Az ágy fölött

John hetek óta nyugtalanul aludt. Egyedülálló apaként sokszor megbánta már, hogy engedte a fiának nézni azt a sok szemetet, amit a tévé sugároz. Már-már rituálészerűen be kellett néznie a fia szekrényébe, az ágy alá és a függöny mögé lefekvés előtt, hogy megnyugtassa, semmi sem akarja megenni vagy megölni őt éjszaka. Persze néhány éjjel így is a fiú ordítozására kelt, de remélte, hogy lassan kinövi ezt a korszakát is. Ma éjjel is már-már torznak mondható hangos ordibálásra ébredt John, és még azelőtt elindult a fia szobája felé, hogy az agya visszatért volna a rendes kerékvágásba. Kicsit kóvályogva, de biztosan sétált a gyerekszoba felé, a lámpát messzire elkerülve, hiszen nem akarta ilyen gyorsan kiverni az álmot a szeméből.

“Mi a baj Dan?” – szólt megnyugtató hangon, miközben a sötétséghez lassan hozzászokott szemeit az ágyon ülő fia árnyvonalaira próbálta szegezni.

“Az ágy alatt.” – kapta a választ remegő, talán a félelemtől egy kicsit eltorzult hangon.

Halk sóhaj hagyta el John száját, amíg az ágyhoz lépett, és féltérdre ereszkedett, majd szinte rutinszerűen belesett az ágy alá. Az ablakon bekúszó hold fénye egyenest a fia holttestét világította meg, amely leharapott végtagokkal, megcsonkítva feküdt a vértócsa közepén. A sokktól bénult teste remegni kezdett, ahogy az ágyon ülő lény vérfagyasztó nevetése töltötte be a sötét szobát.