Szülinapi bohóc

A fiam ötödik szülinapi zsúrját tartottuk. A feleségem és én tudtuk, hogy ez egy fontos születésnap. A következő évben a mi kis Mikey-nk iskolába fog járni, szóval ez olyasmi, hogy véget ér egy időszak, hát valami ilyesmi. Vitatkozások tömkelege után úgy döntöttünk, hogy elhívunk egy bohócot, aki szórakoztatja a gyerekeket. Én ezt elleneztem.
Mint sok ember, én is féltem a bohócoktól. Gyerekként féltem, reszkettem és hiperventillációm alakult ki, amikor TV-t néztem. De a fiúnk nem ilyen volt. Amióta Laura vett neki egy olyan számítógépes játékot, amiben egy bohóc volt a főszereplő azóta odavan értük. Apaként tudtam, hogy mit kell tennem, hogy a fiam boldog legyen. És ha bohócot kell hívnom, akkor bohócot hívok. Egyébként is már felnőtt vagyok – többé nem fognak megijeszteni. Vagyis remélem.
A gyerekek az udvaron játszottak, a tortát és a finomságokat majszolták, élvezték az életet, ahogy csak a gyerekek tudják. Laura és én a nappaliban vártuk a bohócot. Már 30 perc késésben van. De nem várhatod el egy bohóctól, hogy pontos legyen. Végre megérkezett, egy hatalmas rózsaszín táskát tartott a kezében.
Bemutatkozott, Bonko-nak hívták és leült a kanapénkon. Teljesen átlagos bohóc volt. Fehér smink, színes bő ruha, óriási cipők, nagy piros orr, narancs paróka és a kellékei. Laura megkérdezte, hogy hozhat-e valamit. Nem kért semmit. A nappalinkban ült körülbelül 15 percig, dohányzott és a cipőit kopogtatta a padlón. Idegesnek látszott, el tudtam volna képzelni, hogy alkoholt vedel. „Ez az első alkalom?” Megkérdeztem. Nevetett, nem nézett rám és azt mondta „Mindig a…” Nem értettem, hogy mit akart mondani.
Miután abbahagyta a dohányzást, boldog bohóc mosolyt vágott, megragadta a táskáját és felállt. Megütögette a hátamat. Lehetséges, hogy megérezte a gyerekkori félelmemet és megpróbált megnyugtatni.
Bonko kiment és kezdődött is a műsor. Zsonglőrködött, vicceket mesélt, vizet fröcskölt szét, a szokásos bohóckodást végezte. Be kellett ismernem, hogy ez tényleg vicces. És a gyerekek is élvezték.
„És most jöjjön a nagy finálé!” Kijelentette. Három színes dobozt vett elő a táskájából. Úgy néztek ki, mint a szülinapi ajándékok. „Válassz egyet, szülinapos!”
Mikey tudta, hogy ő az ünnepelt. Aranyosan nézett, mintha egy felnőtt lenne. Laura lefényképezte. Végül a középsőt választotta. Bonko sóhajtott és megfogta.
„Remek! Jó választás!” Mondta vicces hangon, habár megesküdtem volna, hogy egy kicsit szomorúnak hangzott. Bonko kinyitotta a dobozt és elővett belőle egy kést.
Laura és én nagyon megijedtünk, mielőtt bármit is tehetnénk. Bonko elkezdte vagdosni a saját arcát. Kisminkelt bőrdarabok hullottak a földre, a gyerekek sikoltoztak. A mi kis Mikey-nkra ráfröcskölt a vér és sírva fakadt. Odafutottam, hogy megállítsam Bonko-t, de összeesett. A mentők azt mondták, hogy meghalt.
Megnéztem mi van a többi dobozban. Az egyikben egy kis puska volt és a másikban egy üveg valamilyen lobbanékony anyag és egy doboz gyufa.
Mindegyik kisgyereknek, beleértve a mi Mikey-nknak is el kellett járnia a pszichológushoz. Bementünk a rendőrségre is, de figyelmen kívül hagytak. Elhatároztam, hogy nem fogom annyiban hagyni. Elmegyek a céghez, aki a bohócot küldte.
Egy kicsi, kétemeletes épület volt. Azt hittem, hogy valami lepusztult, ijesztő hely lesz, de elég takaros volt és modern. Bementem az igazgató irodájába, nem hagyom, hogy bárki az utamba álljon.
Körbenéztem. Az irodájában elszakadt fényképek voltak bohócokról, akiknek az arcuk össze volt roncsolva. Egyiknek nem volt feje, a másiknak belelőttek a homlokába, valamelyiknek meg megégett a feje, szörnyű látvány volt. És mindegyik képen szegény kisgyerekek zokogtak.
Az igazgató egy vékony férfi volt és nyakkendőt viselt. A 40-es éveiben lehetett, kidülledt szemei voltak. „Miért csinálja ezt?” Kiáltottam. Nem válaszolt, csak az arcomba nevetett. Két nagydarab férfi bejött és kivonszoltak.
„Találok valakit és megfizet azért, amit tett! Nem hagyom annyiban!” Rám mosolygott és azt mondta az embereinek, hogy vigyenek el egy helyre.
„Szereti a családját?” Kérdezte.
„Persze.” Válaszoltam. „Azért vagyok itt!”
„Hibát követett el, uram!” Mondta. „Élvezze ki a hátralevő életét!”
Már 43 nap telt el azóta. Még mindig nagyon félek.

Gügyögi és Bogárember

A legutóbbi élményem után, a szüleim elmeséltek még egy történetet a gyerekkoromból. 
Amikor öt éves vagy, nincs elég tapasztalatod ahhoz, hogy ítélkezz, vagy, hogy összefüggéseket találj olyan dolgok között, amik nem nyilvánvalóak. Az évek alatt a részletek egyre zavarosak és elfeledettek lettek. Másnap beszéltem a szüleimmel, akik felfedték a pókhálókkal beszőtt történetet.
Most már sokkal jobban emlékszek Gügyögi és Bogárember történetére. 
Abban az évben kezdtem iskolába járni. Mindenki a barátod, amikor öt éves vagy, szóval osztálytársakból nem szenvedtem hiányt. De mivel egy szegény családból származok, ezért nem nagyon láttam őket a sulin kívül. A szüleim éjjel-nappal dolgoztak, hogy meg tudjunk élni s nem volt idejük, hogy házról házra vigyenek. 
Tehát korai éveimet egyedül töltöttem, különböző kacatokkal játszva a szobámban. A pénz hiányában a szüleim mindent megtartottak, semmit sem dobtak ki.
Az egyik dolog egy kicsi, ódivatú TV készülék volt. Egy furnérozott TV körülbelül 60 cm széles és 30 cm magas, törött volt a képernyője. A képernyő mellett volt egy krómozott számlap, amivel a csatornákat lehetett váltogatni. A tetején az antenna két szörnyen összegubancolódott kábelbe torkollott.
Amikor már az unatkozás arra késztetett, hogy bekapcsoljam, általában a képminősége statikus és fekete-fehér volt. A számlapot nyomogattam azt remélve, hogy hátha tud fogni valamilyen helyi adást. Legtöbbször homályos képek és összefüggéstelen hangtöredékek mentek. De egy csatorna mindig kristály tiszta volt.
A Gügyögi és Bogárember Show.
Gügyögi egy bohóc volt – de nem egy hétköznapi. Egy vékony fekete öltönyt viselt, ami lelógott a sovány testén egy hozzáillő nyakkendővel s egy túlméretezett vadonatúj bohóc cipővel, ami kiegészítette az egyedi öltözködését. A pupillái korom feketék voltak – mint a csiszolt ében márvány - fehér szín egyáltalán nem volt benne. Fekete arcfesték a szemei körül, a szájánál, ami miatt úgy nézett ki, mint egy mániákus. Mint egy vigyorgó csontváz. Az őrült göndör haja adott neki emberibb kinézetet. 
Amennyire Gügyögitől kirázott a hideg, Bogárembertől még inkább. Alacsony és duci volt (mint egy púpos hátú törpe) egy sötét palásttal. Nagy sötét szemüveg takarta el a szemét úgy nézett ki, mint egy légy. A szája 90 fokban ki volt tekeredve, oldalasan nyitogatta.
A műsor olyan volt, mintha kandi kamerával lenne felvéve, csínyeket követtek el mit sem sejtő embereken. Mindig úgy kezdődött, hogy Gügyögi és Bogárember elbújt valakinek a házában. Gügyögi a kamerába nézett, téged bámult, a vékony ujjacskájával az ajkait érintette. 
Amikor a mit sem sejtő szereplőt mutatták, egy nevető hangot lehetett hallani. Azt lehetett látni, ahogy a szereplő az esti tevékenységeit végzi, nyilvánvalóan Gügyögi és Bogárember minket is bevettek a tréfába.
Láttuk, ahogy vacsorázik vagy, ahogy a nappaliban TV-t néz a családjával vagy csendben írja a házi feladatát. Majd Gügyögit és Bogárembert lehetett látni, amint elcsenik a tollát vagy elveszik a poharát, titokban eltüntetnek dolgokat.
A kamera szöge megváltozott, ahogy Gügyögi és Bogárember előlopakodtak a búvóhelyükről a szoba sötét sarkaiból, a szekrényből, a mennyezetről, vagy egy bútor alól, miközben rád néztek és kacsintottak. Minél közelebb kerültek, annál hangosabb volt a nevetés.
Végül, amikor az emberek elmentek aludni, kiválasztottak egy áldozatot a tréfájukhoz. A szekrényben vagy az ágy alatt vártak s mikor az áldozat elaludt, Bogárember kimászott és óvatosan mögé lopakodott. Oldalasan kinyitotta a száját és elővett egy szívószálat, amivel megszúrta az áldozat nyakát. 
Ilyenkor az áldozat megijedt – mert néha lehetett látni őket harcolni, ahogy Gügyögi és Bogárember felébreszt valakit. A nevetés nagyon hangos lett és amikor az áldozat felébredt akkor már szinte zengett tőle az egész ház.
Gügyögi vicces pofákat vágott a kamerának, míg a közönség nevetett s Bogárember az áldozat nyakából ivott a szívószállal. Mikor az áldozat nem küzdött már tovább, a nevetés tapssá és ujjongássá vált.
Mihelyt Bogárember befejezte, Gügyögi arcát mutatta a kamera, a széles, hegyes fogú vigyorával. Aztán suttogta „vvviiiiissszzzláááttt haaammmaaarooosaaan!”.
Mindig kirázott a hideg, amikor a fekete szemeit mutatták a képernyőn. Utáltam ezt a műsort, de túlságosan féltem ahhoz, hogy közelebb menjek a TV-hez, amikor ez ment.
Egyszer a TV rejtélyes módon eltűnt a szobámból. A szüleim azt mondták, hogy el kellett adniuk, hogy ki tudják fizetni a számlákat. Megértő voltam, nem tettem fel egyetlen kérdést sem ezzel kapcsolatban. Kicsit örültem, hogy megszabadultunk tőle.
De tegnap, amikor a TV-ről kérdeztem, idegesen néztek rám, aztán fény derült néhány dologra.
Abban az évben, Derek (egy osztálytársam, akit nem ismertem annyira) szörnyű körülmények között halt meg. Az ágyában ölték meg, egy erős döféssel a nyakánál. Soha nem találtak bizonyítékot a betöréssel kapcsolatban szóval a kétségbeesett szüleit őrizetbe vették, mint első számú gyanúsítottakat. Mindent letagadtak.
Akkor Nolan tanárnő elmesélte az osztálynak, én meg azt mondtam, hogy Derek nem lehet halott, mert láttam őt és a családját a Gügyögi és Bogárember Show-ban a haláleset előtt egy nappal.
Amikor Nolan tanárnő elmesélte a szüleimnek, hogy mit mondtam, azonnal kivitték a TV-t a szobámból, elvitték a szeméttelepre, elégették és semmi sem maradt belőle csak hamu és olvadt fém.
Az a TV a szobámban volt, mert nem működött. Sosem volt bekapcsolva, egész idő alatt a polcomon hevert.
Bármit is láttam a képernyőn, az nem a sugárzóállomáson történt.
Hát, ez lenne a történetem Gügyögiről és Bogáremberről. De nem vagyok benne biztos, hogy már vége van.
Vajon Gügyögi és Bogárember még mindig folytatják az esti műsorukat a mit sem sejtő közönségnek, valahol a nagyvilágban?
És ha igen, ki lesz a következő szereplőjük?

Dark Woods Circus

Ha nem akarod tudni az igazságot, most fordulj vissza. Ha mégis tovább olvasod ezt a szomorú történetet, nem mondhatod később, hogy én nem szóltam.

Fogadnék, hogy azt hiszed, a cirkusz a szórakozásról és a játékokról szól. Biztos azt gondolod, a "cirkuszi különcök" ugyanolyan emberek, mint te vagy én, akik éppen annyi örömüket lelik az előadásban, mint amennyire te élvezed nézni. Úgy véled, ezek a "különcök" mindig ilyenek voltak; deformáltak és "mások", bizonyára. Azt hiszed, az a kétfejű bohóc születése óta ilyen, az az énekes a kecskelábakkal azért kapott állati testrészeket, mert valódi végtagok nélkül született, az a normálisnak tűnő srác pedig az éjfekete hajjal csupán egy másik előadó, aki elszökött otthonról.

De igazából nem érdekel téged. Nem gondolkozol sokat ezekről a különcökről. Hogy vajon hogyan kerültek a cirkuszhoz. Bármiben lefogadom, hogy fogalmad sincs a fájdalomról és a szenvedésről, amin keresztülmentek.

Nem hallottad az ordításaikat és a sikolyaikat az éjszakában. Nem hallottad őket könyörögni a megváltó halálért. Nem érezted a rothadó hús gyomorforgató szagát.

Semmit sem tudsz. Egy árva dolgot sem. De épp azért vagyok itt, hogy elmeséljem neked. Ha nem akarod tudni az igazságot, vagy épp nem vagy elég erős hozzá, még visszafordulhatsz.

Kezdjük hát a különcökkel, akik csatlakoztak a társulathoz. Bár az, hogy csatlakoztak, nem épp a helyes kifejezés, vagy igen? Nem, ha az összes "különc" egykor átlagos ember volt, míg el nem rabolták őket gyermekként, amikor csupán látni szerették volna, milyen egy cirkusz. Így van; el nem rabolták. Elragadva az utcán, mikor senki nem hallotta a sikoltozásukat, a zokogásukat és segélykéréseiket. Hiába rúgtak, ütöttek, kapálóztak, tettek meg mindent, amit tudtak, hogy elmenekülhessenek. Végül mindegyikük próbálkozása kudarcba fulladt, és nem lettek többek holmi tengerimalacnál a ketrecben.

Mielőtt a cirkuszban járt, ott volt ez a nevelt fiú a sötétkék hajjal. Nem sokkal azelőtt talált új otthonra és egy szerető anyára. Igen, talán szegény volt, és az is igaz, hogy nehéz élete volt. Az is lehet, hogy az utcán halt volna meg magányosan. De az az átkozott cirkusz... Az az átkozott cirkusz elvette tőle még a lehetőségét is annak, hogy a saját életét élje... Hogy esélye legyen egy emberi életre, az öntudatra, mintsem hogy egy vérszomjas állatként létezzen tovább.

De nem. Persze, hogy nem. Mert nekik magukkal kellett vinniük őt. Csupán kilenc éves volt, még gyerek, amikor beinjekciózták azokkal a... azokkal a dolgokkal. És tudod, mit tettek vele azok a dolgok? Tudod? Teljesen tönkretették. Szó szerint: elveszítette az eszét. Egy valódi kannibál lett belőle. Bármikor örömmel végzett és fogyasztott el egy másik embert. Egy embert. És tudod, mit? Még élvezte is. Élvezte azt a különleges ízt, amit csak az emberi hús adhat. Valójában azt szerette enni, ami hideg volt, nyers, és... ember. Szerette érezni, ahogy a vér kavarog a szájában, és apró cseppek folynak végig az állán. Hát nem imádni való egy kép?

És tudod, miért pont ez a kisfiú lett kiválasztva arra, hogy kísérletezzenek rajta? Miért pont ő, a pici fiú, aki majdnem az utcán halt meg, lett a kiválasztott? Azért, mert még gyerek volt, akinek szép emlékekkel kellett volna kitöltenie az életét ahelyett, hogy gondolatai egyfolytában a hús, a vér és a még több hús körül járnának.

Most már sejtheted, miről beszélek. Már legalább egy kis ízelítőt kaptál a szörnyűségekből. Szóval újra megkérdezem: vissza akarsz fordulni? Mert folytatom...

Volt egyszer egy kis halvány türkiz hajú énekeslányka. Szerető családból származott, volt egy édesanyja, egy édesapja és két kisöccse, akikkel rengeteget játszottak együtt. Gazdagnak számítottak, és talán a lányka feltűnően előkelő és minőségi anyagból készült ruhái voltak azok, amikre a Porondmester először felfigyelt. Vagy talán meghallotta őt, miközben a sátorhoz közeledve egy vidám dalt énekelgetett? Esetleg selymesen fénylő haja, vagy tökéletes arcvonásai ragadták meg? Nem. Egyik sem a valódi ok. De még közel sem járunk az igazsághoz...

Az igazi ok, hogy még nem nőtt fel.

Tudod, mit tettek ezzel a kislánnyal? Van valami ötleted? Elárulom neked. Levágták a lábait, ráadásul cseppet sem kíméletes módon. Aztán a lány, akit egykor gyönyörű arcáról és varázslatos hangjáról ismertek, a kecskelábú különccé változott. Van fogalmad róla, milyen nehéz ilyen állapotban élni? Olyan lábakkal, amik még csak nem is emberiek? Mert én tudom, hogy még csak álmomban sem tudnék belegondolni, mennyire szörnyű lehet. Ha csak próbálom elképzelni a szenvedést és a kínokat, amiket a kis dívának kellett átélnie minden éjjel, mialatt álomba sírta magát, úgy érzem, majd' megszakad a szívem, és kedvem támadna vele együtt sírni. A fájdalom... A fájdalom elviselhetetlen lenne...

Meglep, hogy ilyen sokáig eljutottál. Kemény szíved lehet. De még egyszer elmondom: visszafordulhatsz. Mert biztosíthatlak róla, a dolgok nem fognak jobbra fordulni.

Az a bohóc a két fejjel? Mielőtt cirkuszi különc lett, tudod, mi volt? Tudod? Hát persze, hogy nem. Senki sem tudja. Egy árva lélek sem. Egészen mostanáig.

Az a különc két kisgyermek volt; egy ikerpár: egy lány és egy fiú, akik születésüktől fogva elválaszthatatlanok voltak. Legjobb barátok voltak, és minden idejüket együtt töltötték. És tudtad, hogy volt egy anyjuk és egy apjuk is? Azok a gyerekek családban éltek. Voltak barátaik. Csodálatos jövő állt előttük. De minden romba dőlt... Csupán azért, mert elmentek abba a cirkuszba. Mert nem sétáltak el elég gyorsan.

Mert gyerekek voltak.

És tudod, mi történt azután? Miután sikoltásaikat elhallgattatták, és egy öntött vas asztalhoz kötözték őket? Elevenen feldarabolták mindkettejüket. A végtagjaikat levágták, mikor még maguknál voltak. És aztán tényleg elválaszthatatlanokká váltak... Onnantól fogva tényleg együtt lehettek a haláluk pillanatáig. Mert a két gyerek eggyé vált. Összevarrták őket. Húscafatok hevertek körülöttük, a vér és a halál szaga pedig ott lebegett a fejük felett még oly sokáig. Oly sokáig...

Csak azért, mert boldog kisgyerekek voltak.

De ez még nem minden. Még csak közel sem járunk a végéhez.

Még olyan sok van hátra. Olyan sok megkínzott lélek. Rengeteg gyermek halt meg a műveletek során. Nagyon sokan kívánták teljes szívükből, hogy bárcsak meghalhatnának inkább. Olyan sokan... Rengeteg szerencsétlen lélek, akik a Porondmester csapdájába estek.

Mondjak még valamit...? A kínzások nem értek itt véget. Elevenen felvágni és szörnyszülöttekké tenni őket talán a legkevésbé fájdalmas dolog volt azok közül, amin keresztül kellett menniük. De az alapján, hogy már ilyen sokáig olvastad a történetet, valószínűleg nem pont itt akarsz megállni. Tehát nem figyelmeztetlek újra.

Tudod, mi történt velük, ha a legkisebb hibát is elkövették? Ha megtagadták, hogy megtegyenek valamit az előadás kedvéért? Vagy ha épp rossz lábbal léptek? Ó, dehogy, bizonyára fogalmad sincs. De ez azért van, mert a Porondmester szigorúan a kulisszák mögött tartotta ezt a fegyelmezési módszert. Bizonyára tűnődsz, milyen módszer? Sav. Igen, jól olvastad: sav. Csak egyszer hibázz, ha a Porondmester figyel, és máris érezheted az égető, maró savat a testedre fröccsenni. Minden. Egyes. Cseppjét.

Azt hiszed, ez rossz? Csak rosszabb lesz. Nem sokkal, de rosszabb lesz. Tudom, nehéz elhinni.

Mintha a megcsonkítás nem lett volna elég szörnyű. És a sav? Ez több, mint amit a legtöbben képesek lennének elviselni, legyen szó emberről vagy állatról. De ha összekapcsolod a kettőt, megkapod a legszörnyűbb fájdalmat, ami csak létezhet.

Rohadni kezdesz.

Igen, így van. Kösd össze a csonkítást a savval, és voilá: egy élő, lélegző teremtmény vagy, miközben valójában haldokolsz, és belülről emésztődsz fel. Meg sem próbálom elmagyarázni a kínt és szenvedést, ami a tested bomlásával jár, úgy, hogy minden pillanatban tudatában vagy ennek.

Ez az ok, amiért ezek a "különcök" halálért esedeznek. Hiába tudják, hogy haldokolnak, a folyamat túl lassú és fájdalmas, képtelenek elviselni. Gyors halálra vágynak. Akkor is, ha az a "gyors" valójában egy óra vagy három, azt a fájdalmat elviselni sokkal könnyebb lenne számukra, mint azt a poklot, amin már keresztülmentek.

De nem próbálnak véget vetni a saját életüknek; nem, dehogy.

Ameddig várják, hogy szenvedéseik véget érjenek, folytatják.

Miért?

Mert a cirkusz annyira szórakoztató. Annyira szórakoztató ezek mellett...

Ez az igazság. Minden szó. Minden egyes kibaszott szó.

És hogy honnan tudom mindezt, kérdezed?

Én vagyok a Porondmester.

Laughing Jack

Egy nő a kisfiával egy külvárosi házban lakott. Mivel a gyerek elég visszahúzódó volt, nem igazán voltak barátai, viszont nagy volt a képzelőereje, ezért jól eljátszott egyedül is. Egyszer az anyja azt hallotta, hogy valakivel beszélget a kertben, de amikor kiment hozzá, nem volt ott senki a fiún kívül. Amikor eljött az ebédidő, evés közben megkérdezte a gyerektől, hogy kivel beszélt. A kisfiú azt mondta, hogy a férfit Laughing Jacknek hívják, és egy cirkuszban dolgozik bohócként. Az anyja azt hitte, hogy csak egy átlagos képzeletbeli barát, ezért normálisnak címkézte a dolgot. Este a nőnek rémálma volt. Egy elhagyott és groteszk vidámparkban bolyongott. Meghallott egy zenét, ami a cirkuszhoz vonzotta. Bent, a porondon kívül semmi sem volt megvilágítva aztán a zene abbamaradt. Minden lámpa felkapcsolt. Beteg módon megcsonkított gyerekek közeledtek felé, akik aztán megtámadták. Mindeközben pedig röhögést hallott a háttérből.

Másnap kiküldte a gyereket az udvarra játszani, mert aludni szeretett volna. Amint felébredt, kinézett az udvarra, de nem találta a fiút. Elkezdte keresni, majd a ház előtti járdán ülve talált rá. A gyerek kezében egy cukorka volt. A fiú azt mondta, Jack-től kapta. Aznap korán lefeküdtek, de az éjszaka közepén felébredt valami hangos zajra, ezért lement a konyhába ahol a kutyájuk fel volt akasztva a lámpára. Meghallotta, hogy a gyerek sikítozik, ezért felrohant hozzá. Az egész szoba fel volt forgatva és a gyerek az ágyában sírt. Amikor kijöttek a rendőrök azt állították, betörő volt. Másnap a nő előkereste a babamonitort és a szobájukba tette, majd felrakta az éjjeliszekrényre a legnagyobb konyhakésüket. Éjszaka nyögést hallott, aztán azt az álombéli nevetést, ezért felkapta a kést és átrohant a gyerekhez. Először belelépett valami sűrű, meleg dologba, aztán amikor felkapcsolta a villanyt, meglátta a fiút a falon lógva, megcsonkítva, de még életben volt. Odarohant, viszont akkor megjelent mögötte Jack, aki aztán a fiú és a nő közé "lebegett". A nő le akarta szúrni, de Jack füstté vált és a kés a kisfiú szívében állt meg. A rendőrség elvitte a nőt, de persze nem hitték el neki a történteket, így egy tébolydába került, ahol semmi más baja nem volt többé, csak az az egy dolog, hogy folyamatosan hallja azt a vidámparki dalt...