Russian Sleep Experiment

A késő '40-es években öt hadifoglyon ki akarták próbálni, hogy mi lesz, ha az ember nem alszik hosszú időn keresztül. Lezárt kamrában kezdték, légmonitorozó eszközök között, mert a gáz, amivel ébren tartották őket, nagy koncentrációba toxikus, mérgező volt. Mindezt figyelték rejtett kamerákkal, mikrofonokkal, és néhány ötvenforintos nagyságú, tíz centi vastag ablakú kémlelőnyílással. A kamrát, ahová betették őket, telirakták könyvekkel, újságokkal, és betettek öt priccset is, de ágynemű, és matrac nélkül. El is felejtettem mondani, politikai hadifoglyok voltak. Minden fasza volt az első öt napban, a résztvevő foglyok azt hitték, hogy ha harminc napig nem alszanak, elengedik őket. Természetesen hazudtak nekik, de ezen már meg se lepődjön senki, a háború mocskos biznisz.

A társalgásukat felvéve, visszahallgatva érdekes fordulatot vettek az események. Egyre sötétebb hangnemben, tónusban beszéltek, egyre traumatikusabb eseményekről, amik velük történtek. Öt nap után a körülmények megromlottak. Paranoiásak lettek, nem beszéltek egymáshoz, ehelyett a "rejtett" mikrofonokba, és kémlelőnyílásokba suttogtak, abban a hitben, hogy kiengedik őket, ha elmondják életüket. Először a tudósok azt hitték, hogy ez a gáz hatása... 9 nap után az első elkezdett ordítani. Fel-alá rohangált a kamrában, és üvöltött, ahogy a torkán kifért. 3 órán keresztül. Utána még próbált üvölteni, de nem ment neki, helyette csak vinnyogott. A tudósok megállapították, hogy szó szerint eltépte a hangszalagjait. De a legfurcsább ebben a társai reakciója volt... Illetve éppen az, hogy nem reagáltak rá. Végig folytatták a suttogást a mikrofonokba. Egészen addig, míg a második is elkezdett üvölteni. A három, nem üvöltő fogoly széttépte a könyveket, oldalt oldal után, majd a saját ürülékükkel bekenve ráragasztották a kémlelőnyílásokra. Az üvöltés abbamaradt. Ahogyan a suttogás is a mikrofonokba. Még 3 nap eltelt. A tudósok óránként csekkolták a mikrofonokat, hogy működnek-e még, tekintve, hogy nem jött semmi zaj tőlük. Egy szó se, egy hang se. Az oxigénfogyasztás viszont azt mutatta, hogy mind az öt alany életben van még.

A 14. nap reggelén úgy döntöttek a projectvezetők, hogy megpróbálnak kapcsolatot teremteni az adóvevővel, ami a kamrában van, azt remélve, hogy kapnak választ, mert attól féltek, hogy vagy halottak az alanyok, vagy nagyon közel vannak hozzá. Bejelentették: "- A kamrát kinyitjuk, hogy leteszteljük a mikrofonokat. Lépjenek hátrébb, és feküdjenek a földre, vagy az ágyaikra. Aki megmozdul, lelőjük. Ha mindenki engedelmeskedik, akkor egyikük szabadon lesz engedve." Nagyon meglepődtek, mert a válasz tényleg őrült volt. Egy nyugodt hang bejelentette nekik a mikrofonba: "- Nem akarunk többé szabadok lenni." Izgalom lett úrrá a kutatókon, és a militarista csoport vezetőjén, aki pénzelte a kutatást. Mivel nem jött több válasz az adóvevőn keresztül, úgy döntöttek, kinyitják a kamrát a 15. napon éjfélkor. A kamrából ki lett ürítve a stimuláns gáz, és helyette friss levegőt engedtek be. Amint ez megtörtént, azonnal könyörgés jött a raboktól, hogy engedjék vissza a gázt. A kamra kinyílt, és tökös orosz katonák léptek be, hogy ellenőrizzék a foglyokat. A bentlakók elkezdtek üvölteni, hangosabban, mint valaha, ahogyan a ruszkik is. Az ötből négyen voltak életben, bár ezt a fázist senki nem nevezné életnek... Az élelemadagból már öt napja nem fogyott, érintetlenül állt ott. Húscafatok voltak a kamra közepén lévő lefolyóba tömve a halott ötödiknek a mellkasából, és hasából. Tíz centi víz állt a padlón, mivel a húscafatok elzárták a lefolyót... illetve tíz centi vér, ami az életét jelentette a halott társuknak. A négy 'túlélőnek' viszont hatalmas darab izmok, és bőr volt letépve a testéről. A húson lévő tépésnyomok, és az ujjaik végén lévő sebek, kopások bizonyították, hogy kézzel tépkedték le magukról a darabokat, nem pedig egymásról foggal, ahogy azt korábban hitték. A nem életfontosságú szerveik ki voltak tépkedve. Mind a négynél. Ahogyan a bordákat körülvevő izmok is, ezáltal szabadon hagyva, és láttatni engedve az összes mellkasban, és hasban lévő belső szervett. A vérerek, és belek nem voltak kitépkedve, még kapcsolatban voltak a testtel, 'csak' ki lettek tépve. Az emésztőrendszer látszott, ahogyan működött, és a saját húscafatjaikat emésztette. A katonák nagy része orosz speciális osztagos volt, mégis visszautasították, hogy bemenjenek a kamrába és kihozzák az alanyokat. Azok pedig közben konstans üvöltöttek, hogy kapcsolják vissza a gázt, ne hagyják, hogy elaludjanak. Mindenki meglepetésére, amikor ki akarták vinni őket, heves csatába kezdtek az őrökkel, hogy ne kerüljenek ki onnét. Egy katona meghalt, mert kitépték a torkát. Egy másik pedig halálosan megsebesült, mert letépték a nemi szerveit, és átszakítottak egy ütőeret a combjában. Ketten haltak meg csak, ha nem számoljuk azt az öt embert, aki öngyilkos lett amiatt, amit átélt. Ráadásul egy alanynak a négy közül betört a homloka. Nem valami kis horpadással, hanem úgy, hogy hiányzott belőle egy hatalmas darab. Minimum kéttenyérnyi. Az orvosi csapat megpróbálta leszedálni, az emberre hatásos adag morfium tízszeresét kapta meg, hogy nyugodjon le, de még mindig sarokba szorított állatként küzdött, eltörve egy orvos bordáit, és kezét. A szíve látszott, hogy vert, két perccel azután is, hogy több volt a levegő az ereiben, mint a vér. Miután a szíve megállt, még három percig üvöltött (?), hogy MÉG, MÉG, MÉG. A másik három életben maradtat nagyon erősen lekötözték. Amelyik kettőnek még működtek a hangszálai, könyörögtek, hogy kapcsolják vissza a gázt, hogy ébren kelljen maradniuk. A legjobban megsebesültet azonnal elvitték a sürgősségi operálószobába a szedálás után. A felkészítő folyamat alatt, ami összefércelte volna egy kicsit a testet, hogy vissza lehessen tenni a belső szerveit, hevesen elkezdett küzdeni. Arra a nyugtató anyagra, amit akkor kapott, immunis volt. Addig harcolt, amíg nem kapott a szeretett gázából. Az egyik kezét sikerült kitépnie egy tíz centi vastag bőr karpánt alól, amit még tartott egy 90 kilós katona. Még egy kicsi gázt adagoltak neki, majd a szemhéja fennakadt, visszarogyott az ágyra, mert megállt a szíve. A boncolási vizsgálatok kimutatták, hogy a vérében 3x annyi oxigén volt, mint amennyi a normális mennyiség. A csontvázához még hozzákapcsolt izmok nagyon rossz állapotban voltak, és 9 csontja volt eltörve. A második túlélő volt az első alany, amelyik üvölteni kezdett. Mivel tönkre voltak menve a hangszálai, csak heves fej-, és kézmozdulatokkal jelezte, hogy nem kér a gázból, amíg operálják. Nem is reagált hat órán keresztül, míg visszahelyezték a belső szerveit, és befércelték a maradék bőrével. A fősebész azt mondta, hogy lehetséges, hogy túléli az egészet. Egy horrorban lévő nővér azt mondta, hogy amikor az alanyéval találkozott a tekintete, az mosolygott. Mikor a műtét befejeződött, a férfi hevesen gesztikulált, amivel kivívta a figyelmét a főorvosnak, aki ennél fogva adott neki egy ceruzát és egy papírt, hogy írja le, hogy mit akar. Le is írta. Egyszerű üzenet volt. "Vagdaljatok még össze" - állt a papíron. A maradék kettő is ugyanezt az ellátást kapta, és őket csak lebénították a műtét időtartamára, mert nem lehetett úgy operálni, hogy vég nélkül nevettek.

Amikor véget ért az operáció, és magukhoz tértek, az egyik orvos megkérdezte őket, hogy miért tépték ki a darabjaikat, miért ölték meg társukat, és miért akarják a gázt. A válasz nem volt túlbonyolított. "Ébren kell maradnom"- mondta az egyik. Mind a három alanyt visszahelyezték a kamrába. Kettő még alvás közben meghalt. A harmadik életben volt, ki akart törni. A vezető úgy döntött, hogy be kell zárni a három kutatót és az alanyt. Azaz meg kell halnia. Az egyik kutató fedezte a többieket, míg azok menekültek. Kihúzta a pisztolyát és lelőtte először is a vezetőt. Majd ráfogta a fegyvert az utolsó alanyra. Miközben a többiek kintről figyelték, az ráüvöltött: "Mi vagy te?! Tudnom kell!" A válasz meglepő volt. Az alany felnézett, és mosolygott. "Ilyen gyorsan elfelejtetted? Én vagyok te. A benned lévő őrület, ami minden másodpercben szabad akar lenni, animálisan kitörni. Én vagyok te, a benned lévő őrület, ami elől elbújsz az ágyadban. Én vagyok az, amit leszedálsz, eltűntetsz, amíg a nokturnális Mennybe süllyedsz, amit alvásnak hívsz." A kutató megállt egy pillanatra. Majd az alany szívére célzott, és lőtt. Miközben az AKG, ami hozzá volt csatlakoztatva kisimult, ezt suttogta: "Olyan... közel... a szabadsághoz..."