógott Mark-nak. Még egyszer lőtt, felugrott, megfordult s most szembenézett Mark-al. Kinyújtotta a bal karját és a lábát, de sokkal messzebbre ért el, mint egy átlagos emberé. Megint megpróbálta lelőni, leugrott a földre, négykézlábra ereszkedett. Mark még egyszer lőtt, de arrébb gurult, ezáltal ki tudta kerülni a lövést, majd visszaugrott a falra, ott kapaszkodott, Mark-ra szegezve a tekintetét. Mark mérgesen odasétált és a homlokára szegezte a fegyvert. Meghúzta a ravaszt, de csak egy kattanás hallatszódott, kifogyott a töltény. A szörny infantilisen röhögött.
“フェイル!” (Szívás!)
Mark-ot teljesen feldühítette, feléje hajította a pisztolyt, de a szörny arrébb mászott s felvette a borospoharat, amit a polcon felejtett. Mark felé dobta, de Mark kikerülte. Aztán a borosüveget vágta hozzá, ami eltalálta Mark orrát. Mark elájult.
Mark felébredt; szembe találta magát a szörnnyel. A plafonon kapaszkodott, kilencven fokban behajlította a karjait és a lábait szóval Mark felé nyúltak. Megint megváltozott a maszkja. A ragyogó mosoly az álarca sötét oldalán eltűnt, és mérges arckifejezés jelent meg a fehér oldalon. Aztán azt mondta neki mély hangon, most már nem hangzott vidámnak, mint korábban, hogy
“おまえは面白くない。”(Unalmas vagy!)
Sziszegő hangot adott ki, majd lecsapott.
Később a rendőrség is megérkezett Mark lakásába, a szomszéd hívta ki, mert lövöldözést hallott. Mark-ot holtan találták, karmolások borították testét és a torkát kitépték. A gyilkolás egy állatra vall, karmolásokat találtak a falakon és még a mennyezeten is. Véres ujjlenyomatokat véltek felfedezni az ablakon, szóval valószínű, hogy inkább mégiscsak ember lehetett. Ahogy jobban megvizsgálták a holttestet észrevették, hogy valamit belekarcoltak a homlokába.
“退屈な。”(Uncsi)…
Jugde Angels
A mai nap egy fontos nap Clark-ék életében; 10 hónap után Mrs. Clark végre világra hozza gyermekét. A megyében mindenki tudja, hogy Mr. Clark a híres és komoly természetű bíró itt él.
Néhány óra elteltével, a nővér kisétál a szobából, az arckifejezése inkább szomorúnak látszott. Belép Mr. Clark irodájába, hogy közölje a híreket. „Ööö, Mr. Clark…” A nővér rémült arckifejezéssel bámulta a férfit. „Tessék? Mi az?” Mr. Clark megráncolta a szemöldökét, ahogy az ijedt nőt nézte. „Jobb, ha ezt ön is látja, Mr. Clark.” „Mi az, hogy látnom kell? Miért nem árulja el itt és most?” „Nos, a gyermeke egy kicsit „Különleges”.”
Bementek a szobába, ahol Mrs. Clark pihengetett. Az ágyon feküdt, és mellette aludt Mr. és Mrs. Clark gyermeke. Mr. Clark észrevette, hogy a többiek, akik segítettek levezetni a szülést rémülten néznek. Amikor odalépett a csecsemőhöz, az arca sápadtabb lett, mint a többieké.
Az újszülött kislány, de a haja szőke, nem úgy, mint a szüleié; Mrs. Clark haja vörös, míg Mr. Clark-é barna. A legmeglepőbb dolog az volt, hogy a kislánynak ijesztőek a szemei; a szemei feketék; a pupillája, az üvegtest – teljesen fekete. „Ez meg miféle szörnyszülött?!” Kiáltotta Mr. Clark idegesen. Senki se válaszolt vissza. Hirtelen Mr. Clark megragadta a pihenő feleségét. „Te megcsaltál valakivel?! Vagy hogy tudtál egy ilyen szörnyet világra hozni?!” „Mrs. Clark most nagyon gyenge, Mr. Clark. Kérem…” „Nem mintha érdekelne!” Mr. Clark visszalökte a feleségét az ágyra. „Hívják ide az ügyvédemet!” Ezzel elhagyta a szobát.
Néhány nap elteltével Mr. Clark ügyvédje Taylor megérkezett. „Mr. Clark… kétség nélkül ő biztosan az ön lánya; a DNS teszt nem téved, és a látásvizsgálat kimutatta, hogy a látása normális. Az orvos még azt is hozzátette, hogy soha se látott még ehhez hasonlót – A szemgolyója fekete, de semmi baj nincs a látásával. Valójában kétszer jobban lát, mint egy átlagos ember.” Taylor Mr. Clark asztala előtt állt s átnyújtotta a kislány dokumentumait. „De ő egy szörnyszülött. Nem tökéletes; én egy tökéletes gyereket akarok!” Mondta Mr. Clark még csak rá se nézett a dokumentumokra. „Akkor… mihez kezdjünk? Helyezzük el árvaházban?” Kérdezte Taylor. „Dehogy, az rossz benyomást keltene az emberekben rólam… Ebben az esetben majd nem engedem iskolába járni. Szerzek neki magántanárt. Nem hagyom, hogy bárki meglássa. Ja és mondja meg a nővéreknek, akik segítettek levezetni a szülést, hogy senkinek se mondják el. Rossz híre lenne a családunknak.” Mr. Clark becsukta a könyvét és ránézett Taylor-re. „Ha bármi baj történne, végezz vele!... Ő egy szégyen az életemben!”
Évekkel később Dina Angela a különös kislány betöltötte 13. életévét. Nem szeretett beszélgetni, bizonyára azért, mert az édesapja egész életében a villába zárva tartotta s ezért antiszociális lett. Dina tudta, hogy édesapja egy híres bíró és ezért nagyon igazságos döntéseket hoz meg, mindig közömbösen nézi a dolgokat. Habár mindig a tökélyre törekedett, ezért is rossz a kapcsolata Dina-val. Tudta, hogy édesanyja és édesapja soha nem voltak olyan jóban egymással, még születése előtt sem. Ezen nem lehet változtatni; mindkettőjük akkoriban a házasság mellett döntött.
Dina még sohasem hagyta el a házat a szeme miatt. Fogott egy tükröt és a szemeit nézegette; teljesen feketék voltak, de ahogy jobban megnézte kis csillagokat vett észre, akár egy pici galaxisban. Gyakran lenyűgözte a szeme látványa. A szőke haja rövid és kócos, de általában megfésülködik, amikor édesapja a közelben van. Legtöbbször édesanyja az, aki megfésüli.
Mrs. Clark-ot soha nem érdekelte, hogy néz ki Dina; mindig kiállt lánya mellett, mindig gondolt rá. Természetesen mindig tudta, hogy férje (aki egyáltalán nem szerette Dina-t) mire készül.
Dina-nak nem voltak barátai. Édesapja egész életében bezárta, hiába volt a ház hatalmas, nagyon magányos volt. Régebben még reménykedett abban, hogy egyszer talán lesz egy barátja vagy netán fiúja, de úgy tűnik, hogy ez már elérhetetlen ilyen körülmények között. Az egyetlen ember, aki jelenleg támogatja az az édesanyja Mrs. Clark, tehát nagyon szereti. Dina ilyen gondolatokban merült el, ahogy a kint játszadozó gyerekeket nézte az ablakból.
Hirtelen valaki kopogott Dina ajtaján. „Gyere be!” Mrs. Clark belépett a szobába és azt mondta „Dina, később lemegyek a boltba. Szeretnéd, hogy vegyek neked valamit?” Mrs. Clark kérdezte és lenézett Dina-ra. „Nem, köszi.” „De kicsim, mostanában alig eszel valamit, le fogsz fogyni… veszek neked ennivalót.” Mrs. Clark kiment a szobából, de Dina még utána szólt. „Mondtam, hogy nem szeretnék semmit…” Sóhajtott.
Annak ellenére, hogy azt mondta, hogy nem szeretne semmit, valójában Dina ki szeretne próbálni dolgokat a kinti világból; ruhákat, ételeket, idebent most már semmi nem köti le a figyelmét. Ki szeretne valamit próbálni, ami a kinti világból származik, de nem lehet… Dina jól tudja, hogy amióta megszületett egy cselédlány szegődött a családhoz; úgy hívták, hogy Maisha. Az a feladata, hogy Dina-ra vigyázzon. De valójában Mr. Clark testőre. Rengeteg pénzt költött, hogy felbéreljen egy olyan nőt, aki odafigyel arra, hogy Dina ne okozzon gondot és még meg is védi Mr. Clark-ot. Végtére is ki tudja, hogy Dina, hogy fog hozzá viszonyulni. Ezen gondolkodva, Dina felnevetett „Ha megtudnám, akkor megölném.”
Pár nap múlva itt a karácsony, de Dina-t egyáltalán nem lelkesítette, mivel mindig úgy tölti a szentestét, mintha csak egy átlagos nap lenne. Neki teljesen mindegy volt, hogy megünnepli-e vagy nem. Szerencsére, amikor szülinapja van Mrs. Clark mindig készít neki tortát, hogy megünnepelhessék, ha nem így lenne, akkor Dina valószínűleg elfelejtené, hogy hány éves.
„Mivel ma nem lesz magánóra, ezért azt csinálhatom, amit általában.” Gondolta Dina. Felkelt az ágyból, elhagyta a szobát s körbejárta a házat. Attól, hogy Mr. Clark bezárta a házba, attól még bent járkálhatott. Még jó, hogy óriási a házuk, az ő családja a leggazdagabb a megyében, de ettől Dina nem volt öntelt. Tulajdonképpen Dina undorodott a nagyképű emberektől.
Dina mindig besurran Mr. Clark gyűjtőszobájába, annak ellenére, hogy megtiltotta neki. Abban a szobában sokáig elvan, mert egy tárgy mindig leköti a figyelmét- egy tiszta fehér kard. A kard egy vitrinben van és elkülönítették a többi tárgytól, mintha nagyon különleges lenne. Amikor Dina közel kerül a kardhoz hangtalan rezonanciát hall és mindig ezüstösen ragyog. Dina órákig képes lenne ezt a kardot nézni. Édesanyja szerint egy legenda fűződik hozzá. A kard eredetileg egy angyal tulajdona volt, és egy háború közepette véletlenül leejtette az emberi világba. Az angyal soha többé nem találta meg. Bár azóta az emberek különböző célokra használták; egyszer gyilkoláshoz, egyszer megvédéshez, személyes célokra és így tovább. Emiatt a kardot elzárták évekig. A legenda szerint, aki jól bánik vele, annak örökké társa lesz.
„Milyen gyönyörű kard… bár az enyém lehetnél!” Dina fekete szemei visszatükrözték a kard fényét. A kezét a vitrinre tette, úgy érezte mintha elnyelné az energiáját. Hirtelen lépteket hallott szóval elbújt. Kinyílt az ajtó és valaki bejött – Maisha volt az; a szokásos napi ellenőrzést végezte. Nyilvánvalóan Dina-t kereste, mivel Dina elhagyta a szobáját engedély nélkül. Csúnyán nézett a szolgálóra. Dina előjött, amint Maisha elhagyta a szobát.
Este Mrs. Clark sok dologgal tért haza, amiket a boltban vásárolt; szinte mindegyik étel volt. Sajnos összetalálkozott férjével a bejárati ajtó előtt. „Mit vettél?” Kérdezte Mr. Clark. Megragadta Mrs. Clark karját és a szatyor tartalma kiborult vele együtt a titokban vett ételek is. „Miért vettél ennyi kaját? Annak a szörnynek vetted, mi?! Hogy merészelsz titokban vásárolni neki?” Mr. Clark dühbe gurult és Mrs. Clark-ot ellökte, aki elesett, de még mielőtt belerúgott volna a tehetetlen feleségébe, kijött Dina és megakadályozta a szívtelen édesapját. „Apa!! Mi a fenét csinálsz?!” „Te nem hívhatsz „Apának” te szörnyeteg! Csak akkor hívhatnál így, ha tökéletes lennél!” Mr. Clark megütötte Dina-t, aki ettől elesett. Felállt a földről s az édesapját bámulta. „Pfff” nyögte Mr. Clark majd elviharzott.
Miután Mr. Clark elment Dina odament Mrs. Clark-hoz és megkérdezte tőle „Anya, jól vagy?” „Ne aggódj, nincs semmi bajom. Csak ma ballábbal keltem fel. És te kicsim?” „Jól vagyok… De mondtam, hogy ne vegyél nekem semmit. Ha apa meglátja…” „Nem baj… Mivel a lányom vagy.” Mrs. Clark gyengéden megérintette Dina arcát s hozzátette „Aludjunk ma este együtt Dina.” Az az igazság, hogy Mrs. Clark nem tud elmenekülni férjétől, még akkor se, ha nagyon akarná. Gondolt már válásra, de nem mondhat le Dina-ról és még ha el is válna Mr. Clark akkor se engedné őket elmenni.
„Anya…” Mrs. Clark az ágyon ült, míg Dina a fejét az ölébe tette. „Igen?” Mrs. Clark gyengéden simogatta Dina fejét. „Anya… Utálsz engem? A szemeim…” Dina a tiszta fekete szemeivel édesanyját nézte. „Dehogy… Anya nagyon szereti a különleges szemedet. Te vagy az én angyalom.” „Angyal…” Dina-nak hirtelen eszébe jutott a kard a gyűjtőszobából. „Anya, nem szeretnél elmenni? Itt hagyni ezt a házat?” „De… mindig is el akartam…” „Akkor szökjünk meg együtt!” Dina felállt. „Hagyjuk itt ezt a helyet! Találni fogunk egy helyet, ahol senki sem fog ítélkezni felettünk!” Dina megfogta édesanyja kezét. „De Dina… az apád egy híres ember, sok embert ismer és ha megtalál, akkor nagy bajban leszünk!!” Mondta Mrs. Clark mihelyt lehajtotta a fejét. „De anya… ki akar rettegésben élni?” Mindketten tudjuk, hogy egy nap apa végezni fog velem. Tűnjünk el mielőtt ez megtörténne!” Dina szeme lángolt az elszántságtól, és ahogy édesanyja látta Dina eltökélt arckifejezését megfogta a kezét és azt mondta „Rendben…” Amint látta édesanyja határozottságát Dina azt mondta „Akkor… Szenteste fogunk megszökni! Már kiterveltem.” Dina hajnalig magyarázta a tervét Mrs. Clark-nak.
Elrepült az idő s beköszöntött a karácsony. Dina és Mrs. Clark ma este fogják elhagyni a házat; ez többé már nem az otthonuk, inkább csak a földi pokol. A ház ura egy bíró és ő maga a törvény; bárki, aki ellentmond az halott. Dina már rég erre a napra várt; mindent összekészített már csak várnia kell, hogy eljöjjön az este. Ránézett az órájára; délután öt óra van.
„Hm… Szerintem itt az idő.” Dina elővett egy medált; egy fényképes medált. Titokban vette, még régebben kiosont a házból, amikor nyílt egy antikvárium a közelben. A bolt rengeteg régiséget árusított beleértve a medált is. Álruhát öltött magára azt gondolva, hogy az emberek nem fogják kiszúrni. Egyébként a medált szeretett édesanyjának fogja odaajándékozni.
Hirtelen Dina szobájának ajtaja kicsapódott s meglátta, hogy Mrs. Clark vérzik miközben feléje rohan és kiáltja „FUSS DINA!!” Még mielőtt Dina reagálhatott volna Mr. Clark magamögé lökte Mrs. Clark-ot, Dina felé vette az irányt és megragadta. „Te rohadt szörnyszülött!!!! Megöllek!! Hogy mersz kiosonni?!! Tudod te egyáltalán, hogy mit csináltál?! Lehet, hogy valaki csinált egy fotót és most azt állítják, hogy egy fekete szemű szörny van a házunkban! Először azt hittem, hogy valami másról van szó, de most már a házunk előtt tömegével jelennek meg a riporterek!” Ahogy befejezte a mondatot ellökte Dina-t. Dina beverte a fejét az asztal szélébe és eszméletét vesztette.
Amikor Dina magához tért, érezte, hogy hideg a föld és a levegő hűvös; úgy látszik, hogy a tömlöcben van. Mr. Clark-ot érdeklik a középkori kultúrák s ezért építtetett egy tömlöcöt a ház alá. Most, hogy belegondolok, undorodom apám ízlésétől, gondolta Dina. Felállt és körbenézett; úgy tűnik, hogy az egyetlen kijárat az ajtó. Semmi nincs idelenn, igaz hogy Dina vékony, de nem tudna átférni a fémrácsok között. Hirtelen meghallotta, hogy valaki közeledik. A sötétben az emberre bámult. „Hé, te kis szörny! Hogy érzed magad itt?” Maisha volt az. „Már kezdetektől tudtam, hogy mire készülsz és ezért küldtem rólad képeket a riportereknek, te rondaság!” Maisha megvető tekintettel nézett Dina-ra. „Te undorító némber!” „Te nem vagy ugyanilyen? Téged is apám irányít, nem? Az apámtól függsz… te rohadt némber… te vagy az igazi szörny! Az hiszed nem tudom, hogyan csábítod el az apámat minden éjjel?” Dina nevetve nézett Maisha-ra. „Te ribanc, te ribanc, te ribanc, te ribanc!” Addig ismételgette Dina, míg végül Maisha kinyitotta az ajtót és megverte. Vért köhögött fel. „Elég legyen, te rohadt szörnyszülött! Apád azt mondta, hogy akkor végzek veled, amikor csak akarok!” Kiáltotta Maisha, ahogy Dina fejét rugdosta.
„Elég ebből!”
„Heh… Hehehehehehehehehehehehe...” Dina, akit még mindig rugdosnak elkezdett ijesztően röhögni. “Hehehehehehehe… HYAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHA!!!” Dina hisztérikusan nevetett, amint tágra nyitotta a szemeit. „Nem!!!” Dina szorosan megragadta Maisha bokáját mihelyt sikított „Aki büntetést érdemel az TE vagy!!” Dina felállt s az egyik kezével még mindig Maisha bokáját fogta. A másik kezével emberfeletti erővel megütötte a nőt a térdénél. A fájdalomtól könnyek hullottak Maisha szemeiből és sikított. Aztán Dina ráült Maisha-ra és pofozni kezdte mialatt röhögött. „Sikíts te kurva! Haahaha!” Dina elkezdte fojtogatni Maisha-t. „Nem kellett volna provokálnod! Soha se provokálj egy angyalt!” Maisha próbált küzdeni, erősen megragadta Dina-t, megkarmolta, elkezdte letépni a bőrét, de Dina nem foglalkozott vele, mert tudta, hogy az előtte fekvő személyt meg kell büntetni. „Jól van Maisha – tudtam, hogy mit tettél, mindig is tudtam szóval el kell, hogy ítéljelek… Maisha. Qwest…” Dina közelebb hajolt. Hatalmas szemei a nőt bámulták, Maisha rémülten nézett vissza. „Amit tettél az nem kerülheti el egy angyal figyelmét, szóval kijelentem, hogy… te…” Dina még erősebben fojtogatta Maisha-t majd a fülébe súgta..
„Bűnös vagy!”
Dina úgy megszorította a nőt, hogy Maisha szemei fehérek lettek. Minden elcsöndesedett.
Miután meggyőződött róla, hogy Maisha nem lélegzik, Dina felállt s mondta izgatottan „Hű… megöltem valakit… megöltem valakit… Hehehehehehehe...” Dina hisztérikusan nevetett, ahogy magát ölelgette, mert végre olyasvalamit tett, amit mindig is akart. „Itt az ideje, hogy több ítéletet mondjak ki…” Dina hirtelen megkomolyodott.
Elment a gyűjtőszobához s a vitrin fele vette az irányt. Meredten bámulta a vitrinben lévő kardot. „Eljött az idő. Gyere…” Igaz, hogy korábban azt mondta, hogy elhagyja ezt a helyet, de meggondolta magát. Véget fog vetni ennek az egésznek most és mindörökké. Édesanyjával együtt fogják elhagyni ezt a helyet.
Egy óra múlva Dina vérrel borítva belép Mr. Clark irodájába. „Apa…Hehehe…” Lassan kinyitotta az iroda ajtaját, de nem találja sehol az édesapját. Azonban mikor már elhagyta volna a szobát meglátott valakit a földön feküdni. Amikor meglátta, hogy ki az az ember elsírta magát. „Anya!!!!” Dina odafutott édesanyjához és karjába vette. Édesanyja teste tele volt sebekkel, megkéselték; nem lélegzik. „Ne, NE, NE!!! ANYA!!” Már senkije se maradt. Még szeretett édesanyja is elhunyt. Dina sírt, ahogy édesanyját magához szorította, de aztán észrevette a kard fényvisszaverődését; valaki közeledik s felismerte. Amikor az ember közelebb került, Dina hirtelen megragadta a kardot és belevágott, amitől a padlóra zuhant.
„Szia apa!” Levágta Mr. Clark egyik lábát. Mr. Clark a földön kúszott, próbált elmenekülni, de Dina megállította, beledöfte a kardot abba a sebbe, ahol elvágta a lábát. „ÁÁÁÁÁÁ!!” Mr. Clark felüvöltött. „Apa… Azt hittem elmentél… nagy baj lett volna, ha te… hehehehehehe…” Mondta Dina amint beledöfte a kardot édesapja hasába. És újra meg újra beledöfte emiatt nagyon erősen vérzett. „Mi a baj apa? Most nem vagy olyan erős? Hogy süllyedtél le olyan alacsony szintre, hogy egy szörny végezzen veled?” Dina szemeiben lángolt az őrület és a gyilkolni akarás. „Tudod, nagyon jó érzés ítélkezni az emberek felett! Talán majd egyszer én is jó bíró leszek…” Dina lengette a kardját. „Bíró… pfff, tudod mikor lesz egy szörnyetegből bíró! Bíró csak… felköhögött… az lehet, aki igazságos és tökéletes…” Lihegte Mr. Clark. Dina a karddal rámutatott az édesapjára és azt mondta „Akkor, amit tettél az igazságos? Hahahahaha! Sokkal jobb vagyok nálad. SOKKAL. JOBB!!!!” Dina egyre mélyebben szúrta bele a kardot édesapjába. A belső szervei kiloccsantak és Dina összezúzta őket.
Mr. Clark szenvedett a sérülésektől, ránézett Dina-ra és kiáltotta „Te… te szörnyeteg!!!!!” „Szörnyeteg? Nem, nem, nem… Én egy ANGYAL vagyok!! Egy angyal, aki azért jött világra, hogy megbüntessen!!! Hahahaha!!!!” Dina felemelte a kardját „Danny Clark… kijelentem… bűnös vagy!!!!” Dina levágta édesapja fejét mielőtt reagálhatott volna. A férfi holtteste összerogyott, ahogy levágta a fejét. Dina felvette édesapja fejét. Ránézet majd azt mondta „Apa… mindent tudtam… mindent láttam, amit eddig tettél, még akkor is, ha nem úgy bántál velem, mint egy normális emberi lénnyel.” Dina bedobta a fejet a kandallóba.
“Hehehehe…Hehe…He…” Dina észrevette, hogy folyik a vére s csodálta a munkáját. Szerinte most már minden logikus. Megragadta a kardot, remegett a keze.
Elment az esze.
“Hmm~♪~Hmm~♪~Hmm~♪~” Dina betette édesanyja holttestét egy bőröndbe. „Ne aggódj anya… Keresek egy szép helyet, ahol eltemethetlek!” Mondta a holttestnek, ahogy lágyan megsimította édesanyja haját. Dina átöltözött egy fehér ruhába, ami illik a világos bőrszínéhez. Összekészült, magához vette a kardot, a kard csattogó hangja kifejezte Dina boldogságát. „Hehehe… Jól van, most már én vagyok a kard mestere! Hehehehe… Egy angyal vagyok!! Jogomban áll eldönteni, hogy ki éljen és ki haljon meg!” Dina meglendítette a kardot mihelyt hozzá beszélt. Elhagyta a házat a nehéz bőrönddel és az erdő felé vette az irányt; visszanézett a lángoló villára, amint belépett a fák közé. Elégedetten mosolygott majd eltűnt a fák között.
Tegnap este tűz ütött ki a Clark villában. Amikor kiértek a rendőrök és a tűzoltók, számos lefejezett holtestet találtak. A rendőrök úgy vélték, hogy a legtöbb holtest a Clark-ékhoz szegült szolgálóké. Természetesen megtalálták Mr. Clark holttesttét is, a fejéről leégett a hús és a szívét is megtalálták a holttest mellett. Mrs. Clark holttestét nem találták meg, de őt is halottnak vélték mivel megtalálták a vérét Mr. Clark irodájában. Taylor-t Mr. Clark ügyvédjét szintén holtan találták, őt is lefejezték.
Megkérdezték Mr. Clark szomszédjait, hogy a családnak volt-e gyermeke. Mindegyikőjük azt válaszolta, hogy nem volt. Egyébként semmilyen adat nem tudta volna alátámasztani, hogy lett volna.
-Egy hónappal később-
„Jó reggelt! David Starter vagyok és ez itt a Reggeli Hírek. Úgy tűnik néhány ember látott egy karddal hadonászó fehér ruhás lányt tegnap este. Kérdezzünk meg néhány szemtanút az incidensről.”
-„Ő egy angyal! Láttam a szárnyait!”
-„Ő egy lefejező fehér szellem!”
-„Azért jött el, hogy elítéljen minket!! Mindenkit meg fog ölni!”
Egy férfi, aki nézte a híreket nevetett a TV előtt és azt mondta „Pfff, angyalok… mennyi hazugságot tudnak összehordani az emberek! A pokol angyalai élnek közöttünk!” Besétált egy sötét sikátorba, hogy rágyújtson, de ahogy betette a cigarettát a szájába, valaki odanyomta a falhoz. A halvány fényben meglátott egy fehér ruhás lányt. „V-Várj! Te volnál a…?!” Próbált küzdeni, de a lány elvágta a torkát mielőtt be tudta volna fejezni a mondatot.
„Shhh… csendben kell lenned, ha meghoznak egy ítéletet…”
„És hogy mersz szembeszállni egy angyallal… hehehe… emiatt kijelentem, hogy…”
Néhány óra elteltével, a nővér kisétál a szobából, az arckifejezése inkább szomorúnak látszott. Belép Mr. Clark irodájába, hogy közölje a híreket. „Ööö, Mr. Clark…” A nővér rémült arckifejezéssel bámulta a férfit. „Tessék? Mi az?” Mr. Clark megráncolta a szemöldökét, ahogy az ijedt nőt nézte. „Jobb, ha ezt ön is látja, Mr. Clark.” „Mi az, hogy látnom kell? Miért nem árulja el itt és most?” „Nos, a gyermeke egy kicsit „Különleges”.”
Bementek a szobába, ahol Mrs. Clark pihengetett. Az ágyon feküdt, és mellette aludt Mr. és Mrs. Clark gyermeke. Mr. Clark észrevette, hogy a többiek, akik segítettek levezetni a szülést rémülten néznek. Amikor odalépett a csecsemőhöz, az arca sápadtabb lett, mint a többieké.
Az újszülött kislány, de a haja szőke, nem úgy, mint a szüleié; Mrs. Clark haja vörös, míg Mr. Clark-é barna. A legmeglepőbb dolog az volt, hogy a kislánynak ijesztőek a szemei; a szemei feketék; a pupillája, az üvegtest – teljesen fekete. „Ez meg miféle szörnyszülött?!” Kiáltotta Mr. Clark idegesen. Senki se válaszolt vissza. Hirtelen Mr. Clark megragadta a pihenő feleségét. „Te megcsaltál valakivel?! Vagy hogy tudtál egy ilyen szörnyet világra hozni?!” „Mrs. Clark most nagyon gyenge, Mr. Clark. Kérem…” „Nem mintha érdekelne!” Mr. Clark visszalökte a feleségét az ágyra. „Hívják ide az ügyvédemet!” Ezzel elhagyta a szobát.
Néhány nap elteltével Mr. Clark ügyvédje Taylor megérkezett. „Mr. Clark… kétség nélkül ő biztosan az ön lánya; a DNS teszt nem téved, és a látásvizsgálat kimutatta, hogy a látása normális. Az orvos még azt is hozzátette, hogy soha se látott még ehhez hasonlót – A szemgolyója fekete, de semmi baj nincs a látásával. Valójában kétszer jobban lát, mint egy átlagos ember.” Taylor Mr. Clark asztala előtt állt s átnyújtotta a kislány dokumentumait. „De ő egy szörnyszülött. Nem tökéletes; én egy tökéletes gyereket akarok!” Mondta Mr. Clark még csak rá se nézett a dokumentumokra. „Akkor… mihez kezdjünk? Helyezzük el árvaházban?” Kérdezte Taylor. „Dehogy, az rossz benyomást keltene az emberekben rólam… Ebben az esetben majd nem engedem iskolába járni. Szerzek neki magántanárt. Nem hagyom, hogy bárki meglássa. Ja és mondja meg a nővéreknek, akik segítettek levezetni a szülést, hogy senkinek se mondják el. Rossz híre lenne a családunknak.” Mr. Clark becsukta a könyvét és ránézett Taylor-re. „Ha bármi baj történne, végezz vele!... Ő egy szégyen az életemben!”
Évekkel később Dina Angela a különös kislány betöltötte 13. életévét. Nem szeretett beszélgetni, bizonyára azért, mert az édesapja egész életében a villába zárva tartotta s ezért antiszociális lett. Dina tudta, hogy édesapja egy híres bíró és ezért nagyon igazságos döntéseket hoz meg, mindig közömbösen nézi a dolgokat. Habár mindig a tökélyre törekedett, ezért is rossz a kapcsolata Dina-val. Tudta, hogy édesanyja és édesapja soha nem voltak olyan jóban egymással, még születése előtt sem. Ezen nem lehet változtatni; mindkettőjük akkoriban a házasság mellett döntött.
Dina még sohasem hagyta el a házat a szeme miatt. Fogott egy tükröt és a szemeit nézegette; teljesen feketék voltak, de ahogy jobban megnézte kis csillagokat vett észre, akár egy pici galaxisban. Gyakran lenyűgözte a szeme látványa. A szőke haja rövid és kócos, de általában megfésülködik, amikor édesapja a közelben van. Legtöbbször édesanyja az, aki megfésüli.
Mrs. Clark-ot soha nem érdekelte, hogy néz ki Dina; mindig kiállt lánya mellett, mindig gondolt rá. Természetesen mindig tudta, hogy férje (aki egyáltalán nem szerette Dina-t) mire készül.
Dina-nak nem voltak barátai. Édesapja egész életében bezárta, hiába volt a ház hatalmas, nagyon magányos volt. Régebben még reménykedett abban, hogy egyszer talán lesz egy barátja vagy netán fiúja, de úgy tűnik, hogy ez már elérhetetlen ilyen körülmények között. Az egyetlen ember, aki jelenleg támogatja az az édesanyja Mrs. Clark, tehát nagyon szereti. Dina ilyen gondolatokban merült el, ahogy a kint játszadozó gyerekeket nézte az ablakból.
Hirtelen valaki kopogott Dina ajtaján. „Gyere be!” Mrs. Clark belépett a szobába és azt mondta „Dina, később lemegyek a boltba. Szeretnéd, hogy vegyek neked valamit?” Mrs. Clark kérdezte és lenézett Dina-ra. „Nem, köszi.” „De kicsim, mostanában alig eszel valamit, le fogsz fogyni… veszek neked ennivalót.” Mrs. Clark kiment a szobából, de Dina még utána szólt. „Mondtam, hogy nem szeretnék semmit…” Sóhajtott.
Annak ellenére, hogy azt mondta, hogy nem szeretne semmit, valójában Dina ki szeretne próbálni dolgokat a kinti világból; ruhákat, ételeket, idebent most már semmi nem köti le a figyelmét. Ki szeretne valamit próbálni, ami a kinti világból származik, de nem lehet… Dina jól tudja, hogy amióta megszületett egy cselédlány szegődött a családhoz; úgy hívták, hogy Maisha. Az a feladata, hogy Dina-ra vigyázzon. De valójában Mr. Clark testőre. Rengeteg pénzt költött, hogy felbéreljen egy olyan nőt, aki odafigyel arra, hogy Dina ne okozzon gondot és még meg is védi Mr. Clark-ot. Végtére is ki tudja, hogy Dina, hogy fog hozzá viszonyulni. Ezen gondolkodva, Dina felnevetett „Ha megtudnám, akkor megölném.”
Pár nap múlva itt a karácsony, de Dina-t egyáltalán nem lelkesítette, mivel mindig úgy tölti a szentestét, mintha csak egy átlagos nap lenne. Neki teljesen mindegy volt, hogy megünnepli-e vagy nem. Szerencsére, amikor szülinapja van Mrs. Clark mindig készít neki tortát, hogy megünnepelhessék, ha nem így lenne, akkor Dina valószínűleg elfelejtené, hogy hány éves.
„Mivel ma nem lesz magánóra, ezért azt csinálhatom, amit általában.” Gondolta Dina. Felkelt az ágyból, elhagyta a szobát s körbejárta a házat. Attól, hogy Mr. Clark bezárta a házba, attól még bent járkálhatott. Még jó, hogy óriási a házuk, az ő családja a leggazdagabb a megyében, de ettől Dina nem volt öntelt. Tulajdonképpen Dina undorodott a nagyképű emberektől.
Dina mindig besurran Mr. Clark gyűjtőszobájába, annak ellenére, hogy megtiltotta neki. Abban a szobában sokáig elvan, mert egy tárgy mindig leköti a figyelmét- egy tiszta fehér kard. A kard egy vitrinben van és elkülönítették a többi tárgytól, mintha nagyon különleges lenne. Amikor Dina közel kerül a kardhoz hangtalan rezonanciát hall és mindig ezüstösen ragyog. Dina órákig képes lenne ezt a kardot nézni. Édesanyja szerint egy legenda fűződik hozzá. A kard eredetileg egy angyal tulajdona volt, és egy háború közepette véletlenül leejtette az emberi világba. Az angyal soha többé nem találta meg. Bár azóta az emberek különböző célokra használták; egyszer gyilkoláshoz, egyszer megvédéshez, személyes célokra és így tovább. Emiatt a kardot elzárták évekig. A legenda szerint, aki jól bánik vele, annak örökké társa lesz.
„Milyen gyönyörű kard… bár az enyém lehetnél!” Dina fekete szemei visszatükrözték a kard fényét. A kezét a vitrinre tette, úgy érezte mintha elnyelné az energiáját. Hirtelen lépteket hallott szóval elbújt. Kinyílt az ajtó és valaki bejött – Maisha volt az; a szokásos napi ellenőrzést végezte. Nyilvánvalóan Dina-t kereste, mivel Dina elhagyta a szobáját engedély nélkül. Csúnyán nézett a szolgálóra. Dina előjött, amint Maisha elhagyta a szobát.
Este Mrs. Clark sok dologgal tért haza, amiket a boltban vásárolt; szinte mindegyik étel volt. Sajnos összetalálkozott férjével a bejárati ajtó előtt. „Mit vettél?” Kérdezte Mr. Clark. Megragadta Mrs. Clark karját és a szatyor tartalma kiborult vele együtt a titokban vett ételek is. „Miért vettél ennyi kaját? Annak a szörnynek vetted, mi?! Hogy merészelsz titokban vásárolni neki?” Mr. Clark dühbe gurult és Mrs. Clark-ot ellökte, aki elesett, de még mielőtt belerúgott volna a tehetetlen feleségébe, kijött Dina és megakadályozta a szívtelen édesapját. „Apa!! Mi a fenét csinálsz?!” „Te nem hívhatsz „Apának” te szörnyeteg! Csak akkor hívhatnál így, ha tökéletes lennél!” Mr. Clark megütötte Dina-t, aki ettől elesett. Felállt a földről s az édesapját bámulta. „Pfff” nyögte Mr. Clark majd elviharzott.
Miután Mr. Clark elment Dina odament Mrs. Clark-hoz és megkérdezte tőle „Anya, jól vagy?” „Ne aggódj, nincs semmi bajom. Csak ma ballábbal keltem fel. És te kicsim?” „Jól vagyok… De mondtam, hogy ne vegyél nekem semmit. Ha apa meglátja…” „Nem baj… Mivel a lányom vagy.” Mrs. Clark gyengéden megérintette Dina arcát s hozzátette „Aludjunk ma este együtt Dina.” Az az igazság, hogy Mrs. Clark nem tud elmenekülni férjétől, még akkor se, ha nagyon akarná. Gondolt már válásra, de nem mondhat le Dina-ról és még ha el is válna Mr. Clark akkor se engedné őket elmenni.
„Anya…” Mrs. Clark az ágyon ült, míg Dina a fejét az ölébe tette. „Igen?” Mrs. Clark gyengéden simogatta Dina fejét. „Anya… Utálsz engem? A szemeim…” Dina a tiszta fekete szemeivel édesanyját nézte. „Dehogy… Anya nagyon szereti a különleges szemedet. Te vagy az én angyalom.” „Angyal…” Dina-nak hirtelen eszébe jutott a kard a gyűjtőszobából. „Anya, nem szeretnél elmenni? Itt hagyni ezt a házat?” „De… mindig is el akartam…” „Akkor szökjünk meg együtt!” Dina felállt. „Hagyjuk itt ezt a helyet! Találni fogunk egy helyet, ahol senki sem fog ítélkezni felettünk!” Dina megfogta édesanyja kezét. „De Dina… az apád egy híres ember, sok embert ismer és ha megtalál, akkor nagy bajban leszünk!!” Mondta Mrs. Clark mihelyt lehajtotta a fejét. „De anya… ki akar rettegésben élni?” Mindketten tudjuk, hogy egy nap apa végezni fog velem. Tűnjünk el mielőtt ez megtörténne!” Dina szeme lángolt az elszántságtól, és ahogy édesanyja látta Dina eltökélt arckifejezését megfogta a kezét és azt mondta „Rendben…” Amint látta édesanyja határozottságát Dina azt mondta „Akkor… Szenteste fogunk megszökni! Már kiterveltem.” Dina hajnalig magyarázta a tervét Mrs. Clark-nak.
Elrepült az idő s beköszöntött a karácsony. Dina és Mrs. Clark ma este fogják elhagyni a házat; ez többé már nem az otthonuk, inkább csak a földi pokol. A ház ura egy bíró és ő maga a törvény; bárki, aki ellentmond az halott. Dina már rég erre a napra várt; mindent összekészített már csak várnia kell, hogy eljöjjön az este. Ránézett az órájára; délután öt óra van.
„Hm… Szerintem itt az idő.” Dina elővett egy medált; egy fényképes medált. Titokban vette, még régebben kiosont a házból, amikor nyílt egy antikvárium a közelben. A bolt rengeteg régiséget árusított beleértve a medált is. Álruhát öltött magára azt gondolva, hogy az emberek nem fogják kiszúrni. Egyébként a medált szeretett édesanyjának fogja odaajándékozni.
Hirtelen Dina szobájának ajtaja kicsapódott s meglátta, hogy Mrs. Clark vérzik miközben feléje rohan és kiáltja „FUSS DINA!!” Még mielőtt Dina reagálhatott volna Mr. Clark magamögé lökte Mrs. Clark-ot, Dina felé vette az irányt és megragadta. „Te rohadt szörnyszülött!!!! Megöllek!! Hogy mersz kiosonni?!! Tudod te egyáltalán, hogy mit csináltál?! Lehet, hogy valaki csinált egy fotót és most azt állítják, hogy egy fekete szemű szörny van a házunkban! Először azt hittem, hogy valami másról van szó, de most már a házunk előtt tömegével jelennek meg a riporterek!” Ahogy befejezte a mondatot ellökte Dina-t. Dina beverte a fejét az asztal szélébe és eszméletét vesztette.
Amikor Dina magához tért, érezte, hogy hideg a föld és a levegő hűvös; úgy látszik, hogy a tömlöcben van. Mr. Clark-ot érdeklik a középkori kultúrák s ezért építtetett egy tömlöcöt a ház alá. Most, hogy belegondolok, undorodom apám ízlésétől, gondolta Dina. Felállt és körbenézett; úgy tűnik, hogy az egyetlen kijárat az ajtó. Semmi nincs idelenn, igaz hogy Dina vékony, de nem tudna átférni a fémrácsok között. Hirtelen meghallotta, hogy valaki közeledik. A sötétben az emberre bámult. „Hé, te kis szörny! Hogy érzed magad itt?” Maisha volt az. „Már kezdetektől tudtam, hogy mire készülsz és ezért küldtem rólad képeket a riportereknek, te rondaság!” Maisha megvető tekintettel nézett Dina-ra. „Te undorító némber!” „Te nem vagy ugyanilyen? Téged is apám irányít, nem? Az apámtól függsz… te rohadt némber… te vagy az igazi szörny! Az hiszed nem tudom, hogyan csábítod el az apámat minden éjjel?” Dina nevetve nézett Maisha-ra. „Te ribanc, te ribanc, te ribanc, te ribanc!” Addig ismételgette Dina, míg végül Maisha kinyitotta az ajtót és megverte. Vért köhögött fel. „Elég legyen, te rohadt szörnyszülött! Apád azt mondta, hogy akkor végzek veled, amikor csak akarok!” Kiáltotta Maisha, ahogy Dina fejét rugdosta.
„Elég ebből!”
„Heh… Hehehehehehehehehehehehe...” Dina, akit még mindig rugdosnak elkezdett ijesztően röhögni. “Hehehehehehehe… HYAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHAHA!!!” Dina hisztérikusan nevetett, amint tágra nyitotta a szemeit. „Nem!!!” Dina szorosan megragadta Maisha bokáját mihelyt sikított „Aki büntetést érdemel az TE vagy!!” Dina felállt s az egyik kezével még mindig Maisha bokáját fogta. A másik kezével emberfeletti erővel megütötte a nőt a térdénél. A fájdalomtól könnyek hullottak Maisha szemeiből és sikított. Aztán Dina ráült Maisha-ra és pofozni kezdte mialatt röhögött. „Sikíts te kurva! Haahaha!” Dina elkezdte fojtogatni Maisha-t. „Nem kellett volna provokálnod! Soha se provokálj egy angyalt!” Maisha próbált küzdeni, erősen megragadta Dina-t, megkarmolta, elkezdte letépni a bőrét, de Dina nem foglalkozott vele, mert tudta, hogy az előtte fekvő személyt meg kell büntetni. „Jól van Maisha – tudtam, hogy mit tettél, mindig is tudtam szóval el kell, hogy ítéljelek… Maisha. Qwest…” Dina közelebb hajolt. Hatalmas szemei a nőt bámulták, Maisha rémülten nézett vissza. „Amit tettél az nem kerülheti el egy angyal figyelmét, szóval kijelentem, hogy… te…” Dina még erősebben fojtogatta Maisha-t majd a fülébe súgta..
„Bűnös vagy!”
Dina úgy megszorította a nőt, hogy Maisha szemei fehérek lettek. Minden elcsöndesedett.
Miután meggyőződött róla, hogy Maisha nem lélegzik, Dina felállt s mondta izgatottan „Hű… megöltem valakit… megöltem valakit… Hehehehehehehe...” Dina hisztérikusan nevetett, ahogy magát ölelgette, mert végre olyasvalamit tett, amit mindig is akart. „Itt az ideje, hogy több ítéletet mondjak ki…” Dina hirtelen megkomolyodott.
Elment a gyűjtőszobához s a vitrin fele vette az irányt. Meredten bámulta a vitrinben lévő kardot. „Eljött az idő. Gyere…” Igaz, hogy korábban azt mondta, hogy elhagyja ezt a helyet, de meggondolta magát. Véget fog vetni ennek az egésznek most és mindörökké. Édesanyjával együtt fogják elhagyni ezt a helyet.
Egy óra múlva Dina vérrel borítva belép Mr. Clark irodájába. „Apa…Hehehe…” Lassan kinyitotta az iroda ajtaját, de nem találja sehol az édesapját. Azonban mikor már elhagyta volna a szobát meglátott valakit a földön feküdni. Amikor meglátta, hogy ki az az ember elsírta magát. „Anya!!!!” Dina odafutott édesanyjához és karjába vette. Édesanyja teste tele volt sebekkel, megkéselték; nem lélegzik. „Ne, NE, NE!!! ANYA!!” Már senkije se maradt. Még szeretett édesanyja is elhunyt. Dina sírt, ahogy édesanyját magához szorította, de aztán észrevette a kard fényvisszaverődését; valaki közeledik s felismerte. Amikor az ember közelebb került, Dina hirtelen megragadta a kardot és belevágott, amitől a padlóra zuhant.
„Szia apa!” Levágta Mr. Clark egyik lábát. Mr. Clark a földön kúszott, próbált elmenekülni, de Dina megállította, beledöfte a kardot abba a sebbe, ahol elvágta a lábát. „ÁÁÁÁÁÁ!!” Mr. Clark felüvöltött. „Apa… Azt hittem elmentél… nagy baj lett volna, ha te… hehehehehehe…” Mondta Dina amint beledöfte a kardot édesapja hasába. És újra meg újra beledöfte emiatt nagyon erősen vérzett. „Mi a baj apa? Most nem vagy olyan erős? Hogy süllyedtél le olyan alacsony szintre, hogy egy szörny végezzen veled?” Dina szemeiben lángolt az őrület és a gyilkolni akarás. „Tudod, nagyon jó érzés ítélkezni az emberek felett! Talán majd egyszer én is jó bíró leszek…” Dina lengette a kardját. „Bíró… pfff, tudod mikor lesz egy szörnyetegből bíró! Bíró csak… felköhögött… az lehet, aki igazságos és tökéletes…” Lihegte Mr. Clark. Dina a karddal rámutatott az édesapjára és azt mondta „Akkor, amit tettél az igazságos? Hahahahaha! Sokkal jobb vagyok nálad. SOKKAL. JOBB!!!!” Dina egyre mélyebben szúrta bele a kardot édesapjába. A belső szervei kiloccsantak és Dina összezúzta őket.
Mr. Clark szenvedett a sérülésektől, ránézett Dina-ra és kiáltotta „Te… te szörnyeteg!!!!!” „Szörnyeteg? Nem, nem, nem… Én egy ANGYAL vagyok!! Egy angyal, aki azért jött világra, hogy megbüntessen!!! Hahahaha!!!!” Dina felemelte a kardját „Danny Clark… kijelentem… bűnös vagy!!!!” Dina levágta édesapja fejét mielőtt reagálhatott volna. A férfi holtteste összerogyott, ahogy levágta a fejét. Dina felvette édesapja fejét. Ránézet majd azt mondta „Apa… mindent tudtam… mindent láttam, amit eddig tettél, még akkor is, ha nem úgy bántál velem, mint egy normális emberi lénnyel.” Dina bedobta a fejet a kandallóba.
“Hehehehe…Hehe…He…” Dina észrevette, hogy folyik a vére s csodálta a munkáját. Szerinte most már minden logikus. Megragadta a kardot, remegett a keze.
Elment az esze.
“Hmm~♪~Hmm~♪~Hmm~♪~” Dina betette édesanyja holttestét egy bőröndbe. „Ne aggódj anya… Keresek egy szép helyet, ahol eltemethetlek!” Mondta a holttestnek, ahogy lágyan megsimította édesanyja haját. Dina átöltözött egy fehér ruhába, ami illik a világos bőrszínéhez. Összekészült, magához vette a kardot, a kard csattogó hangja kifejezte Dina boldogságát. „Hehehe… Jól van, most már én vagyok a kard mestere! Hehehehe… Egy angyal vagyok!! Jogomban áll eldönteni, hogy ki éljen és ki haljon meg!” Dina meglendítette a kardot mihelyt hozzá beszélt. Elhagyta a házat a nehéz bőrönddel és az erdő felé vette az irányt; visszanézett a lángoló villára, amint belépett a fák közé. Elégedetten mosolygott majd eltűnt a fák között.
Tegnap este tűz ütött ki a Clark villában. Amikor kiértek a rendőrök és a tűzoltók, számos lefejezett holtestet találtak. A rendőrök úgy vélték, hogy a legtöbb holtest a Clark-ékhoz szegült szolgálóké. Természetesen megtalálták Mr. Clark holttesttét is, a fejéről leégett a hús és a szívét is megtalálták a holttest mellett. Mrs. Clark holttestét nem találták meg, de őt is halottnak vélték mivel megtalálták a vérét Mr. Clark irodájában. Taylor-t Mr. Clark ügyvédjét szintén holtan találták, őt is lefejezték.
Megkérdezték Mr. Clark szomszédjait, hogy a családnak volt-e gyermeke. Mindegyikőjük azt válaszolta, hogy nem volt. Egyébként semmilyen adat nem tudta volna alátámasztani, hogy lett volna.
-Egy hónappal később-
„Jó reggelt! David Starter vagyok és ez itt a Reggeli Hírek. Úgy tűnik néhány ember látott egy karddal hadonászó fehér ruhás lányt tegnap este. Kérdezzünk meg néhány szemtanút az incidensről.”
-„Ő egy angyal! Láttam a szárnyait!”
-„Ő egy lefejező fehér szellem!”
-„Azért jött el, hogy elítéljen minket!! Mindenkit meg fog ölni!”
Egy férfi, aki nézte a híreket nevetett a TV előtt és azt mondta „Pfff, angyalok… mennyi hazugságot tudnak összehordani az emberek! A pokol angyalai élnek közöttünk!” Besétált egy sötét sikátorba, hogy rágyújtson, de ahogy betette a cigarettát a szájába, valaki odanyomta a falhoz. A halvány fényben meglátott egy fehér ruhás lányt. „V-Várj! Te volnál a…?!” Próbált küzdeni, de a lány elvágta a torkát mielőtt be tudta volna fejezni a mondatot.
„Shhh… csendben kell lenned, ha meghoznak egy ítéletet…”
„És hogy mersz szembeszállni egy angyallal… hehehe… emiatt kijelentem, hogy…”
Clockwork
Egy kislány a szobájában ült. Kócos barna haját két copfba fogta, ahogy a barna szeme az ajtót bámulta. Magához szorította a zsiráf plüssét s hallgatta, édesapja és édesanyja veszekedését.
„Soha sem kellett volna egyetlen egy hülye gyereket se nevelnem!” Egy mély hang üvöltötte.
„Csak felfordulást csinálnak, panaszkodnak és összefirkálják a falat!-” De félbeszakította az anya mérges ordítása.
„Ők még csak GYEREKEK, David!” Nem tehetnek semmiről!”
„Jaj, baszd meg Marybeth! NEM akarom hallgatni a rohadt kifogásaidat! Elegem van belőlük!”
„És most mit fogsz csinálni?!”
A kislány szobája felé közeledő hangos lépteket hallott, jobban magához szorította a zsiráfot. Az ajtó kinyílt és ott állt a magas, mérges és túlsúlyos apja. Az egyik húsos kezében egy vastag könyvet tartott.
„David, hagyd abba!” Üvöltötte az anya.
De az apa figyelmen kívül hagyta az anya könyörgő sikításait. Megragadta a kislányt a gallérjánál, sikított és rugdosott, reszketett és remegett félelmében. A lány édesapja erősen megütötte a könyvvel.
„Ezt azért kapod, mert összefirkáltad a kibaszott falat, te kis ribanc!”
Évekkel később a kislány 9 éves lett, és Natalie-nek hívták. Mihelyt a serdülőkorba lépett, természetesen egy kicsit duci volt. Mint mindig, a szobájában ült és TV-t nézett. Az apja valami gazdasági szarral dicsekedett, de őt ez egyáltalán nem izgatta, ahogy a pattogatott kukoricát rágcsálta.
Közben rajzolgatott is. Egy kicsit morbid volt, de furcsa módon nagyon szeretett vért rajzolni. Bizarr elégedettséget nyújtott neki. Ezen kívül, az egyszerre-több-mindent-csinálás nem jelentett számára gondot. Már korán hétköznapivá vált neki, mivel rengeteg kemény munkát végez és dolgozik, képes egyszerre több dolgot is elvégezni. A rajzolás a tehetségévé és a szenvedélyévé vált. Így tudott elmenekülni a való élettől, bármikor, amikor valami rossz történt vagy ha unatkozott.
Hirtelen meghallotta az ajtajának csukódását és, hogy valaki bezárja. Abbahagyta a kukoricamajszolást. Ott állt a bátyja, Lucas, aki 14 éves volt.
„Mi van?” Még ebbe a szobába is behallatszik az apja kiabálása. „Apa kiabált veled?” Lucas nevetett.
„Dehogyis! Már rég megszoktuk a kiabálását.” Csend honolt majd újra megszólalt. „Szóval miért vagy itt?” Lucas a felsője ujját igazgatta és egy kicsit rángatódzott. „Valamit meg szeretnék tőled kérdezni.” Rászegezte a tekintetét. A homlokát ráncolta, ahogy a bátyja megszakítja a filmnézésben és a rajzolásban.
„Mit?” Lucas közelebb hajolt. „Azt mondtad, hogy menő szeretnél lenni és felnőni, mint egy rendes tinédzser, ugye?” Natalie bólogatott, hirtelen felcsillant a szeme.
„Van egy ajánlatom.”
„Köpd már ki, te seggfej!”
„…Tudod mit… mit csinálnak együtt a fiúk és a lányok?...”
Másnap az iskolában, Natalie egy szót sem szólt. Egész nap csöndben volt. Egyébként se tudna kihez beszélni. Senki se tudja. Senki sem TUDHATJA. Ezért senki sem szeretné megtudni. A tanára észrevette a zavart arckifejezését, mintha nem értené a tananyagot. Natalie erős fájdalmat érzett. Fogalma sem volt, hogy ez ennyire… fájhat. Megrémült, hazasétált és csendben bement a szobájába. De később ugyanazon a napon, még egyszer köszönt neki a bátyja.
Senki sem tudhatja.
Az iskolában végül úgy döntött, hogy elmondja valakinek. Még akkor is, ha nem a barátja, úgy érezte, meg kell tennie. Odament egy csoport lányhoz, akiket a folyosón szokott látni. Kedvesek voltak, azelőtt Natalie beszélgetett velük.
„Hé… Mia…” A barna lány ránézett Natalie-re, közömbös arckifejezéssel.
„Igen?” „Én ööö… Beszélnem kell veled valamiről.”
Már egy ideje ez megy, hogy te és a barátaid… Nos, úgy érzem te vagy az egyetlen, akiben megbízhatok. Mia és a barátai egy kicsit elmosolyodtak, de csak egy pillanatra. Natalie tudta, hogy pletykákra éheznek.
„Persze, hogy megbízhatsz bennünk. Mi a helyzet?”
Egy nappal később, hogy ez megtörtént. Folyamatosan megjegyzéseket írtak neki közösségi oldalakon, mint például a Facebook-on. Egyszer valaki lekurvázta. Az ebédjük Natalie hajában kötött ki. Még ez volt a legkisebb probléma, de Natalie csak 9 éves volt és rettentően zavarta.
Habár nem szólt vissza, nem fordított rá figyelmet és soha se beszélt róla. Ha még emlékszel rá, ő mindent magában tart. Úgy véli, így a legjobb. Nem hagyja, hogy elnyomja a fájdalom.
Hajnali 3 óra. Sulis este. Édesanyja meg akarta ölni. A lányt úgy hívták, hogy Natalie és most már 16 éves volt. Szorgalmas volt a középiskolában, tisztességesen végezte el a feladatait. Egyszer nyugodt és boldog volt. Mint ahogy mindig, néha egy remeteként élt a szobájában, apja elől bujkált, aki még mindig kiabált s a gazdaságról, pénzről, politikáról és minden egyéb lószarról beszélt, ami őt egyáltalán nem érdekelte.
Elnehezedtek a szemhéjai. Az volt a feladata, hogy tanuljon – de ez most már egyáltalán nem volt fontos. Minden, amire csak gondolt az, az alvás volt. Kikapcsolta a laptopját s amint a szeme hozzászokott a sötéthez, meglátta a régi, kopott zsiráf plüssét a sarokban. Teljes csöndben bámulta. Emlékek szaladtak végig az elméjén és könnyek hullottak a szeméből. De gyorsan abbahagyta. „Többé nem választ el minket semmi!” Mondta magában. De aztán folytatta, „Mi a faszt bámulsz?” Mondta a kitömött játéknak. Puha, csillogó szemével nézett rá vissza. Megrázta a fejét s felállt. Szomorúan lenézett a kis játék állatra, gyengéden felvette a karjaiba. Ringatta és beszélt hozzá.
„S-S Sajnálom!” Elment aludni.
Édesanyja mérges morgására ébredt. Próbálta kinyitni az egyik szemét.
„El se hiszem, el kellett volna koboznom azt a laptopot! Egész este azon játszottál, ugye?!”
Natalie sóhajtott és a párnába nyomta az arcát, magához szorítva a zsiráfot. Édesanyja sóhajtott és elment. Lezuhanyozott, megmosta a fogát és megreggelizett. Utána felöltözött. Felvett egy kapucnis szürke/kék pulcsit, a belsejében szőrme volt. Nem ez volt a kedvence, de csak ezt vehette fel a suliba mivel a többi mosásban volt. Fekete farmert és vékony „divatos” csizmát vett fel. Végül lesétált a lépcsőn, hogy elvigyék. Beugrott az autóba és az édesanyja az iskola felé vette az irányt.
Az úton az alváshiány miatt, az ablakhoz tette a fejét s álomba merült. Az álmai; vagy rémálmokat kellene mondanom, a gyerekként való fizikai bántalmazásáról szóltak. Másrészt pedig a szexuális bántalmazásról, amit a saját bátyja, Lucas követett el, amit ő négy évig halasztgatott mielőtt megvolt rá a bátorsága, hogy leszólja. Rángatódzott és sírt az álmában. De az édesanyja nem figyelt rá. Soha sem figyelt rá.
Hirtelen édesanyja hangjára ébredt fel.
„Megérkeztünk.” Mondta unott hangon. Ránézett az iskola nagy táblájára „Walkerville Művészeti Gimnázium és Kollégium”. Sóhajtott, kiszállt a kocsiból s vállára vette hátizsákját.
„Szia!” Kiáltott, becsapta a kocsiajtót.
Bement az iskolába, beszélgetett a barátaival, amíg fel nem ment a szekrényéhez a harmadik emeletre. Kivette a könyveit s szaladt órára.
Az angol tanára mérgesen letette a kezét Natalie asztalára.
„Hol van a beadandó házi feladata, Ouellette kisasszony?” Natalie nagyot nyelt.
„Én ööö – otthon felejtettem. Elnézést, Homenuik tanárnő.” Motyogta.
„Lejárt az ideje, Ouellette kisasszony. Ne okozzon csalódást!” Natalie egy pillanatig zavarban volt. Nem tudta miért, de ezek a szavak egyik fülén be a másikon ki mentek. Egyszerűen csak figyelmen kívül hagyta őket, inkább odafigyelt az órán – természetesen nem sokkal később elaludt. Később aznap, odament negyedjére a szekrényéhez. Amikor hirtelen megjelent a barátja, Chris.
„Hé, ööö… beszéljünk suli után, jó?” Natalie elmosolyodott, szeretett Chris-szel beszélgetni.
Nem gyanakodott semmire. Mindig is nagyon kedves srác volt. Francia órán, nem figyelt oda. Inkább olyan dolgokat firkálgatott, amiket szeretett rajzolni. Vér, erőszak, emberek akiket megkéselnek, kések és ilyesmi mészárlások. Más emberek úgy gondolták, hogy nem jó, hogy ilyeneket rajzol, de Natalie nem látott semmi rosszat benne. Fura módon, ez neki teljesen normális volt.
„Ouellette kisasszony!”
Gyorsan eltakarta a firkákat és felnézett a francia tanárára, próbálta elrejteni a félelmét.
„Ööö – Igen, LeVasseur tanárúr?” A karjait mozgatta és kicsit elfordította a fejét.
„Mutassa meg nekem az órai munkáját!” Tétován mozgatta a karját, megmutatta, hogy valakit megkésel egy elmebeteg ember. A tanár zavartan nézte, utána ránézett Natalie-re. Idegesen mosolygott.
„Radírozza ki és kezdjen el dolgozni!” Mondta meglepően nyugodt hanggal. Elment s Natalie sóhajtott majd elkezdte kiradírozni a képet.
„És Ouellette kisasszony!” Natalie felnézett.
„Mindjárt lejár az ideje. Javaslom, hogy most azonnal kezdjen el dolgozni!” Natalie morgott egyet válaszadásképpen. Úgy tűnik az idő mindig ellene van. Amennyire érdekli, az idő bekaphatja. Órák után, kisétált az iskolából, hogy megtalálja a barátját, aki a kerítésnél állt. Mosolygott s odasétált hozzá, azt remélve, hogy legalább a barátja felvidítja. De ahogy közeledett, a mosolya eltűnt. Nem mosolygott vissza.
„Chris – mi a baj? Miről szeretnél beszélni?” Chris sóhajtott.
„Natalie, azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy… szakítsunk.” Natalie szíve millió darabra tört.
„De- miért?” Chris egy komoly tekintetet vetett Natalie-re.
„Miattad. A rajzaid miatt, ugyanis… kiráz tőlük a hideg. Szerintem valami bajod van. És az a legszomorúbb, hogy nem mondtad el nekem, miért viselkedsz így. Felelőtlenül érzem magam. Szóval… nem tudom tovább folytatni. Sajnálom!” Ezzel elsétált.
Natalie otthon a kezeit a fürdőszobában a szekrényhez csapkodta. Magát bámulta a tükörben, a szeme rángatódzott. „Én-én nem sebzem meg magam, mint a többiek – erős maradok-”
Egy tű és fekete cérna volt a kezében.
„Nincs értelme; nem segít.” A furcsa érzelmek előidézték a tudatalattiját. Felnevetett.
„Nem… de megcsinálom, mert AKAROM!” Megragadta a tűt a cérnával a végén s vigyorgott.
„Lejárt az idő!”
Öltésről öltésre, vágásról vágásra.
A kínzó fájdalom felülkerekedett rajta, de nem nyafogott. Nem nyöszörgött. Nem sírt. Nincs több könny, amit elhullajthat. Minden, amit tett, az a mosolygás volt. Vér folyt ki az öltések közül, a mosdókagylóba és a szekrényre csöppentek. Amikor befejezte, csodálta a munkáját. Felvágta a rettenetes öltéseket a szája szélén, egy széles mosolyba torkollott.
Érezte a meleget, a nedves vért az ujjain s gyengéden lenyalta, érezte a fém ízű folyadékot, teljes önkívületben. Rögtön abbahagyta, ahogy meglátta édesanyja tükörképét, lassan megfordult. Látta édesanyja nagyra nyitott szemeit és a kifejezéstelen arcát, ránézett az ujjaira és meglátta a vért. Hirtelen fájdalmat érzett. Elkezdett sírni.
„Anya??” Még sohasem volt ennyire összezavarodva. Mi lett belőle?
Édesanyja beíratta egy terápiás kezelésre. Natalie kivette az öltéseket és rájött, hogy ez mennyire tud fájni szóval elment a terapistához. A kapucniját ráhúzta a fejére, hogy senki se láthassa meg. Leült egy kényelmes bőrfotelbe s a szőke nőre meredt némán. „Te lennél Natalie, ugye?” Natalie csak bólintott. „Az én nevem Debra és azért vagyok, hogy segítsek. Elmondanád, hogy mostanában miféle problémáid vannak?” Natalie elkezdte mesélni. „Az idő. Az idő a problémám.” Debra zavarodottan meredt rá. „Mi a baj az idővel?” Natalie erősen megszorította a bőrfotelt. „Minden. Át kell élned, lassan halad az élet folyamán, a társadalom irányítja, csak azért van, hogy megkínozzon. Ördögi kör, az időnek nincs vége, nem lassul, se nem gyorsul. Kegyetlen, és át kell élned újra meg újra a szenvedést, nem lehet előle elmenekülni.” Natalie-nek fogalma sem volt arról, amit mondott. Úgy érezte, hogy már többé nem önmaga. Lehet, hogy azért van, mert ezeket mind magába fojtja? Nem, ez lehetetlen, de valamilyen furcsa okból kifolyólag neki ez így jó volt. A terapista közelebb hajolt. „Drágám, azt szeretném, ha elmondanád, hogy mi is történt veled.” Natalie megint elkezdte mesélni. Egy ideig csendben ült majd gyengéden mosolygott és a sebek az öltésektől megint szétnyíltak. „Miért nem te mondod meg, te szöszi? Elvégre te vagy itt a szakértő.” Erre Debra csúnyán nézett. „Natalie, addig nem segíthetek, még meg nem mondod, hogy mi a baj.” Az ujjaival a bőrfotelt kezdte kaparni. „Natalie már nincs itt.” Debra tágra nyitotta a szemét majd felállt. „Mindjárt jövök, addig kérlek várj meg itt.” Kiment, Natalie-t magára hagyva. Natalie meg se moccant, ott ült mozdulatlanul. Már kezdett elfogyni a türelme, amikor végre bejöttek a szülei. Boldogan felállt, hogy végre elmehet, de meglátta a szülei arckifejezését. Még az édesapjának is szomorú volt a tekintete. Nagyon zavarodott volt, semmit se szólt, követte őket a kocsihoz. Útközben azt gondolta, hogy hazamegy, ezért álomba merült.
Egy mély hangot hallott az álmában beszélni. Majdnem olyan volt mintha saját magát hallotta volna visszhangozni a teljes sötétségben. „Lejárt az idő!” Hirtelen felriadt. Nem otthon volt, nem is az autóban, hanem egy ágyban feküdt, egy fehér ágyban, egy fehér szobában. Maga mellé nézett s látta, hogy gépekre van kötve. Fel akart kelni, de észrevette, hogy le van szíjazva. Sikítozott, próbált kiszabadulni, de abbahagyta, amint látta, hogy kinyílik az ajtó. Egy fehér köpenyes férfi ránézett, a kezeit a háta mögött tartotta. „Bizonyára most nagyon zavarodott vagy, de elmondom, hogy tudd, hogy azért vagyunk itt, hogy segítsünk. A szüleid beleegyeztek és aláírtak egy szerződést, miszerint gyógyszeres kezelésben fogsz részesülni, ami remélhetőleg segíteni fog az elmeállapotodon.” Kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de közbe szóltak. „Nagyon hamar meg fogsz gyógyulni. Most csak pihenj!”Arrébb sétált. Próbált kiszabadulni, de a csuklója és a lábai le voltak kötözve. Az orvos óvatosan egy maszkot helyezett a szájára és az orrára. Próbálta lerázni magáról, de érezte, ahogy a gyógyszer megteszi hatását és lassan lecsukódnak a szemei.
Hirtelen felébredt. Nem tudta felfogni, hogy mit is látott. Rengeteg injekciót kapott még a bőrét is kidörzsölték. Émelygett, de tisztán látta a környezetét. A szívverése felgyorsult, az orvosok ezt észre is vették, ránéztek és látták, hogy nyitva vannak a szemei. Az egyik orvos ráordított egy másikra. Nem értette, hogy miről beszélnek. Hirtelen megnőtt az adrenalin szintje s lassan kicsúsztatta magát a szíjak alól. Az egyik orvos le akarta fogni, de meghátrál. Mind a három orvos visszahőkölt. Az ágy szélén ült, letépte magáról a maszkot s a karjába vezetett infúziót. Felállt, botladozott és nehezen lélegzett. Homályosan látott. Nem tudott kijutni a szobából és a mellkasánál erős fájdalmat érzett. Megérintette a mellkasát, ahol a szívének kéne lennie. Térdre rogyott és vért kezdett felköhögni. Majd a földre esett és elájult.
Lassan felébredt. Az ágyban feküdt és az orvos mellette ült. Valami nagyon nincs rendben. Nem tudta, hogy miért, de utálatot érzett az orvos iránt. Az orvos ezt észrevette s elfordult. „Nem lett volna szabad felkelned, míg a dózisokat adjuk neked. Nem tudjuk biztosra, hogy hogyan hatnak rád, de úgy érzem, hogy idővel meg fogjuk tudni.” Egy pillanatra csendben maradt mialatt egy kis tükröt vett elő, hogy ne kelljen rá néznie. Úgy látszik, hogy a kinézetedet is befolyásolja. Natalie meglátta magát a tükörben. Tágra nyitotta a szemeit. Teljesen zöldek voltak! Észrevette, hogy még mindig ott voltak az öltések a szájánál, de valamilyen furcsa okból kifolyólag boldogságot érzett. Hevesen vert a szíve s halkan felnevetett. Az orvost rémület fogta el, ahogy látta felállni.
„Doktor úr!” Mondta nevetve. Remegve megnyomta a monitor alatti gombot.
„Igen?”
„Lejárt az idő!”
Egy hangos sikoly hallatszódott a kórház folyosóiról. Két biztonsági őr berontott a szobába, az ajtót berúgva. Az első dolog, amit megláttak az a vér volt. Vér a falakon, az ágyon, a földön és még a mennyezeten is. Natalie az ágyhoz szíjazta az orvost. A gerince teljesen ki volt tekeredve s az ágy úgy volt meghajlítva, mint egy szendvics. A szeméből, az orrából és a szájából vér folyt ki s a sarokban volt a gyilkos, aki vidáman rémisztő képeket rajzolgatott a falra vérrel, ezt követte a mondata „Lejárt az idő!” Lassan feléjük fordult. Tágra nyitotta a szemeit s egy őrült vigyor húzódott végig az arcán.
„Sziasztok, barátaim! Szeretnétek játszani?” A rendőrség azonnal fegyvert rántott elő, amikor nekitámadt az egyik tisztnek, ki tudott térni a támadásából. Megragadott egy zsebkést és végigszelte a tiszt derékvonalát. Vér és belső szervek ömlöttek ki belőle s a tiszt összerogyott. A másik tiszt megrázta a fejét a félelemtől és eldobta a fegyvert. Natalie lassan odasétált hozzá, a mellkasára szegezte a kést. „Lejárt az idő!” Belemélyesztette a kést s egészen a gyomráig húzta. A belső szervei a földre loccsantak s összeesett.
Natalie édesanyja csendben aludt a férje mellett. Arra ébredt fel, hogy valaki dörömböl az ajtón. Felkelt s kisétált a hálószobából, hogy kinyissa az ajtót. Bizonyára kintről jött a dübörgés. Odament az ajtóhoz, de egy pillanatra csendben maradt, mielőtt megfogta a kilincset. Egy infantilis röhögés hallatszódott, még az esőnél és a mennydörgésnél is hangosabb volt. A fülét az ajtóra szegezte.
„Szia, anya!” Natalie berontott a házba, két késsel a kezében. Az édesanyja hanyatt esett, beverte a fejét a ruhafogasba. Az egyik kampó belefúródott a koponyájába, erősen vérzett hátulról. Megbénulva zuhant a földre, de még mindig eszméleténél volt. Natalie fölé magasodott s lassan letérdelt, hogy a szemébe tudjon nézni s megmutatta neki, hogy mind kettő kését átitatja a vér.
„Anya, én szenvedtem.” Lágyan végig húzta a kést az édesanyja arcán. Natalie megdöntötte a fejét. „Túl gyenge voltál. Semmit se tettél.” Édesanyja csak rángatódzott és erősen kapkodott levegőért, mint egy partra vetett hal. Natalie megragadta édesanyját s óvatosan a hátára fektette, „V” alakban felmetszette a mellkasát. Az anya csak rázkódott és zihált. Natalie tudta, hogy már nem maradt sok ideje. Erőteljesen felnyitotta a mellkasát egy erős csattanással kísérve. Natalie belenyúlt s megragadta a szívét, ami lágyan vert a kezében. A pulzusa egyre jobban lelassult. Hirtelen kitépte, vér fröccsent az arcára. Édesanyja szemébe bámult, ahogy lassan meghalt. „Szép álmokat!” Mondta édesanyja holttestének. „Lejárt az idő!” A szívét a holttest szájába tette, gyengéden megütögette az arcát majd felállt. Még nem végzett a munkával.
Natalie édesapja David felébredt és észrevette, hogy a felesége még nem jött vissza. A szeme hozzászokott a szoba sötétéhez s hirtelen észrevette Natalie-t az ágya mellett. Ördögien mosolygott, a zöld szeme szinte világított a sötétben. Tiszta vér volt s a szag elviselhetetlen volt. Szomorúan nézett. „Te jó ég! Anya meghalt! Kíváncsi vagyok, hogy így ki fogja megkapni a pénzt.” Hirtelen megragadta az apa fejét. „Mindig is csak ez érdekelt, nem? Mindig is csak ez érdekelt!” Édesapja, aki elég erős volt megragadta a nyakánál és a földhöz vágta. Elkezdte rugdosni a mellkasát, amíg vért nem köhögött fel. „Ugye milyen jó érzés apa?” Még több vért köhögött fel. „Mindazok után soha nem bántad meg, ugye?” Tágra nyitotta a szemeit. „Nem vagy a lányom!” Egy széles vigyor húzódott végig az arcán, ránézett a világító szemeivel mihelyt vér csöpögött le a száján.
„Igazad van! Nem vagyok!” Hirtelen elgáncsolta és egy hatalmasat esett. Felállt késekkel a kezében. „Azt mondják, minél nagyobb vagy, annál nagyobbat esel.”Megfogott egy párnát, rászorította az édesapja arcára, majd elkezdte egyre erősebben taposni, egy idő után hallotta a csontos törését. Amikor levette a párnát, az apa arca szörnyen össze volt törve. Nyöszörgött, sírt a fájdalomtól. „Mi a baj, apa?!” „Nem bírod elviselni a fájdalmat?!” Mindkét kését beleállította a hasába, benne hagyva azokat. Egy nagy lécet tört le az ágyból. Édesapjára helyezte a lécet, majd minden erejét összeszedte és belenyomta a testébe, ami összezúzta a belsőségeket. Sikított, amint vér folyt ki a száján, halkan levegőért kapkodott. Még egy kicsit jobban belenyomta a lécet és a belső szervek kiömlöttek a testéből. A vér a földre fröccsent és Natalie arcára is ment egy kevés.
„Lejárt az idő!”
Na, végre jöhet a kedvenc része. Halkan odalopakodott a bátyja szobájához. Csendben kinyitotta az ajtót, vér csöpögött a szájából. A bátyja nem volt az ágyában, valószínűleg valahova elbújt. „Jaj, drága bátyus!” Belépett a szobába. „Csak jól akartam szórakozni!” Mihelyst belépett hallgatódzni kezdett. Ahogy egy kicsit jobban fülelt, meghallott valamit. Enyhe lélegzést.
*KOPP!*
Remegve zuhant a földre. A bátyja mögötte volt egy most már véres baseball ütővel. Mérgesen bámult. Dühösen lihegett, lassan próbált felállni, de a bátyja újból megütötte. „Anya mindig azt tette, ami neked jó volt!” Erősebben ütötte meg utoljára s mély levegőt vett. Erősen vérzett. A zöld szemei elhalványulóan világítottak a sötétben. Gyengének érezte magát s a plafonra nézett. Eszébe jutottak az itt töltött napjai. A szenvedések, amik négy esztendőn keresztül kínozták. Hirtelen erőteljesnek érezte magát. Infantilisan kezdett röhögni. A bátyja meg akarta ütni, de a két késével megakadályozta. „Pokolra jutsz, bátyus!” Egy erős ütéssel a bátyja átesett az ágyon és beverte a fejét a falba. Mérgesen morgott. A két kését beledöfte bátyja karjába, a falhoz szögezte. Sikított és rángatódzott. „Nézzük, mit is tudnánk használni?” Szétnézett a szobában, mosolygott, ahogy meglátott egy nagy henteskést az ágy mellett. Felvette és a bátyja felé vette az irányt. „Azt mondják, hogy a szem az ember legpuhább része.” Megnyalta a kést. Reszketett, ahogy elkezdte kivájni a szemeit. Hangosan kiabált és Natalie egy ruhadarabbal lefedte a száját. „Na, na. Nem ébresztheted fel a szomszédokat!” Semmit sem látott, a fájdalom elviselhetetlen volt. Vér csordult ki a szemüregeiből. Sírt volna, de az már lehetetlen. Natalie megfogott egy ollót és bátyja felé közelített. „Azt hiszem ezt be kéne fejezni, bátyus!” Beledöfte az ollót a hasába és erre a bátyja felsikított. Úgy bánt vele, mint egy festőművész, aki kézműves is egyben: felvágta a bőrét, mint a papírt. Kihúzta a belét. „Tudod mit szeretek? A makaróniból készült műalkotásokat!” Nekilátott a bél feldarabolásának. „Habár szerintem ez túl vastag, ahhoz, hogy egy tányérra ráférjen!” Ehelyett inkább a lábujjait kezdte el egyesével összezúzni. Utána levágta az ujjait. A bátyja most már a saját vérében fuldoklott. Levette a ruhadarabot és a szájából vér ömlött ki. „Jaj, bátyus! Talán ettől jobban leszel!” Lenyomta a bátyja ujját a torkán, ami meg is akadt. Fuldoklott majd meghalt.
„Lejárt az idő!”
A lány, akit Natalie-ként ismernek bement a szobájába. A szobasarkában meglátta a zsiráfplüssét. Egy ideig bámulta, majd szó nélkül bement a fürdőszobába. Magára nézett s meghallott egy ketyegő hangot. Lenézett, megpillantott egy zsebórát. Elővette az egyik kését, megragadta a zsebórát és szétszedte, csak a számlapja maradt belőle. „Az idő segít átvészelni a szenvedést.” Mondta halkan. Lassan elkezdte kivájni a bal szemét, a látása elhomályosodott. A szemgolyó a mosdókagylóba esett, ahogy kitépte. Az óra tökéletesen beleillet a szeme helyére.
„A… nevem… Clockwork!”
A fiatal lány, akit egykor Natalie-ként ismertek kisétált az égő házból. Bent a zsiráf lassan szénné égett a családja holttesteivel együtt.
„Soha sem kellett volna egyetlen egy hülye gyereket se nevelnem!” Egy mély hang üvöltötte.
„Csak felfordulást csinálnak, panaszkodnak és összefirkálják a falat!-” De félbeszakította az anya mérges ordítása.
„Ők még csak GYEREKEK, David!” Nem tehetnek semmiről!”
„Jaj, baszd meg Marybeth! NEM akarom hallgatni a rohadt kifogásaidat! Elegem van belőlük!”
„És most mit fogsz csinálni?!”
A kislány szobája felé közeledő hangos lépteket hallott, jobban magához szorította a zsiráfot. Az ajtó kinyílt és ott állt a magas, mérges és túlsúlyos apja. Az egyik húsos kezében egy vastag könyvet tartott.
„David, hagyd abba!” Üvöltötte az anya.
De az apa figyelmen kívül hagyta az anya könyörgő sikításait. Megragadta a kislányt a gallérjánál, sikított és rugdosott, reszketett és remegett félelmében. A lány édesapja erősen megütötte a könyvvel.
„Ezt azért kapod, mert összefirkáltad a kibaszott falat, te kis ribanc!”
Évekkel később a kislány 9 éves lett, és Natalie-nek hívták. Mihelyt a serdülőkorba lépett, természetesen egy kicsit duci volt. Mint mindig, a szobájában ült és TV-t nézett. Az apja valami gazdasági szarral dicsekedett, de őt ez egyáltalán nem izgatta, ahogy a pattogatott kukoricát rágcsálta.
Közben rajzolgatott is. Egy kicsit morbid volt, de furcsa módon nagyon szeretett vért rajzolni. Bizarr elégedettséget nyújtott neki. Ezen kívül, az egyszerre-több-mindent-csinálás nem jelentett számára gondot. Már korán hétköznapivá vált neki, mivel rengeteg kemény munkát végez és dolgozik, képes egyszerre több dolgot is elvégezni. A rajzolás a tehetségévé és a szenvedélyévé vált. Így tudott elmenekülni a való élettől, bármikor, amikor valami rossz történt vagy ha unatkozott.
Hirtelen meghallotta az ajtajának csukódását és, hogy valaki bezárja. Abbahagyta a kukoricamajszolást. Ott állt a bátyja, Lucas, aki 14 éves volt.
„Mi van?” Még ebbe a szobába is behallatszik az apja kiabálása. „Apa kiabált veled?” Lucas nevetett.
„Dehogyis! Már rég megszoktuk a kiabálását.” Csend honolt majd újra megszólalt. „Szóval miért vagy itt?” Lucas a felsője ujját igazgatta és egy kicsit rángatódzott. „Valamit meg szeretnék tőled kérdezni.” Rászegezte a tekintetét. A homlokát ráncolta, ahogy a bátyja megszakítja a filmnézésben és a rajzolásban.
„Mit?” Lucas közelebb hajolt. „Azt mondtad, hogy menő szeretnél lenni és felnőni, mint egy rendes tinédzser, ugye?” Natalie bólogatott, hirtelen felcsillant a szeme.
„Van egy ajánlatom.”
„Köpd már ki, te seggfej!”
„…Tudod mit… mit csinálnak együtt a fiúk és a lányok?...”
Másnap az iskolában, Natalie egy szót sem szólt. Egész nap csöndben volt. Egyébként se tudna kihez beszélni. Senki se tudja. Senki sem TUDHATJA. Ezért senki sem szeretné megtudni. A tanára észrevette a zavart arckifejezését, mintha nem értené a tananyagot. Natalie erős fájdalmat érzett. Fogalma sem volt, hogy ez ennyire… fájhat. Megrémült, hazasétált és csendben bement a szobájába. De később ugyanazon a napon, még egyszer köszönt neki a bátyja.
Senki sem tudhatja.
Az iskolában végül úgy döntött, hogy elmondja valakinek. Még akkor is, ha nem a barátja, úgy érezte, meg kell tennie. Odament egy csoport lányhoz, akiket a folyosón szokott látni. Kedvesek voltak, azelőtt Natalie beszélgetett velük.
„Hé… Mia…” A barna lány ránézett Natalie-re, közömbös arckifejezéssel.
„Igen?” „Én ööö… Beszélnem kell veled valamiről.”
Már egy ideje ez megy, hogy te és a barátaid… Nos, úgy érzem te vagy az egyetlen, akiben megbízhatok. Mia és a barátai egy kicsit elmosolyodtak, de csak egy pillanatra. Natalie tudta, hogy pletykákra éheznek.
„Persze, hogy megbízhatsz bennünk. Mi a helyzet?”
Egy nappal később, hogy ez megtörtént. Folyamatosan megjegyzéseket írtak neki közösségi oldalakon, mint például a Facebook-on. Egyszer valaki lekurvázta. Az ebédjük Natalie hajában kötött ki. Még ez volt a legkisebb probléma, de Natalie csak 9 éves volt és rettentően zavarta.
Habár nem szólt vissza, nem fordított rá figyelmet és soha se beszélt róla. Ha még emlékszel rá, ő mindent magában tart. Úgy véli, így a legjobb. Nem hagyja, hogy elnyomja a fájdalom.
Hajnali 3 óra. Sulis este. Édesanyja meg akarta ölni. A lányt úgy hívták, hogy Natalie és most már 16 éves volt. Szorgalmas volt a középiskolában, tisztességesen végezte el a feladatait. Egyszer nyugodt és boldog volt. Mint ahogy mindig, néha egy remeteként élt a szobájában, apja elől bujkált, aki még mindig kiabált s a gazdaságról, pénzről, politikáról és minden egyéb lószarról beszélt, ami őt egyáltalán nem érdekelte.
Elnehezedtek a szemhéjai. Az volt a feladata, hogy tanuljon – de ez most már egyáltalán nem volt fontos. Minden, amire csak gondolt az, az alvás volt. Kikapcsolta a laptopját s amint a szeme hozzászokott a sötéthez, meglátta a régi, kopott zsiráf plüssét a sarokban. Teljes csöndben bámulta. Emlékek szaladtak végig az elméjén és könnyek hullottak a szeméből. De gyorsan abbahagyta. „Többé nem választ el minket semmi!” Mondta magában. De aztán folytatta, „Mi a faszt bámulsz?” Mondta a kitömött játéknak. Puha, csillogó szemével nézett rá vissza. Megrázta a fejét s felállt. Szomorúan lenézett a kis játék állatra, gyengéden felvette a karjaiba. Ringatta és beszélt hozzá.
„S-S Sajnálom!” Elment aludni.
Édesanyja mérges morgására ébredt. Próbálta kinyitni az egyik szemét.
„El se hiszem, el kellett volna koboznom azt a laptopot! Egész este azon játszottál, ugye?!”
Natalie sóhajtott és a párnába nyomta az arcát, magához szorítva a zsiráfot. Édesanyja sóhajtott és elment. Lezuhanyozott, megmosta a fogát és megreggelizett. Utána felöltözött. Felvett egy kapucnis szürke/kék pulcsit, a belsejében szőrme volt. Nem ez volt a kedvence, de csak ezt vehette fel a suliba mivel a többi mosásban volt. Fekete farmert és vékony „divatos” csizmát vett fel. Végül lesétált a lépcsőn, hogy elvigyék. Beugrott az autóba és az édesanyja az iskola felé vette az irányt.
Az úton az alváshiány miatt, az ablakhoz tette a fejét s álomba merült. Az álmai; vagy rémálmokat kellene mondanom, a gyerekként való fizikai bántalmazásáról szóltak. Másrészt pedig a szexuális bántalmazásról, amit a saját bátyja, Lucas követett el, amit ő négy évig halasztgatott mielőtt megvolt rá a bátorsága, hogy leszólja. Rángatódzott és sírt az álmában. De az édesanyja nem figyelt rá. Soha sem figyelt rá.
Hirtelen édesanyja hangjára ébredt fel.
„Megérkeztünk.” Mondta unott hangon. Ránézett az iskola nagy táblájára „Walkerville Művészeti Gimnázium és Kollégium”. Sóhajtott, kiszállt a kocsiból s vállára vette hátizsákját.
„Szia!” Kiáltott, becsapta a kocsiajtót.
Bement az iskolába, beszélgetett a barátaival, amíg fel nem ment a szekrényéhez a harmadik emeletre. Kivette a könyveit s szaladt órára.
Az angol tanára mérgesen letette a kezét Natalie asztalára.
„Hol van a beadandó házi feladata, Ouellette kisasszony?” Natalie nagyot nyelt.
„Én ööö – otthon felejtettem. Elnézést, Homenuik tanárnő.” Motyogta.
„Lejárt az ideje, Ouellette kisasszony. Ne okozzon csalódást!” Natalie egy pillanatig zavarban volt. Nem tudta miért, de ezek a szavak egyik fülén be a másikon ki mentek. Egyszerűen csak figyelmen kívül hagyta őket, inkább odafigyelt az órán – természetesen nem sokkal később elaludt. Később aznap, odament negyedjére a szekrényéhez. Amikor hirtelen megjelent a barátja, Chris.
„Hé, ööö… beszéljünk suli után, jó?” Natalie elmosolyodott, szeretett Chris-szel beszélgetni.
Nem gyanakodott semmire. Mindig is nagyon kedves srác volt. Francia órán, nem figyelt oda. Inkább olyan dolgokat firkálgatott, amiket szeretett rajzolni. Vér, erőszak, emberek akiket megkéselnek, kések és ilyesmi mészárlások. Más emberek úgy gondolták, hogy nem jó, hogy ilyeneket rajzol, de Natalie nem látott semmi rosszat benne. Fura módon, ez neki teljesen normális volt.
„Ouellette kisasszony!”
Gyorsan eltakarta a firkákat és felnézett a francia tanárára, próbálta elrejteni a félelmét.
„Ööö – Igen, LeVasseur tanárúr?” A karjait mozgatta és kicsit elfordította a fejét.
„Mutassa meg nekem az órai munkáját!” Tétován mozgatta a karját, megmutatta, hogy valakit megkésel egy elmebeteg ember. A tanár zavartan nézte, utána ránézett Natalie-re. Idegesen mosolygott.
„Radírozza ki és kezdjen el dolgozni!” Mondta meglepően nyugodt hanggal. Elment s Natalie sóhajtott majd elkezdte kiradírozni a képet.
„És Ouellette kisasszony!” Natalie felnézett.
„Mindjárt lejár az ideje. Javaslom, hogy most azonnal kezdjen el dolgozni!” Natalie morgott egyet válaszadásképpen. Úgy tűnik az idő mindig ellene van. Amennyire érdekli, az idő bekaphatja. Órák után, kisétált az iskolából, hogy megtalálja a barátját, aki a kerítésnél állt. Mosolygott s odasétált hozzá, azt remélve, hogy legalább a barátja felvidítja. De ahogy közeledett, a mosolya eltűnt. Nem mosolygott vissza.
„Chris – mi a baj? Miről szeretnél beszélni?” Chris sóhajtott.
„Natalie, azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy… szakítsunk.” Natalie szíve millió darabra tört.
„De- miért?” Chris egy komoly tekintetet vetett Natalie-re.
„Miattad. A rajzaid miatt, ugyanis… kiráz tőlük a hideg. Szerintem valami bajod van. És az a legszomorúbb, hogy nem mondtad el nekem, miért viselkedsz így. Felelőtlenül érzem magam. Szóval… nem tudom tovább folytatni. Sajnálom!” Ezzel elsétált.
Natalie otthon a kezeit a fürdőszobában a szekrényhez csapkodta. Magát bámulta a tükörben, a szeme rángatódzott. „Én-én nem sebzem meg magam, mint a többiek – erős maradok-”
Egy tű és fekete cérna volt a kezében.
„Nincs értelme; nem segít.” A furcsa érzelmek előidézték a tudatalattiját. Felnevetett.
„Nem… de megcsinálom, mert AKAROM!” Megragadta a tűt a cérnával a végén s vigyorgott.
„Lejárt az idő!”
Öltésről öltésre, vágásról vágásra.
A kínzó fájdalom felülkerekedett rajta, de nem nyafogott. Nem nyöszörgött. Nem sírt. Nincs több könny, amit elhullajthat. Minden, amit tett, az a mosolygás volt. Vér folyt ki az öltések közül, a mosdókagylóba és a szekrényre csöppentek. Amikor befejezte, csodálta a munkáját. Felvágta a rettenetes öltéseket a szája szélén, egy széles mosolyba torkollott.
Érezte a meleget, a nedves vért az ujjain s gyengéden lenyalta, érezte a fém ízű folyadékot, teljes önkívületben. Rögtön abbahagyta, ahogy meglátta édesanyja tükörképét, lassan megfordult. Látta édesanyja nagyra nyitott szemeit és a kifejezéstelen arcát, ránézett az ujjaira és meglátta a vért. Hirtelen fájdalmat érzett. Elkezdett sírni.
„Anya??” Még sohasem volt ennyire összezavarodva. Mi lett belőle?
Édesanyja beíratta egy terápiás kezelésre. Natalie kivette az öltéseket és rájött, hogy ez mennyire tud fájni szóval elment a terapistához. A kapucniját ráhúzta a fejére, hogy senki se láthassa meg. Leült egy kényelmes bőrfotelbe s a szőke nőre meredt némán. „Te lennél Natalie, ugye?” Natalie csak bólintott. „Az én nevem Debra és azért vagyok, hogy segítsek. Elmondanád, hogy mostanában miféle problémáid vannak?” Natalie elkezdte mesélni. „Az idő. Az idő a problémám.” Debra zavarodottan meredt rá. „Mi a baj az idővel?” Natalie erősen megszorította a bőrfotelt. „Minden. Át kell élned, lassan halad az élet folyamán, a társadalom irányítja, csak azért van, hogy megkínozzon. Ördögi kör, az időnek nincs vége, nem lassul, se nem gyorsul. Kegyetlen, és át kell élned újra meg újra a szenvedést, nem lehet előle elmenekülni.” Natalie-nek fogalma sem volt arról, amit mondott. Úgy érezte, hogy már többé nem önmaga. Lehet, hogy azért van, mert ezeket mind magába fojtja? Nem, ez lehetetlen, de valamilyen furcsa okból kifolyólag neki ez így jó volt. A terapista közelebb hajolt. „Drágám, azt szeretném, ha elmondanád, hogy mi is történt veled.” Natalie megint elkezdte mesélni. Egy ideig csendben ült majd gyengéden mosolygott és a sebek az öltésektől megint szétnyíltak. „Miért nem te mondod meg, te szöszi? Elvégre te vagy itt a szakértő.” Erre Debra csúnyán nézett. „Natalie, addig nem segíthetek, még meg nem mondod, hogy mi a baj.” Az ujjaival a bőrfotelt kezdte kaparni. „Natalie már nincs itt.” Debra tágra nyitotta a szemét majd felállt. „Mindjárt jövök, addig kérlek várj meg itt.” Kiment, Natalie-t magára hagyva. Natalie meg se moccant, ott ült mozdulatlanul. Már kezdett elfogyni a türelme, amikor végre bejöttek a szülei. Boldogan felállt, hogy végre elmehet, de meglátta a szülei arckifejezését. Még az édesapjának is szomorú volt a tekintete. Nagyon zavarodott volt, semmit se szólt, követte őket a kocsihoz. Útközben azt gondolta, hogy hazamegy, ezért álomba merült.
Egy mély hangot hallott az álmában beszélni. Majdnem olyan volt mintha saját magát hallotta volna visszhangozni a teljes sötétségben. „Lejárt az idő!” Hirtelen felriadt. Nem otthon volt, nem is az autóban, hanem egy ágyban feküdt, egy fehér ágyban, egy fehér szobában. Maga mellé nézett s látta, hogy gépekre van kötve. Fel akart kelni, de észrevette, hogy le van szíjazva. Sikítozott, próbált kiszabadulni, de abbahagyta, amint látta, hogy kinyílik az ajtó. Egy fehér köpenyes férfi ránézett, a kezeit a háta mögött tartotta. „Bizonyára most nagyon zavarodott vagy, de elmondom, hogy tudd, hogy azért vagyunk itt, hogy segítsünk. A szüleid beleegyeztek és aláírtak egy szerződést, miszerint gyógyszeres kezelésben fogsz részesülni, ami remélhetőleg segíteni fog az elmeállapotodon.” Kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de közbe szóltak. „Nagyon hamar meg fogsz gyógyulni. Most csak pihenj!”Arrébb sétált. Próbált kiszabadulni, de a csuklója és a lábai le voltak kötözve. Az orvos óvatosan egy maszkot helyezett a szájára és az orrára. Próbálta lerázni magáról, de érezte, ahogy a gyógyszer megteszi hatását és lassan lecsukódnak a szemei.
Hirtelen felébredt. Nem tudta felfogni, hogy mit is látott. Rengeteg injekciót kapott még a bőrét is kidörzsölték. Émelygett, de tisztán látta a környezetét. A szívverése felgyorsult, az orvosok ezt észre is vették, ránéztek és látták, hogy nyitva vannak a szemei. Az egyik orvos ráordított egy másikra. Nem értette, hogy miről beszélnek. Hirtelen megnőtt az adrenalin szintje s lassan kicsúsztatta magát a szíjak alól. Az egyik orvos le akarta fogni, de meghátrál. Mind a három orvos visszahőkölt. Az ágy szélén ült, letépte magáról a maszkot s a karjába vezetett infúziót. Felállt, botladozott és nehezen lélegzett. Homályosan látott. Nem tudott kijutni a szobából és a mellkasánál erős fájdalmat érzett. Megérintette a mellkasát, ahol a szívének kéne lennie. Térdre rogyott és vért kezdett felköhögni. Majd a földre esett és elájult.
Lassan felébredt. Az ágyban feküdt és az orvos mellette ült. Valami nagyon nincs rendben. Nem tudta, hogy miért, de utálatot érzett az orvos iránt. Az orvos ezt észrevette s elfordult. „Nem lett volna szabad felkelned, míg a dózisokat adjuk neked. Nem tudjuk biztosra, hogy hogyan hatnak rád, de úgy érzem, hogy idővel meg fogjuk tudni.” Egy pillanatra csendben maradt mialatt egy kis tükröt vett elő, hogy ne kelljen rá néznie. Úgy látszik, hogy a kinézetedet is befolyásolja. Natalie meglátta magát a tükörben. Tágra nyitotta a szemeit. Teljesen zöldek voltak! Észrevette, hogy még mindig ott voltak az öltések a szájánál, de valamilyen furcsa okból kifolyólag boldogságot érzett. Hevesen vert a szíve s halkan felnevetett. Az orvost rémület fogta el, ahogy látta felállni.
„Doktor úr!” Mondta nevetve. Remegve megnyomta a monitor alatti gombot.
„Igen?”
„Lejárt az idő!”
Egy hangos sikoly hallatszódott a kórház folyosóiról. Két biztonsági őr berontott a szobába, az ajtót berúgva. Az első dolog, amit megláttak az a vér volt. Vér a falakon, az ágyon, a földön és még a mennyezeten is. Natalie az ágyhoz szíjazta az orvost. A gerince teljesen ki volt tekeredve s az ágy úgy volt meghajlítva, mint egy szendvics. A szeméből, az orrából és a szájából vér folyt ki s a sarokban volt a gyilkos, aki vidáman rémisztő képeket rajzolgatott a falra vérrel, ezt követte a mondata „Lejárt az idő!” Lassan feléjük fordult. Tágra nyitotta a szemeit s egy őrült vigyor húzódott végig az arcán.
„Sziasztok, barátaim! Szeretnétek játszani?” A rendőrség azonnal fegyvert rántott elő, amikor nekitámadt az egyik tisztnek, ki tudott térni a támadásából. Megragadott egy zsebkést és végigszelte a tiszt derékvonalát. Vér és belső szervek ömlöttek ki belőle s a tiszt összerogyott. A másik tiszt megrázta a fejét a félelemtől és eldobta a fegyvert. Natalie lassan odasétált hozzá, a mellkasára szegezte a kést. „Lejárt az idő!” Belemélyesztette a kést s egészen a gyomráig húzta. A belső szervei a földre loccsantak s összeesett.
Natalie édesanyja csendben aludt a férje mellett. Arra ébredt fel, hogy valaki dörömböl az ajtón. Felkelt s kisétált a hálószobából, hogy kinyissa az ajtót. Bizonyára kintről jött a dübörgés. Odament az ajtóhoz, de egy pillanatra csendben maradt, mielőtt megfogta a kilincset. Egy infantilis röhögés hallatszódott, még az esőnél és a mennydörgésnél is hangosabb volt. A fülét az ajtóra szegezte.
„Szia, anya!” Natalie berontott a házba, két késsel a kezében. Az édesanyja hanyatt esett, beverte a fejét a ruhafogasba. Az egyik kampó belefúródott a koponyájába, erősen vérzett hátulról. Megbénulva zuhant a földre, de még mindig eszméleténél volt. Natalie fölé magasodott s lassan letérdelt, hogy a szemébe tudjon nézni s megmutatta neki, hogy mind kettő kését átitatja a vér.
„Anya, én szenvedtem.” Lágyan végig húzta a kést az édesanyja arcán. Natalie megdöntötte a fejét. „Túl gyenge voltál. Semmit se tettél.” Édesanyja csak rángatódzott és erősen kapkodott levegőért, mint egy partra vetett hal. Natalie megragadta édesanyját s óvatosan a hátára fektette, „V” alakban felmetszette a mellkasát. Az anya csak rázkódott és zihált. Natalie tudta, hogy már nem maradt sok ideje. Erőteljesen felnyitotta a mellkasát egy erős csattanással kísérve. Natalie belenyúlt s megragadta a szívét, ami lágyan vert a kezében. A pulzusa egyre jobban lelassult. Hirtelen kitépte, vér fröccsent az arcára. Édesanyja szemébe bámult, ahogy lassan meghalt. „Szép álmokat!” Mondta édesanyja holttestének. „Lejárt az idő!” A szívét a holttest szájába tette, gyengéden megütögette az arcát majd felállt. Még nem végzett a munkával.
Natalie édesapja David felébredt és észrevette, hogy a felesége még nem jött vissza. A szeme hozzászokott a szoba sötétéhez s hirtelen észrevette Natalie-t az ágya mellett. Ördögien mosolygott, a zöld szeme szinte világított a sötétben. Tiszta vér volt s a szag elviselhetetlen volt. Szomorúan nézett. „Te jó ég! Anya meghalt! Kíváncsi vagyok, hogy így ki fogja megkapni a pénzt.” Hirtelen megragadta az apa fejét. „Mindig is csak ez érdekelt, nem? Mindig is csak ez érdekelt!” Édesapja, aki elég erős volt megragadta a nyakánál és a földhöz vágta. Elkezdte rugdosni a mellkasát, amíg vért nem köhögött fel. „Ugye milyen jó érzés apa?” Még több vért köhögött fel. „Mindazok után soha nem bántad meg, ugye?” Tágra nyitotta a szemeit. „Nem vagy a lányom!” Egy széles vigyor húzódott végig az arcán, ránézett a világító szemeivel mihelyt vér csöpögött le a száján.
„Igazad van! Nem vagyok!” Hirtelen elgáncsolta és egy hatalmasat esett. Felállt késekkel a kezében. „Azt mondják, minél nagyobb vagy, annál nagyobbat esel.”Megfogott egy párnát, rászorította az édesapja arcára, majd elkezdte egyre erősebben taposni, egy idő után hallotta a csontos törését. Amikor levette a párnát, az apa arca szörnyen össze volt törve. Nyöszörgött, sírt a fájdalomtól. „Mi a baj, apa?!” „Nem bírod elviselni a fájdalmat?!” Mindkét kését beleállította a hasába, benne hagyva azokat. Egy nagy lécet tört le az ágyból. Édesapjára helyezte a lécet, majd minden erejét összeszedte és belenyomta a testébe, ami összezúzta a belsőségeket. Sikított, amint vér folyt ki a száján, halkan levegőért kapkodott. Még egy kicsit jobban belenyomta a lécet és a belső szervek kiömlöttek a testéből. A vér a földre fröccsent és Natalie arcára is ment egy kevés.
„Lejárt az idő!”
Na, végre jöhet a kedvenc része. Halkan odalopakodott a bátyja szobájához. Csendben kinyitotta az ajtót, vér csöpögött a szájából. A bátyja nem volt az ágyában, valószínűleg valahova elbújt. „Jaj, drága bátyus!” Belépett a szobába. „Csak jól akartam szórakozni!” Mihelyst belépett hallgatódzni kezdett. Ahogy egy kicsit jobban fülelt, meghallott valamit. Enyhe lélegzést.
*KOPP!*
Remegve zuhant a földre. A bátyja mögötte volt egy most már véres baseball ütővel. Mérgesen bámult. Dühösen lihegett, lassan próbált felállni, de a bátyja újból megütötte. „Anya mindig azt tette, ami neked jó volt!” Erősebben ütötte meg utoljára s mély levegőt vett. Erősen vérzett. A zöld szemei elhalványulóan világítottak a sötétben. Gyengének érezte magát s a plafonra nézett. Eszébe jutottak az itt töltött napjai. A szenvedések, amik négy esztendőn keresztül kínozták. Hirtelen erőteljesnek érezte magát. Infantilisan kezdett röhögni. A bátyja meg akarta ütni, de a két késével megakadályozta. „Pokolra jutsz, bátyus!” Egy erős ütéssel a bátyja átesett az ágyon és beverte a fejét a falba. Mérgesen morgott. A két kését beledöfte bátyja karjába, a falhoz szögezte. Sikított és rángatódzott. „Nézzük, mit is tudnánk használni?” Szétnézett a szobában, mosolygott, ahogy meglátott egy nagy henteskést az ágy mellett. Felvette és a bátyja felé vette az irányt. „Azt mondják, hogy a szem az ember legpuhább része.” Megnyalta a kést. Reszketett, ahogy elkezdte kivájni a szemeit. Hangosan kiabált és Natalie egy ruhadarabbal lefedte a száját. „Na, na. Nem ébresztheted fel a szomszédokat!” Semmit sem látott, a fájdalom elviselhetetlen volt. Vér csordult ki a szemüregeiből. Sírt volna, de az már lehetetlen. Natalie megfogott egy ollót és bátyja felé közelített. „Azt hiszem ezt be kéne fejezni, bátyus!” Beledöfte az ollót a hasába és erre a bátyja felsikított. Úgy bánt vele, mint egy festőművész, aki kézműves is egyben: felvágta a bőrét, mint a papírt. Kihúzta a belét. „Tudod mit szeretek? A makaróniból készült műalkotásokat!” Nekilátott a bél feldarabolásának. „Habár szerintem ez túl vastag, ahhoz, hogy egy tányérra ráférjen!” Ehelyett inkább a lábujjait kezdte el egyesével összezúzni. Utána levágta az ujjait. A bátyja most már a saját vérében fuldoklott. Levette a ruhadarabot és a szájából vér ömlött ki. „Jaj, bátyus! Talán ettől jobban leszel!” Lenyomta a bátyja ujját a torkán, ami meg is akadt. Fuldoklott majd meghalt.
„Lejárt az idő!”
A lány, akit Natalie-ként ismernek bement a szobájába. A szobasarkában meglátta a zsiráfplüssét. Egy ideig bámulta, majd szó nélkül bement a fürdőszobába. Magára nézett s meghallott egy ketyegő hangot. Lenézett, megpillantott egy zsebórát. Elővette az egyik kését, megragadta a zsebórát és szétszedte, csak a számlapja maradt belőle. „Az idő segít átvészelni a szenvedést.” Mondta halkan. Lassan elkezdte kivájni a bal szemét, a látása elhomályosodott. A szemgolyó a mosdókagylóba esett, ahogy kitépte. Az óra tökéletesen beleillet a szeme helyére.
„A… nevem… Clockwork!”
A fiatal lány, akit egykor Natalie-ként ismertek kisétált az égő házból. Bent a zsiráf lassan szénné égett a családja holttesteivel együtt.
Gügyögi és Bogárember
A legutóbbi élményem után, a szüleim elmeséltek még egy történetet a gyerekkoromból.
Amikor öt éves vagy, nincs elég tapasztalatod ahhoz, hogy ítélkezz, vagy, hogy összefüggéseket találj olyan dolgok között, amik nem nyilvánvalóak. Az évek alatt a részletek egyre zavarosak és elfeledettek lettek. Másnap beszéltem a szüleimmel, akik felfedték a pókhálókkal beszőtt történetet.
Most már sokkal jobban emlékszek Gügyögi és Bogárember történetére.
Abban az évben kezdtem iskolába járni. Mindenki a barátod, amikor öt éves vagy, szóval osztálytársakból nem szenvedtem hiányt. De mivel egy szegény családból származok, ezért nem nagyon láttam őket a sulin kívül. A szüleim éjjel-nappal dolgoztak, hogy meg tudjunk élni s nem volt idejük, hogy házról házra vigyenek.
Tehát korai éveimet egyedül töltöttem, különböző kacatokkal játszva a szobámban. A pénz hiányában a szüleim mindent megtartottak, semmit sem dobtak ki.
Az egyik dolog egy kicsi, ódivatú TV készülék volt. Egy furnérozott TV körülbelül 60 cm széles és 30 cm magas, törött volt a képernyője. A képernyő mellett volt egy krómozott számlap, amivel a csatornákat lehetett váltogatni. A tetején az antenna két szörnyen összegubancolódott kábelbe torkollott.
Amikor már az unatkozás arra késztetett, hogy bekapcsoljam, általában a képminősége statikus és fekete-fehér volt. A számlapot nyomogattam azt remélve, hogy hátha tud fogni valamilyen helyi adást. Legtöbbször homályos képek és összefüggéstelen hangtöredékek mentek. De egy csatorna mindig kristály tiszta volt.
A Gügyögi és Bogárember Show.
Gügyögi egy bohóc volt – de nem egy hétköznapi. Egy vékony fekete öltönyt viselt, ami lelógott a sovány testén egy hozzáillő nyakkendővel s egy túlméretezett vadonatúj bohóc cipővel, ami kiegészítette az egyedi öltözködését. A pupillái korom feketék voltak – mint a csiszolt ében márvány - fehér szín egyáltalán nem volt benne. Fekete arcfesték a szemei körül, a szájánál, ami miatt úgy nézett ki, mint egy mániákus. Mint egy vigyorgó csontváz. Az őrült göndör haja adott neki emberibb kinézetet.
Amennyire Gügyögitől kirázott a hideg, Bogárembertől még inkább. Alacsony és duci volt (mint egy púpos hátú törpe) egy sötét palásttal. Nagy sötét szemüveg takarta el a szemét úgy nézett ki, mint egy légy. A szája 90 fokban ki volt tekeredve, oldalasan nyitogatta.
A műsor olyan volt, mintha kandi kamerával lenne felvéve, csínyeket követtek el mit sem sejtő embereken. Mindig úgy kezdődött, hogy Gügyögi és Bogárember elbújt valakinek a házában. Gügyögi a kamerába nézett, téged bámult, a vékony ujjacskájával az ajkait érintette.
Amikor a mit sem sejtő szereplőt mutatták, egy nevető hangot lehetett hallani. Azt lehetett látni, ahogy a szereplő az esti tevékenységeit végzi, nyilvánvalóan Gügyögi és Bogárember minket is bevettek a tréfába.
Láttuk, ahogy vacsorázik vagy, ahogy a nappaliban TV-t néz a családjával vagy csendben írja a házi feladatát. Majd Gügyögit és Bogárembert lehetett látni, amint elcsenik a tollát vagy elveszik a poharát, titokban eltüntetnek dolgokat.
A kamera szöge megváltozott, ahogy Gügyögi és Bogárember előlopakodtak a búvóhelyükről a szoba sötét sarkaiból, a szekrényből, a mennyezetről, vagy egy bútor alól, miközben rád néztek és kacsintottak. Minél közelebb kerültek, annál hangosabb volt a nevetés.
Végül, amikor az emberek elmentek aludni, kiválasztottak egy áldozatot a tréfájukhoz. A szekrényben vagy az ágy alatt vártak s mikor az áldozat elaludt, Bogárember kimászott és óvatosan mögé lopakodott. Oldalasan kinyitotta a száját és elővett egy szívószálat, amivel megszúrta az áldozat nyakát.
Ilyenkor az áldozat megijedt – mert néha lehetett látni őket harcolni, ahogy Gügyögi és Bogárember felébreszt valakit. A nevetés nagyon hangos lett és amikor az áldozat felébredt akkor már szinte zengett tőle az egész ház.
Gügyögi vicces pofákat vágott a kamerának, míg a közönség nevetett s Bogárember az áldozat nyakából ivott a szívószállal. Mikor az áldozat nem küzdött már tovább, a nevetés tapssá és ujjongássá vált.
Mihelyt Bogárember befejezte, Gügyögi arcát mutatta a kamera, a széles, hegyes fogú vigyorával. Aztán suttogta „vvviiiiissszzzláááttt haaammmaaarooosaaan!”.
Mindig kirázott a hideg, amikor a fekete szemeit mutatták a képernyőn. Utáltam ezt a műsort, de túlságosan féltem ahhoz, hogy közelebb menjek a TV-hez, amikor ez ment.
Egyszer a TV rejtélyes módon eltűnt a szobámból. A szüleim azt mondták, hogy el kellett adniuk, hogy ki tudják fizetni a számlákat. Megértő voltam, nem tettem fel egyetlen kérdést sem ezzel kapcsolatban. Kicsit örültem, hogy megszabadultunk tőle.
De tegnap, amikor a TV-ről kérdeztem, idegesen néztek rám, aztán fény derült néhány dologra.
Abban az évben, Derek (egy osztálytársam, akit nem ismertem annyira) szörnyű körülmények között halt meg. Az ágyában ölték meg, egy erős döféssel a nyakánál. Soha nem találtak bizonyítékot a betöréssel kapcsolatban szóval a kétségbeesett szüleit őrizetbe vették, mint első számú gyanúsítottakat. Mindent letagadtak.
Akkor Nolan tanárnő elmesélte az osztálynak, én meg azt mondtam, hogy Derek nem lehet halott, mert láttam őt és a családját a Gügyögi és Bogárember Show-ban a haláleset előtt egy nappal.
Amikor Nolan tanárnő elmesélte a szüleimnek, hogy mit mondtam, azonnal kivitték a TV-t a szobámból, elvitték a szeméttelepre, elégették és semmi sem maradt belőle csak hamu és olvadt fém.
Az a TV a szobámban volt, mert nem működött. Sosem volt bekapcsolva, egész idő alatt a polcomon hevert.
Bármit is láttam a képernyőn, az nem a sugárzóállomáson történt.
Hát, ez lenne a történetem Gügyögiről és Bogáremberről. De nem vagyok benne biztos, hogy már vége van.
Vajon Gügyögi és Bogárember még mindig folytatják az esti műsorukat a mit sem sejtő közönségnek, valahol a nagyvilágban?
És ha igen, ki lesz a következő szereplőjük?
Amikor öt éves vagy, nincs elég tapasztalatod ahhoz, hogy ítélkezz, vagy, hogy összefüggéseket találj olyan dolgok között, amik nem nyilvánvalóak. Az évek alatt a részletek egyre zavarosak és elfeledettek lettek. Másnap beszéltem a szüleimmel, akik felfedték a pókhálókkal beszőtt történetet.
Most már sokkal jobban emlékszek Gügyögi és Bogárember történetére.
Abban az évben kezdtem iskolába járni. Mindenki a barátod, amikor öt éves vagy, szóval osztálytársakból nem szenvedtem hiányt. De mivel egy szegény családból származok, ezért nem nagyon láttam őket a sulin kívül. A szüleim éjjel-nappal dolgoztak, hogy meg tudjunk élni s nem volt idejük, hogy házról házra vigyenek.
Tehát korai éveimet egyedül töltöttem, különböző kacatokkal játszva a szobámban. A pénz hiányában a szüleim mindent megtartottak, semmit sem dobtak ki.
Az egyik dolog egy kicsi, ódivatú TV készülék volt. Egy furnérozott TV körülbelül 60 cm széles és 30 cm magas, törött volt a képernyője. A képernyő mellett volt egy krómozott számlap, amivel a csatornákat lehetett váltogatni. A tetején az antenna két szörnyen összegubancolódott kábelbe torkollott.
Amikor már az unatkozás arra késztetett, hogy bekapcsoljam, általában a képminősége statikus és fekete-fehér volt. A számlapot nyomogattam azt remélve, hogy hátha tud fogni valamilyen helyi adást. Legtöbbször homályos képek és összefüggéstelen hangtöredékek mentek. De egy csatorna mindig kristály tiszta volt.
A Gügyögi és Bogárember Show.
Gügyögi egy bohóc volt – de nem egy hétköznapi. Egy vékony fekete öltönyt viselt, ami lelógott a sovány testén egy hozzáillő nyakkendővel s egy túlméretezett vadonatúj bohóc cipővel, ami kiegészítette az egyedi öltözködését. A pupillái korom feketék voltak – mint a csiszolt ében márvány - fehér szín egyáltalán nem volt benne. Fekete arcfesték a szemei körül, a szájánál, ami miatt úgy nézett ki, mint egy mániákus. Mint egy vigyorgó csontváz. Az őrült göndör haja adott neki emberibb kinézetet.
Amennyire Gügyögitől kirázott a hideg, Bogárembertől még inkább. Alacsony és duci volt (mint egy púpos hátú törpe) egy sötét palásttal. Nagy sötét szemüveg takarta el a szemét úgy nézett ki, mint egy légy. A szája 90 fokban ki volt tekeredve, oldalasan nyitogatta.
A műsor olyan volt, mintha kandi kamerával lenne felvéve, csínyeket követtek el mit sem sejtő embereken. Mindig úgy kezdődött, hogy Gügyögi és Bogárember elbújt valakinek a házában. Gügyögi a kamerába nézett, téged bámult, a vékony ujjacskájával az ajkait érintette.
Amikor a mit sem sejtő szereplőt mutatták, egy nevető hangot lehetett hallani. Azt lehetett látni, ahogy a szereplő az esti tevékenységeit végzi, nyilvánvalóan Gügyögi és Bogárember minket is bevettek a tréfába.
Láttuk, ahogy vacsorázik vagy, ahogy a nappaliban TV-t néz a családjával vagy csendben írja a házi feladatát. Majd Gügyögit és Bogárembert lehetett látni, amint elcsenik a tollát vagy elveszik a poharát, titokban eltüntetnek dolgokat.
A kamera szöge megváltozott, ahogy Gügyögi és Bogárember előlopakodtak a búvóhelyükről a szoba sötét sarkaiból, a szekrényből, a mennyezetről, vagy egy bútor alól, miközben rád néztek és kacsintottak. Minél közelebb kerültek, annál hangosabb volt a nevetés.
Végül, amikor az emberek elmentek aludni, kiválasztottak egy áldozatot a tréfájukhoz. A szekrényben vagy az ágy alatt vártak s mikor az áldozat elaludt, Bogárember kimászott és óvatosan mögé lopakodott. Oldalasan kinyitotta a száját és elővett egy szívószálat, amivel megszúrta az áldozat nyakát.
Ilyenkor az áldozat megijedt – mert néha lehetett látni őket harcolni, ahogy Gügyögi és Bogárember felébreszt valakit. A nevetés nagyon hangos lett és amikor az áldozat felébredt akkor már szinte zengett tőle az egész ház.
Gügyögi vicces pofákat vágott a kamerának, míg a közönség nevetett s Bogárember az áldozat nyakából ivott a szívószállal. Mikor az áldozat nem küzdött már tovább, a nevetés tapssá és ujjongássá vált.
Mihelyt Bogárember befejezte, Gügyögi arcát mutatta a kamera, a széles, hegyes fogú vigyorával. Aztán suttogta „vvviiiiissszzzláááttt haaammmaaarooosaaan!”.
Mindig kirázott a hideg, amikor a fekete szemeit mutatták a képernyőn. Utáltam ezt a műsort, de túlságosan féltem ahhoz, hogy közelebb menjek a TV-hez, amikor ez ment.
Egyszer a TV rejtélyes módon eltűnt a szobámból. A szüleim azt mondták, hogy el kellett adniuk, hogy ki tudják fizetni a számlákat. Megértő voltam, nem tettem fel egyetlen kérdést sem ezzel kapcsolatban. Kicsit örültem, hogy megszabadultunk tőle.
De tegnap, amikor a TV-ről kérdeztem, idegesen néztek rám, aztán fény derült néhány dologra.
Abban az évben, Derek (egy osztálytársam, akit nem ismertem annyira) szörnyű körülmények között halt meg. Az ágyában ölték meg, egy erős döféssel a nyakánál. Soha nem találtak bizonyítékot a betöréssel kapcsolatban szóval a kétségbeesett szüleit őrizetbe vették, mint első számú gyanúsítottakat. Mindent letagadtak.
Akkor Nolan tanárnő elmesélte az osztálynak, én meg azt mondtam, hogy Derek nem lehet halott, mert láttam őt és a családját a Gügyögi és Bogárember Show-ban a haláleset előtt egy nappal.
Amikor Nolan tanárnő elmesélte a szüleimnek, hogy mit mondtam, azonnal kivitték a TV-t a szobámból, elvitték a szeméttelepre, elégették és semmi sem maradt belőle csak hamu és olvadt fém.
Az a TV a szobámban volt, mert nem működött. Sosem volt bekapcsolva, egész idő alatt a polcomon hevert.
Bármit is láttam a képernyőn, az nem a sugárzóállomáson történt.
Hát, ez lenne a történetem Gügyögiről és Bogáremberről. De nem vagyok benne biztos, hogy már vége van.
Vajon Gügyögi és Bogárember még mindig folytatják az esti műsorukat a mit sem sejtő közönségnek, valahol a nagyvilágban?
És ha igen, ki lesz a következő szereplőjük?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)