Bizonyára jól tudod, hogy a népszerű rajzfilmsorozat az ”Ed, Edd és Eddy” már egy jó ideje adáson van. Bár 2003. október 7.-e és 21.-e között véletlenül leadtak egy részt egy héttel a tervezett időpont előtt.
Néhányan az irodából azt állítják, hogy a főíró influenzás lett és ahelyett, hogy folytatták volna a 34. részt, le kellett volna adniuk az 1. részt. Kora reggel 5 órakor keleten az emberek arról nyilatkoztak, hogy egy zavaró új epizódot adott le a Cartoon Network – néhány gyerek sajnos látta is.
Látszólag nem a legjobb minőségű volt a rész. Az animáció szaggatott volt, a hang pedig halk és érthetetlen. Egyre több bejelentés érkezett. Mintha egy ócska VHS kazettát adtak volna le. A látványt úgy jellemezték, hogy „rettenetesen sötét, nyomasztó és sose változott a háttér vagy a környezet; ködös kinézete volt.”
A szereplők is furcsán viselkedtek. Nem a szokásos bugyuta, szerencsétlen, ötletes személyiségüket mutatták, hanem a nézők szerint zavarodottak voltak, indokolatlanul gyűlöletet mutattak egymás felé és folyamatosan zokogtak. A főszereplő selypített – senki se tudja miért, szexuális kifejezéseket használt és ez csak tovább fokozta a nézők nyugtalanságát.
Én is a nézők között voltam.
Az epizód úgy kezdődött, hogy Eddy és Ed az utcán sétáltak. Feltűnt, hogy Edd nincs velük. Az animáció oldalasan volt megrajzolva, és mindkettejük a néző felé haladt. Eddy mérgesen nézett, mint amikor valami rosszul sül el, vörös volt a szeme. Ed teljesen kétségbeesetten nézett s Eddy mögött zokogott, könnyek hullottak a szemeiből – oldalirányba bámult.
Sapi a sorozat antagonistája Ed-ékkel szemben biciklizett, feléjük vette az irányt. A kép homályos lett és halk sírás hallatszódott mielőtt Sapi nekiment Eddy-nek – sose történt meg mivel a képernyő elfeketedett.
Aztán visszatért a kép és Sapi megint Eddy felé biciklizett – ennél a jelenetnél nagyon homályos volt a kép, csak annyit vettem ki, hogy egy zöld folt egy sárga felé közelít. Megint hallatszódott a sírás ezúttal olyan hangja volt, mint egy törött mikrofonnak, majd ezután hangos statikus zörej hallatszódott, elnyomta a sírás hangját.
Ezután pedig egy olyan jelenet következett, amiben Dupla D Eddy ágyán feküdt. Felugrottam és remegtem, de talán csak a hirtelen jelent váltás miatt. Felébredt és felkelt az ágyból, nagyon furcsán mozgott a kerek szobában, csak a léptei hallatszódtak. Tisztán hallható volt a léptek hangja, ahogy felülnézettből mutatták, hogy a szobában járkál.
Nem voltak ajtók.
Edd elkezdett vakaródzni (olyan hangja volt, mint egy halászó macskának) egyre gyorsabban járkált a szobában, amint a kép elkezdett homályossá válni. A szoba lila színe elnyelte a narancssárga foltot.
Hirtelen ráközelítettek Eddy ajtajára, hosszú ideig nyugtalanító csend honolt – legalább két percnyi teljes csend és egy ajtó.
Aztán Jakit és Sárit mutatták egy orvosi rendelőben (valószínűleg fogászat lehetett), Jakit egy lelógó lámpával világították meg, nagyon hangosan sírt, Sári próbálta megvigasztalni. „Fáj, Sári… nagyon fáj…” Hirtelen kivágódott az ajtó és egy új szereplő bukkant fel, egy fogorvos. Az arcát nem mutatták, mert nagyon magas volt. Sárit kitessékelték a helyiségből s megint Jakit mutatták. Szétszedték a fogszabályzóját, az elülső drótot felhajlították, nagyon erősen megcsavarták az ajkainál. Az ínyéből vér csordult ki és a fogai hiányoztak. A legijesztőbb rész az volt, hogy elvesztette a karjait és a lábait is és előzetesen megbénulva ült. Majdnem sírva fakadtam, amikor levontam a következtetést, hogy a többiek összeverték és tönkretették a fogszabályzóját. Az összevert arcát mutatták néhány másodpercig, még mindig teljes csönd.
Reklámok jelentek meg.
Majd ezután megláttuk Rudit nagyon szőrösen, ahogy tehenet fej egy sötét fészerben. Egyre sötétebb lett a kép, majd végleg elfeketedett.
Szöszi egy újságot olvas a kanapén. A képminősége most tökéletes.
Eddy most egyedül van, Ed nincs vele. Most még rosszabb a kép minősége, mint eddig, még mindig sétál, a nap megvilágítja és úgy tűnik, hogy mosolyog aztán elkezd futni. Megint az ajtót mutatják és Eddy szemszögéből azt látjuk, hogy a kilincshez nyúl és kinyitja. A ház szép és világos, de nagyon hamis hegedűszó hallatszódik – az egyetlen hang, ahogy belép a házba. Eddy kinyitja a szobaajtaját is.
Köbjanit látjuk meg kimászni Szöszi kanapéja alól négykézláb majd előbújik Szöszi mögött. Felnevettem, mert nem rajzoltak neki szemet és úgy nézett ki, mint egy vakond. Hirtelen abbahagytam a nevetést, amint elkezdte megenni Szöszi fejét, rajzfilmbe illő volt, de valahogy mégsem. Köbjani és Szöszi egy pillanat elejéig így maradtak, majd Szöszi elkezdte rugdosni Köbjanit. Köbjani lefogta, míg Szöszi belefáradt. Aztán ráközelítettek a fejére és nagyon pici, emberi szemek lettek láthatók.
Dupla D a földön feküdt Eddy szobájában, nem mozdult meg. A kép Eddy házát mutatta az epizód végén (körülbelül 3 percig) aztán elindul valamilyen műsor.
Creepypasták magyarul
Sadie
„Vigyázz Sadie-re!”
„Mi van?”
„Vigyázz Sadie-re! A garázsunkban kísért.”
Carol-ra szegeztem a tekintetem, a nőre, aki múlt hét óta engem oktatott, vártam, hogy rám kacsintson vagy gúnyosan mosolyogjon, de helyette mérgesen bámult vissza rám. Végtére is komoly dologról van szó.
„Nem hiszek a szellemekben.” közöltem.
„Mondj, amit csak akarsz, de ne hagyd, hogy mögötted becsapódjanak az ajtók! Történt pár kellemetlen baleset a környéken és mi nem szoktunk viccelődni!” Sóhajtott. „Jaj, mindegy. Úgy látszik, veled kell, hogy menjek. Nem hiszem, hogy komolyan tudnád venni.”
Összezavarodtam, követtem Carol-t a „garázshoz” vezető folyosón. Igazából az irodai felszerelést tartották itt, de régen garázsnak használták szóval ráragadt a név. Legalábbis Carol ezt mondta.
Körülbelül egy hónappal ezelőtt helyezkedtem el ennél a cégnél. Idővel felhagytam a reménnyel, hogy a H. R. áruház valaha is vissza fog hívni, hogy meginterview-oljanak. Semmit se tudtam a hajfestékekről, amiket árultam, de akkor bármilyen állás jó volt. Az egyetem elvégzése után az első munkám egy élelmiszerboltban volt, az volt a feladatom, hogy ellenőrizzem, hogy bizonyos termékek jól vannak-e megcímkézve, de amikor az üzlet elkezdett hanyatlani, én is az elsők között voltam, akiket elküldtek.
Carol a kezdetektől fogva nagyon kedvesen viszonyult felém. A cég épülete régi volt a már korábban említett garázzsal egybekötve. A munkavállalók többsége nő volt, kinézetük gyönyörű és stílusos, de azért voltak férfiak is. Sajnos Carol kivételével a legtöbb alkalmazott megszólt a kinézetem miatt. Sosem voltam az a fajta lány, aki aggódott a frizurája kinézete miatt vagy rúzsozta az ajkait. Megpróbáltam változtatni a kinézetemen a munka miatt szóval csinos lófarokba kötöttem a hajam. Habár a sminkviselet hiánya miatt nemigen jöttek a közelembe. Carol természetesen mindent megtett, hogy fellelkesítsen. Megrándultak koromfekete szempillái és az ajkába harapott meglepődésében, amikor elmondtam neki, hogy félek, hogy ki fognak közösíteni.
„Egy percig se gondolj azokra az idióta lányokra, drága! Okkal vagy itt és sikeres is lehetsz!”
Nos, eléggé biztos volt a helyzetemmel kapcsolatban. Sose mond hülyeséget. Mihelyt végigsétált a folyosón a magas tűsarkújában, észrevettem, hogy visszanézett rám és megbillentette a fejét mintha valami zavarná.
„Nem kell elkísérned.” mondtam.
„Nem szeretném, ha megsérülnél.” válaszolta Carol.
Bekanyarodtunk arra a folyosóra, ami a garázshoz vezet. A kisebb folyosó végén nehéz acél ajtók helyezkedtek el. Befelé lökődtek, a szokásos látványt tárták elénk, beton padló és falak. A helység másik oldalánál volt az ajtó, ahol a kocsik bejuthatnak, de úgy látszott lezárták. Polcok voltak a falakon, próbáltam megjegyezni, hogy mit hova raktak hátha vissza kell majd jönnöm. Eközben Carol egy ajtókitámasztót rúgott az ajtó alá, hogy ne csukódjon be.
„Ez fontos.” mondta miközben komoly arckifejezéssel rám nézett. „Az ajtókat nem lehet belülről kinyitni, nem tudhatod, hogy meddig kéne itt várnod, míg valaki érted nem jön. És ha még ez nem lenne elég, a villanykapcsoló is hibás. Néha nem tudod felkapcsolni a villanyt.” Bólintottam, komolyan vettem Sadie szellemét és hogy mindig be kell zárni a garázst.
„Szóval látta már valaki ezt a Sadie-t?” kérdezem.
Ahogy ezt kimondtam Carol a számra szorította a kezét. A gyümölcsös parfümje a Juicy Couture illatát éreztem meg.
„Soha nem szabad itt kimondanod a nevét!” mondta Carol.
Ez után Carol megmutatta, hogy hol találom a villanykapcsolót. Leoltotta a villanyt, annak ellenére, hogy nyitva volt az ajtó a félelem futott végig a gerincemen. Mi van, ha hirtelen becsapódik az ajtó? Mi van, ha már mindenki hazament és itt ebben a sötét raktárban kell eltöltenünk az egész éjszakát? Még mindig nem hiszek Sadie-ben, de a félelem, ami elkapott valóságos volt. A munkanap utolsó órájában elég csekély volt a valószínűsége, hogy valaki a garázs felé jöjjön. Ezért mindig valakinek le kellett jönnie, hogy megnézze nem-e maradt égve a villany. A kollégáimat nem izgatta, ezért gyakran égve hagyták. Kiégett az égő, mivel nem kapcsolták le.
A munkatársaim jobban megkedveltek, amikor megtudták, hogy nem félek lemenni a garázsba és leoltani a villanyt mielőtt hazamennénk. Ez az esti rutinom részévé vált. Még Carol is megdöbbent és rám szólt, hogy ne kezeljem úgy a többieket, mint a félős kisgyerekeket. Elvállaltam, hogy mindig én kapcsolom le a villanyt, mivel mindenki félt a szellemtől, ami állítólag ott él.
Ha őszinte lettem volna, akkor elmondtam volna, hogy észrevettem néhány furcsaságot a garázzsal kapcsolatban. Mindegyikre próbáltam logikus magyarázatot találni. Például egyszer le kellett hajolnom, mert a fejem fölött lévő polcokról leestek a tárgyak. Beszéltem a főnökömmel, aki megkérte a kollégáimat, hogy mindent tegyenek vissza a helyére, de úgy látszik nem nagyon érdekelte őket az utasítás. Megfigyeltem, hogy minden reggel, amikor lementem a garázsba, hogy felkapcsoljam a villanyt, fel és le kellett kapcsolgatnom, hogy végre égjen. Mintha nem akarná valami, hogy felkapcsoljam. Á, ez hülyeség!
Egyik este, amikor lementem leoltani a villanyt, kaparó hangra figyeltem fel. Hátranéztem s láttam, hogy az ajtó lassan becsukódik. Valószínű nem támasztottam ki rendesen. Kalapált a szívem, gyorsan átrohantam a helység másik oldalára és kinyújtottam a karom, hogy elkapjam az ajtót. Felnyögtem, ahogy a kemény acél ajtó beszorította a karom, de szerencsére sikerült kinyitnom. Amikor az ajtóhoz rohantam észrevettem valami fehéret a sötétben, mintha követni szeretne, de nem akarja, hogy meglássam.
Bárcsak képzeltem volna. De bebeszéltem magamnak, hogy csak egy patkány volt vagy valami ilyesmi. Elmeséltem a főnökömnek s kihívott egy kártevőirtót, aki körbenézett, de nem talált semmit. Nem igazán zavart. Mindig is racionális típus voltam. Inkább büszke voltam a bátorságomra.
Hülye voltam.
Az incidens a garázsban már egyre gyakrabban történt meg, és már kezdem azt hinni, hogy Sadie tényleg létezik. Van benne valami. A garázs egy eléggé lepusztul helyiség. Carol kificamította a bokáját, amikor lement nyomtatópapírért, elég érdekes, hogy pont ott lent történt meg, és egy másik nőnek Monique-nak egy borítékokkal teli doboz esett a fejére. Össze kellett varrni a sebet. Az értékesítési osztályon nagyobb a forgalom. Minden héten, ha egy kolléga nem jött be dolgozni, akkor helyettesíteni kellett valakinek. Aggódtam ezek miatt, de nem igazán fordítottam rá figyelmet. Nagyon jól végeztem a munkám, a főnököm azt mondta lehet, hogy áthelyez egy másik osztályra.
Eltelt egy év, egyre jobban figyelmeztettek mint, ahogy Carol tette az első napomon, amikor felvettek.
Eléggé váratlanul ért, beismerem. Már vagy két hete a kollégáim kapcsolják le a villanyt a garázsban, mivel engem áthelyeztek a számviteli osztályra. Nem igazán törődtem az ajtókitámasztóval, csak berúgtam az ajtó alá, amikor bementem, nem figyeltem, hogy jó támasztottam ki vagy sem. Leoltottam a villanyt aztán meghallottam a kaparászást. A legutóbbi alkalomkor túl későn reagáltam. Az ajtó becsapódott mögöttem. Elsötétült a világ körülöttem.
Próbáltam felkapcsolni a villanyt. Semmi se történt.
Kiszáradt a szám, megpróbáltam elkerülni a pánikba esést. Talán valaki épp erre fog jönni. Senkinek se mondtam, hogy bezárom a garázst, úgyhogy valószínű, hogy valaki le fog jönni zárni. Csak várnom kell pár percet.
Valami csiklandozta a lábam. Egy kis sikítással előrébb ugrottam és bevertem a karom egy polcba. Egy doboz esett le s úgy hallatszott, hogy valami nehéz tárgy van benne. Vigyáznom kell, ha beverem a fejem és senki se jön, akkor talán órákat kell itt lenn eltöltenem. Próbáltam logikus magyarázatot találni arra a valamire, ami megérintett. Patkányok. Csakis patkányok lehettek. Biztos a kártevőirtó nem kutatta át rendesen a helyet.
„Hiányoztáááááááál!”
Az a hang. A fülembe suttogott. Hogy írhatnám le? Rekedt, mintha évtizedek óta nem szólalt volna meg. És elfojtott, mintha a beszélő arcára tekert volna egy sálat. A hajszálai simogatták végig a nyakam.
„K-ki vagy te? Carol? Ez nem vicces!” Meghátráltam s hunyorogtam, próbáltam meglátni, hogy ki beszél hozzám, de mind hiába.
„Nem Carol volt.”
A szívem a torkomban dobogott. Hirtelen eszembe jutott, hogy Carol mit mondott nekem tavaly. Azt mondta, hogy az összes „csúnya” dolog ebben a garázsban történt. De sosem kérdeztem rájuk.
Nem kaptam levegőt.
„Hagyd abba!” Suttogtam. „Most fejezd be!”
„Gyere velem a sötétbe! Gyere a sötétbe! Nagyon szép!”
Ha Carol nem nyitja ki akkor az ajtót, nem tudom mi lett volna velem. Hirtelen a folyosó vakító fényei beszűrődtek. Emlékszem, szemtől szembe álltam két fekete szemmel és színtelen bőrrel. És az a szörnyű, emberfeletti vigyor az orrom előtt. Éreztem a töredezett fekete haját a bőrömön. Mindig is azt hittem, hogy a szellemek megfoghatatlanok, de ez nagyon is szilárd volt. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy magába szippant. De Carol megragadta a pólót a hátamon, Sadie az állkapcsát tágította és mielőtt lecsaphatott volna Carol kirántott abból a pokolból. Becsapta mögöttünk az ajtót, ahogy összeestünk a földön, levegőért kapkodtunk. Az ajtóra szegeztem a szemem, amin sápadt ujjak hosszú törött körmökkel mérgesen kaparásztak, majd visszavonultak. Tán láttam dolgokat, de elhalványultak mint, ahogy a füst feloszlik a levegőben.
Másnap otthagytam a céget. Még mindig állást keresek, de szerintem fontos egy kicsit pihennem. Néha találkoztam Carol-lal egy kávézóban. Egyikünk se szeretett arról a napról beszélni. Nem tudom mennyire emlékszik, de egy érdekes kötelék alakult ki közöttünk. Én mint a túlélő és ő mint a megmentő. Néhány nővel felvettem a kapcsolatot, akik annál a cégnél dolgoztak. Egy páran szerették volna, ha mesélek Sadie-ről, de tanultam néhány érdekességet. Sadie eltűnik, amikor valaki feloltja a villanyt, és ragaszkodik azokhoz, akik tudják a nevét.
Mindig égve hagyom a villanyt a lakásomban, amikor alszok és este sohasem megyek ki. Tudom, hogy Sadie már régóta ott van abban a garázsban, de úgy érzem, hogy követett. Időnként ha kilépek egy szobából meghallom, ahogy azok a hosszú körmök kaparják a falat. Néha pedig leesnek tárgyak a konyhaasztalról, amikor elfordulok. Meg fogok őrülni. Ha Sadie követett és itt van az otthonomban, akkor miért nem ölt már meg?
Talán arra vár, hogy leoltsam a villanyt.
„Mi van?”
„Vigyázz Sadie-re! A garázsunkban kísért.”
Carol-ra szegeztem a tekintetem, a nőre, aki múlt hét óta engem oktatott, vártam, hogy rám kacsintson vagy gúnyosan mosolyogjon, de helyette mérgesen bámult vissza rám. Végtére is komoly dologról van szó.
„Nem hiszek a szellemekben.” közöltem.
„Mondj, amit csak akarsz, de ne hagyd, hogy mögötted becsapódjanak az ajtók! Történt pár kellemetlen baleset a környéken és mi nem szoktunk viccelődni!” Sóhajtott. „Jaj, mindegy. Úgy látszik, veled kell, hogy menjek. Nem hiszem, hogy komolyan tudnád venni.”
Összezavarodtam, követtem Carol-t a „garázshoz” vezető folyosón. Igazából az irodai felszerelést tartották itt, de régen garázsnak használták szóval ráragadt a név. Legalábbis Carol ezt mondta.
Körülbelül egy hónappal ezelőtt helyezkedtem el ennél a cégnél. Idővel felhagytam a reménnyel, hogy a H. R. áruház valaha is vissza fog hívni, hogy meginterview-oljanak. Semmit se tudtam a hajfestékekről, amiket árultam, de akkor bármilyen állás jó volt. Az egyetem elvégzése után az első munkám egy élelmiszerboltban volt, az volt a feladatom, hogy ellenőrizzem, hogy bizonyos termékek jól vannak-e megcímkézve, de amikor az üzlet elkezdett hanyatlani, én is az elsők között voltam, akiket elküldtek.
Carol a kezdetektől fogva nagyon kedvesen viszonyult felém. A cég épülete régi volt a már korábban említett garázzsal egybekötve. A munkavállalók többsége nő volt, kinézetük gyönyörű és stílusos, de azért voltak férfiak is. Sajnos Carol kivételével a legtöbb alkalmazott megszólt a kinézetem miatt. Sosem voltam az a fajta lány, aki aggódott a frizurája kinézete miatt vagy rúzsozta az ajkait. Megpróbáltam változtatni a kinézetemen a munka miatt szóval csinos lófarokba kötöttem a hajam. Habár a sminkviselet hiánya miatt nemigen jöttek a közelembe. Carol természetesen mindent megtett, hogy fellelkesítsen. Megrándultak koromfekete szempillái és az ajkába harapott meglepődésében, amikor elmondtam neki, hogy félek, hogy ki fognak közösíteni.
„Egy percig se gondolj azokra az idióta lányokra, drága! Okkal vagy itt és sikeres is lehetsz!”
Nos, eléggé biztos volt a helyzetemmel kapcsolatban. Sose mond hülyeséget. Mihelyt végigsétált a folyosón a magas tűsarkújában, észrevettem, hogy visszanézett rám és megbillentette a fejét mintha valami zavarná.
„Nem kell elkísérned.” mondtam.
„Nem szeretném, ha megsérülnél.” válaszolta Carol.
Bekanyarodtunk arra a folyosóra, ami a garázshoz vezet. A kisebb folyosó végén nehéz acél ajtók helyezkedtek el. Befelé lökődtek, a szokásos látványt tárták elénk, beton padló és falak. A helység másik oldalánál volt az ajtó, ahol a kocsik bejuthatnak, de úgy látszott lezárták. Polcok voltak a falakon, próbáltam megjegyezni, hogy mit hova raktak hátha vissza kell majd jönnöm. Eközben Carol egy ajtókitámasztót rúgott az ajtó alá, hogy ne csukódjon be.
„Ez fontos.” mondta miközben komoly arckifejezéssel rám nézett. „Az ajtókat nem lehet belülről kinyitni, nem tudhatod, hogy meddig kéne itt várnod, míg valaki érted nem jön. És ha még ez nem lenne elég, a villanykapcsoló is hibás. Néha nem tudod felkapcsolni a villanyt.” Bólintottam, komolyan vettem Sadie szellemét és hogy mindig be kell zárni a garázst.
„Szóval látta már valaki ezt a Sadie-t?” kérdezem.
Ahogy ezt kimondtam Carol a számra szorította a kezét. A gyümölcsös parfümje a Juicy Couture illatát éreztem meg.
„Soha nem szabad itt kimondanod a nevét!” mondta Carol.
Ez után Carol megmutatta, hogy hol találom a villanykapcsolót. Leoltotta a villanyt, annak ellenére, hogy nyitva volt az ajtó a félelem futott végig a gerincemen. Mi van, ha hirtelen becsapódik az ajtó? Mi van, ha már mindenki hazament és itt ebben a sötét raktárban kell eltöltenünk az egész éjszakát? Még mindig nem hiszek Sadie-ben, de a félelem, ami elkapott valóságos volt. A munkanap utolsó órájában elég csekély volt a valószínűsége, hogy valaki a garázs felé jöjjön. Ezért mindig valakinek le kellett jönnie, hogy megnézze nem-e maradt égve a villany. A kollégáimat nem izgatta, ezért gyakran égve hagyták. Kiégett az égő, mivel nem kapcsolták le.
A munkatársaim jobban megkedveltek, amikor megtudták, hogy nem félek lemenni a garázsba és leoltani a villanyt mielőtt hazamennénk. Ez az esti rutinom részévé vált. Még Carol is megdöbbent és rám szólt, hogy ne kezeljem úgy a többieket, mint a félős kisgyerekeket. Elvállaltam, hogy mindig én kapcsolom le a villanyt, mivel mindenki félt a szellemtől, ami állítólag ott él.
Ha őszinte lettem volna, akkor elmondtam volna, hogy észrevettem néhány furcsaságot a garázzsal kapcsolatban. Mindegyikre próbáltam logikus magyarázatot találni. Például egyszer le kellett hajolnom, mert a fejem fölött lévő polcokról leestek a tárgyak. Beszéltem a főnökömmel, aki megkérte a kollégáimat, hogy mindent tegyenek vissza a helyére, de úgy látszik nem nagyon érdekelte őket az utasítás. Megfigyeltem, hogy minden reggel, amikor lementem a garázsba, hogy felkapcsoljam a villanyt, fel és le kellett kapcsolgatnom, hogy végre égjen. Mintha nem akarná valami, hogy felkapcsoljam. Á, ez hülyeség!
Egyik este, amikor lementem leoltani a villanyt, kaparó hangra figyeltem fel. Hátranéztem s láttam, hogy az ajtó lassan becsukódik. Valószínű nem támasztottam ki rendesen. Kalapált a szívem, gyorsan átrohantam a helység másik oldalára és kinyújtottam a karom, hogy elkapjam az ajtót. Felnyögtem, ahogy a kemény acél ajtó beszorította a karom, de szerencsére sikerült kinyitnom. Amikor az ajtóhoz rohantam észrevettem valami fehéret a sötétben, mintha követni szeretne, de nem akarja, hogy meglássam.
Bárcsak képzeltem volna. De bebeszéltem magamnak, hogy csak egy patkány volt vagy valami ilyesmi. Elmeséltem a főnökömnek s kihívott egy kártevőirtót, aki körbenézett, de nem talált semmit. Nem igazán zavart. Mindig is racionális típus voltam. Inkább büszke voltam a bátorságomra.
Hülye voltam.
Az incidens a garázsban már egyre gyakrabban történt meg, és már kezdem azt hinni, hogy Sadie tényleg létezik. Van benne valami. A garázs egy eléggé lepusztul helyiség. Carol kificamította a bokáját, amikor lement nyomtatópapírért, elég érdekes, hogy pont ott lent történt meg, és egy másik nőnek Monique-nak egy borítékokkal teli doboz esett a fejére. Össze kellett varrni a sebet. Az értékesítési osztályon nagyobb a forgalom. Minden héten, ha egy kolléga nem jött be dolgozni, akkor helyettesíteni kellett valakinek. Aggódtam ezek miatt, de nem igazán fordítottam rá figyelmet. Nagyon jól végeztem a munkám, a főnököm azt mondta lehet, hogy áthelyez egy másik osztályra.
Eltelt egy év, egyre jobban figyelmeztettek mint, ahogy Carol tette az első napomon, amikor felvettek.
Eléggé váratlanul ért, beismerem. Már vagy két hete a kollégáim kapcsolják le a villanyt a garázsban, mivel engem áthelyeztek a számviteli osztályra. Nem igazán törődtem az ajtókitámasztóval, csak berúgtam az ajtó alá, amikor bementem, nem figyeltem, hogy jó támasztottam ki vagy sem. Leoltottam a villanyt aztán meghallottam a kaparászást. A legutóbbi alkalomkor túl későn reagáltam. Az ajtó becsapódott mögöttem. Elsötétült a világ körülöttem.
Próbáltam felkapcsolni a villanyt. Semmi se történt.
Kiszáradt a szám, megpróbáltam elkerülni a pánikba esést. Talán valaki épp erre fog jönni. Senkinek se mondtam, hogy bezárom a garázst, úgyhogy valószínű, hogy valaki le fog jönni zárni. Csak várnom kell pár percet.
Valami csiklandozta a lábam. Egy kis sikítással előrébb ugrottam és bevertem a karom egy polcba. Egy doboz esett le s úgy hallatszott, hogy valami nehéz tárgy van benne. Vigyáznom kell, ha beverem a fejem és senki se jön, akkor talán órákat kell itt lenn eltöltenem. Próbáltam logikus magyarázatot találni arra a valamire, ami megérintett. Patkányok. Csakis patkányok lehettek. Biztos a kártevőirtó nem kutatta át rendesen a helyet.
„Hiányoztáááááááál!”
Az a hang. A fülembe suttogott. Hogy írhatnám le? Rekedt, mintha évtizedek óta nem szólalt volna meg. És elfojtott, mintha a beszélő arcára tekert volna egy sálat. A hajszálai simogatták végig a nyakam.
„K-ki vagy te? Carol? Ez nem vicces!” Meghátráltam s hunyorogtam, próbáltam meglátni, hogy ki beszél hozzám, de mind hiába.
„Nem Carol volt.”
A szívem a torkomban dobogott. Hirtelen eszembe jutott, hogy Carol mit mondott nekem tavaly. Azt mondta, hogy az összes „csúnya” dolog ebben a garázsban történt. De sosem kérdeztem rájuk.
Nem kaptam levegőt.
„Hagyd abba!” Suttogtam. „Most fejezd be!”
„Gyere velem a sötétbe! Gyere a sötétbe! Nagyon szép!”
Ha Carol nem nyitja ki akkor az ajtót, nem tudom mi lett volna velem. Hirtelen a folyosó vakító fényei beszűrődtek. Emlékszem, szemtől szembe álltam két fekete szemmel és színtelen bőrrel. És az a szörnyű, emberfeletti vigyor az orrom előtt. Éreztem a töredezett fekete haját a bőrömön. Mindig is azt hittem, hogy a szellemek megfoghatatlanok, de ez nagyon is szilárd volt. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy magába szippant. De Carol megragadta a pólót a hátamon, Sadie az állkapcsát tágította és mielőtt lecsaphatott volna Carol kirántott abból a pokolból. Becsapta mögöttünk az ajtót, ahogy összeestünk a földön, levegőért kapkodtunk. Az ajtóra szegeztem a szemem, amin sápadt ujjak hosszú törött körmökkel mérgesen kaparásztak, majd visszavonultak. Tán láttam dolgokat, de elhalványultak mint, ahogy a füst feloszlik a levegőben.
Másnap otthagytam a céget. Még mindig állást keresek, de szerintem fontos egy kicsit pihennem. Néha találkoztam Carol-lal egy kávézóban. Egyikünk se szeretett arról a napról beszélni. Nem tudom mennyire emlékszik, de egy érdekes kötelék alakult ki közöttünk. Én mint a túlélő és ő mint a megmentő. Néhány nővel felvettem a kapcsolatot, akik annál a cégnél dolgoztak. Egy páran szerették volna, ha mesélek Sadie-ről, de tanultam néhány érdekességet. Sadie eltűnik, amikor valaki feloltja a villanyt, és ragaszkodik azokhoz, akik tudják a nevét.
Mindig égve hagyom a villanyt a lakásomban, amikor alszok és este sohasem megyek ki. Tudom, hogy Sadie már régóta ott van abban a garázsban, de úgy érzem, hogy követett. Időnként ha kilépek egy szobából meghallom, ahogy azok a hosszú körmök kaparják a falat. Néha pedig leesnek tárgyak a konyhaasztalról, amikor elfordulok. Meg fogok őrülni. Ha Sadie követett és itt van az otthonomban, akkor miért nem ölt már meg?
Talán arra vár, hogy leoltsam a villanyt.
Öngyilkos Sadie
Az idő mindig előrefelé halad, nem számít mi történik veled a téged körülvevő világban, én már ezt megtapasztaltam, de néha olyan mintha az idő szándékosan lelassulna a legfájdalmasabb pillanatoknál, megragadna a karjaival s elmerülhetek a szenvedés ízében, a szörnyű és boldogtalan életemben. Lebegek ebben a képzeletbeli végtelen örvényben, próbálok visszajutni a valóságba, most már minden elveszett, minden amit tehetek az, hogy megvédem azokat, akiket ez ugyanígy befolyásol, mint engem, megpróbálom megakadályozni, hogy ne úgy végződjön az életük, mint az enyém… De most elmesélem az életem történetét, a fontos pillanatokat, amik nekem sokat jelentettek, nem számít, hogy jók vagy rosszak voltak…
Angliában azon belül Salisbury-ben születtem október 13.-án. Édesanyámat Marie Bennett-nek, édesapámat Arther Bennett-nek hívták. Engem Sadie Marie Bennett-nek neveztek el, mondhatjuk egy kis öröm voltam a szüleimnek. Aznap a környék zord volt, Angliában szinte mindig esik az eső, de ez nem vette el a jó kedvűket, édesanyám karjaiban aludtam; a szeme a boldogságtól ragyogott. Édesapám egy nagyon sikeres üzletember volt, az Államokban kapott egy álláslehetőséget, édesanyám mindig is otthon szeretett lenni, de nem volt ellene szóval azonnal elkezdtünk csomagolni, s indultunk is a reptérre. 6 éves voltam, tele energiával és szerettem a szüleim. A reptéren édesapám hirtelen felkapott és a nyakába ültetett és úgy tett mintha ő lenne a pilóta. „Mindjárt felszállunk kkch, kérem csatolják be az öveiket és élvezzék az utat!” Körbe-körbe szaladgált velem, nagyon hangosan nevettem, ez volt az alkalom, hogy velem foglalkozzon, mert később nem volt rá lehetősége. „Itt hagytatok! A repülő nélkülem szállt fel!” Édesanyám nevetett, ahogy ő is bekapcsolódott a játékunkba. Üdvözöltek minket, amint elfoglaltuk a helyünket, kikönyörögtem, hogy hadd üljek az ablaknál és megengedték! Mindenki figyelt, ahogy a pilóta elmagyarázta a biztonsági intézkedéseket, de én inkább kinéztem az ablakon, a repteret láttam, mint mindig most is esett az eső és gondoltam magamban „Érdekes, olyan mintha az eső követne!” Megráztam a fejem majd végül felszálltunk, elég hosszú volt az út, kártyázással múlattuk az időt aztán elaludtam, édesapám megmutatta az útleveleinket, kitöltött néhány papírt a repülőn s amikor leszálltunk édesapám óvatosan megrázott, hogy felkeltsen. „Hé, ideje felkelni, megérkeztünk!” Még mindig aludtam, amikor a felvett a karjába, a fejemet a vállára hajtottam.
Pár napba beletelt mire letelepedtünk, az új házunk Pennsylvania-ban volt Moscow hegyi vidékében. Gyönyörű volt, minden kis zugot a virágzó természet ölelt körül, emiatt mindig a szabadban játszottam. Bármit találtam azzal játszottam, kalóz voltam egy gally volt a kardom, képzeletbeli helyeket jártam be, sárkányon lovagoltam egy falun keresztül, végül kifogytam az ötletekből, ami egy kicsit jó is volt, mert nagyon hiperaktív voltam. Minden reggel édesanyám reggelit készített és nagyon finom volt! A bundás kenyértől kezdve a tojásrántottáig minden volt, édesapám mindig egy csésze forró kávét ivott, én pedig forró teát vagy tejet. Beszélgettünk, hogy mit tervezünk csinálni a nap hátralevő részében, a konyhaasztal a nap friss kezdetét jelentette. Édesapám azt tervezte, hogy kicsomagolja a többi holmit, én pedig felfedezem a házat és környékét. Hideg volt szóval édesanyám rám adott egy szürke pulóvert, zöld kötött sálat, farmernadrágot és kopott vászoncipőt, de igazából passzolt a hosszú világosbarna hajamhoz és a sötétbarna szememhez. Szeretett felöltöztetni mintha egy életnagyságú próbababa lettem volna, néha viszont elegem volt belőle, de hagytam, hogy csinálja. Miközben édesapám kicsomagolta a cuccainkat, én az erdőben szaladgáltam a fák között s megláttam egy velem egykorú kislányt. Virágok között üldögélt, százszorszépek, tulipánok, nárciszok virágoztak körülötte, énekelt s óvatosan leszakította a virágokat. Összeszedtem a bátorságomat s előbújtam a fa mögül. „S-szia!...” Félénken ráköszöntem, rám fordította a tekintetét, sötét csokoládé barna haja egy kicsit eltakarta az arcát, a frufruja belelógott a szemébe. Világos rózsaszínű ruhácskája elszakadt és sáros volt. Rám nézett majd csendben megszólalt „…Szia!” Mosolyogva feléje vettem az irányt s leültem melléje. „Sadie-nek hívnak. Téged hogy hívnak?” Kíváncsian kérdezősködtem. „Te itt laksz? Lehetünk barátok? Hány éves vagy?” Félénken válaszolt az összes feltett kérdésemre. „M-Mary vagyok… Igen, itt lakok… j-jó lenne, ha barátok lennénk… Hat éves vagyok.” Rá mosolyogtam. „Én is hat vagyok! Most költöztem ide Angliából azon belül Salisbury-ből! Szóval… nem ismerek itt senkit… örülök, hogy találkoztunk Mary!” A kislány már nem nyugtalankodott, átnyújtott nekem egy kisebb virágcsokrot, hogy a száraik összefonásával virágékszereket készítsünk belőlük például karkötőt, nyakláncot, és persze virágkoszorút! Úgy éreztem találtam valakit a családomon kívül, aki megért, nagyon sokszor találkoztam vele, ő volt a legjobb barátom…
Az iskolában Mary és én szétválaszthatatlanok lettünk, senki se állhatott közénk, kábé 12-13 évesek lehettünk, mindenhova kézen fogva jártunk, ha valamelyikünk elment valahova a másikunk mindig követte, nem voltak barátaink, mivel az iskolában mindenki durva és undok volt. A folyosón sétáltunk, ami tele volt emberekkel, fiúk próbáltak velem flörtölni, de Mary mindig elzavarta őket, mivel én nem voltam túlzottan bőbeszédű típus. Amikor már egyre kevésbé voltam hiperaktív, egyre csöndesebb lettem míg Mary-nek a személyisége az ellentéte lett a kislánykori alaptermészetének. A „börtönben” töltött napoknak a legjobb része az ebédszünet volt. Édesanyám mindig finom ételt csomagolt be nekem, paradicsomos szendvics, chips, szóda, tudod egyszerű dolgok, amik segítették átvészelni a napot. Szerencsére Mary-nek is ugyanakkor volt az ebédszünete, mint nekem. Mindig egymás mellé ültünk s kibeszéltük a tanárokat, az osztálytársainkat, pletykákat meséltünk egymásnak, de sosem túl durva dolgokról. A nap végén kimentünk a buszhoz, ami hazavitt minket, de ha jó idő volt, akkor inkább hazasétáltunk egy jó hosszú, poros úton, ami úgy tűnt, hogy sehova nem vezet csak haza. A busz zsúfolt volt, gyerekek szaladgáltak az ülések között, nevetgéltek, sikítoztak, még a buszsofőröket is kellett váltogatni, mert egyszer az egyik túl mérges lett az egyik gyerekre és emiatt kirúgták. De mi mindig beültünk hátra, az utolsó megállónál szálltunk le, szóval amikor már csend honolt, akkor tudtuk, hogy hol kell leszállnunk. Mary leszállt én pedig követtem és együtt sétáltunk végig az úton, mivel a busz nem a házunk előtt állt meg. Körülbelül 1-2 kilométert kellett gyalogolnunk, de ez nem jelentett gondot, mert szerettük együtt eltölteni az időt, olyan volt, mintha a testvérem lenne, akire mindig is vágytam és ő is így érzett irántam. „Szóval Sadie neked miből van házid?” Nyögött egyet, ahogy a súlyos hátizsák lehúzta a vállát s a lépésével felkavarta a port az úton. „Hát, biológiából van házi, de azt szeretem… az angolt már megcsináltam az osztályban és még matekból is van… utálom azt a tantárgyat!” Válaszoltam a kérdésére. „Nem tudnál segíteni benne?” Megkérdezetem mivel Mary egy két lábon járó számológép. Bólintott és mosolygott válaszadásképpen. „Persze, hisz ismersz Sadie!” „Túl jól ismerlek Mary, túl jól!” Nevetgéltünk s megtettük már az út túlnyomó részét, majd elérkeztünk a házamhoz, Mary pedig másfél kilométerre lakott tőlem, ami nem volt baj, mert szinte mindig biciklivel közlekedtünk. „Hé, Mary! Nem akarsz ma este itt aludni? Péntek van, holnap úgysincs suli… Na, mit szólsz?” Mosolyogva kérdeztem. „Jó lenne! És biztos vagyok benne, hogy az ősök is megengedik! Figyi, most akkor hazamegyek bepakolni és egy-két óra múlva átjövök és megírjuk a házit, jó?” „Rendben! Akkor viszlát később!” „Szia Sadie!”
Elbúcsúztunk egymástól, de nem sokára úgyis találkozunk. Befelé indultam, hogy beköszönjek édesanyámnak. A házunk előtti kis utat fák vették körül, egy erdő mellett laktunk, némelyik fa ága még az ösvény felett is áthajlott, ívet formálva, gyönyörű volt, jól esett, hogy ez a látvány fogadott, amikor hazaértem a suliból egy fárasztó nap után. Megálltam, hogy gyönyörködjek benne, borostyán futott végig a ház oldalán, az élet és a természet találkozása; egy látvány, amit sose lehet elfelejteni. Édesanyám kinyitotta az ajtót majd felkiáltott. „Sadie! Gyere be! Készítettem neked uzsonnát!” A mosolya átmelegítette a szívemet, mindig törődött velem, úgy szerettem őt! Besiettem a házba, becsuktam magam mögött az ajtót. „Hé, anya! Mi az uzsonna? Ja és itt aludhat ma este Mary?” Bementem a konyhába, fekete márványpadló, smaragdzöld gránit konyhapult, rozsdamentes acél konyhaeszközök, halvány sárga falak tették világosabbá a helyiséget, minden szakács álma ez a konyha. Leültem egy magas bárszékre, észrevettem a mogyoróvajas-lekváros szendvicset és a nagypohár narancslét, ami arra várt, hogy elfogyasszam. „Tudom, hogy elég egyszerű étel, de ma valami különlegeset fogunk vacsorázni. És nem bánom, hogy Mary átjön, már nagyon régóta barátok vagytok.” A hangja elég izgatottnak hangzott, gyorsan befaltam a szendvicset, megittam a narancslevet, felálltam s megragadtam a hátizsákom. „Köszi szépen anya! Finom volt!” Egy puszit nyomtam az arcára. „Most mennem kell, el kell kezdenem megcsinálni a házit, mielőtt Mary átjön.” „Jól van, kicsim. Majd szólok, ha már itt van!” Édesanyám rám mosolygott s megpuszilta az arcomat. „Szeretlek.” „Én is téged, anya.” Ásítottam, amint felmentem a lépcsőn. Az egyik szoba teljesen máshogy nézett ki, mint a többi, színesek voltak a falak, mintha egy kisgyerek kifestőkönyve lenne, de én és a családom nagyon szerettük, szóval így hagytuk bárki is festette a szobát.
A szobám az emeleten rögtön szemben volt a lépcsővel, kinyitottam az ajtót s ledobtam az iskolatáskám. A fal halvány rózsaszínű volt, kézzel kötött rózsák díszítették a paplanom, a nagy ágyam a szoba közepén volt, a nagy rózsaszín elefántom mindig ott hevert, kisbabakorom óta megvan. A bútorok kézzel faragott fából készültek még Angliában, édesanyám ismerte a készítőt. Egy nagy ruhásszekrény az ajtó mellett, egy ablak, amin ha kinéztem a természetet láttam. Sóhajtottam s bekapcsoltam a rádiót, ami megtörte a csendet, levettem a cipőm, átvettem egy melegítőnadrágot, ez nálam olyan hagyományszerűség volt, ha otthon vagyok mindig kényelmes ruhákat veszek fel. Kivettem a hátizsákból a biológia könyvem, a rózsaszín füzetem és a rotring ceruzámat, leültem az ágyra s ráhúztam a takarót a vállaimra. A házit csináltam majd elbóbiskoltam s arra ébredek fel, hogy édesanyám azt kiáltja, hogy itt van Mary. Beesett a szobámba egy hálózsákkal és az iskolatáskájával. „Hé! Ne aludj már Sadie! Itt vagyok, a móka már elkezdődött!” Ledobta a földre a cuccait, elkezdett csiklandozni s erre felriadtam. „ÚRISTEN MARY!!! A SZÍVBAJT HOZOD RÁM!!!” Sikongattam, próbáltam felébredni a három órás szundikálásomból, örültem, hogy látom. „Nyugi! Nem akartalak megijeszteni!” Mary gyengéden megölelt, letérdelt s rám nézett. „Készen állsz, hogy átrágjuk magunkat a házin és utána pedig szórakozzunk egy kicsit?” Kérdezte, bólintottam és kinyitottuk a könyvet.
Eljött az ősz és mi már mindketten végzősök vagyunk a North Pocono Középiskolában; már csak egy lépésnyire van a szabadság! Rengeteg ember megváltozott, sokkal utálatosabbak lettek, mint azelőtt, de mi ugyanazok maradtunk, mindig itt vagyunk egymásnak. Bár előbb vagy utóbb egyikünk megtalálja a párját, de remélem ez nem szakít el bennünket egymástól. A klikkek egyre nyilvánvalóbban lettek, atléták, előkészítősök, népszerű gyerekek, emók, és még sorolhatnám! Mi hova tartoztunk? Mi voltunk a „kirekesztettek” mivel mi eléggé „népszerűtlenek” voltunk. Igazából ez nem érdekelt minket, mi nem vettünk részt a hülye gimis játékokban. Gyorsan telt az idő, a téli szünet is a nyakunkon volt és megtetszett egy fiú. „Beszéltél már vele?” Kérdezte Mary, amikor elpirultam és elfordítottam a fejem. „N-nem, még nem…Vajon ő is kedvelne engem?” Kérdeztem aggódva, ahogy Mary rám mosolygott. „Nem tudhatod, ha nem beszélsz vele! Próbáld meg ma!” Egyre jobban izgultam, elhatároztam, hogy suli után beszélek vele. Az a nap egy örökké valóságnak tűnt, gondolatok kavarogtak a fejemben, izzadt a tenyerem, s mihelyt kicsöngettek mindenki kirohant a kocsijához, a buszhoz, a biciklijéhez, stb. A sikongató tinédzser tömegben kerestem, majd észrevettem egy csapat népszerű lánnyal. Aggódva odasétáltam hozzá, az összes lány rám bámult, majd nevetve elsétáltak, gúnyos megjegyzéseket tettek rólam, de a srác ott állt. „Tudok segíteni?” Rám mosolygott, szőke aranyló haja és kék jeges szemei miatt mindenki beléesett. „M… Mondani szeretnék valamit, ami már egész évben a fejemben járt…” Gyengéden beszéltem hozzá, közelebb lépett hozzám, sok ember volt a közelben s elpirultam. „Nos, hallgatlak…” Sürgetett, kavarogtak bennem az érzelmek, kinyitottam a számat és kitört belőlem. „Szeretlek! Kíváncsi vagyok, hogy te is ugyanígy érzel irántam?!” Szinte már kiáltottam, hátrébb lépett s a fejét csóválta. „Hát… nagyon sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de én valaki másba vagyok szerelmes… Ne haragudj!” Rám mosolygott, lassan elsétált, de még visszaintegetett, én meg csak ott álltam összetörve, visszatartottam a könnyeimet majd Mary jelent meg. „Naaaa, hogy ment?” Megbökte a karom a könyökével, majd könnyek csordultak végig az arcomon. „Nem viszonozza az érzéseim… D-de nincs semmi baj! Rájöttem, hogy bármelyik népszerű srác visszautasítana egy ilyen fekete bárányt, mint én!” Zokogtam, ahogy Mary átölelt. „Annyira sajnálom kislány… menjünk haza, jó?” Fel-le rángattam a fejem a vállán, eltakarta az arcomat, hogy ne lássanak meg a többiek, akik még az épületben tartózkodtak. Amikor már kicsit megnyugodtam elindultunk hazafelé.
Hosszú, fájdalmas volt a hazafelé vezető út, Mary a kezemet fogta, megpróbáltam megnyugodni, tudtam, hogy ez fog történni, tudtam, hogy visszautasít, de erősnek kell lennem, Mary volt az én őrangyalom és eddig észre se vettem, hogy amikor elbuktam ő mindig segített. Már majdnem elértük a buszmegállót, elkezdett esni a hó, a sálamat megosztottam Mary-vel, mivel reszketett a keze, amint az enyémet fogta. Rám mosolygott, átmelegedett a szívem. „Köszönöm Mary… hogy mindig itt vagy nekem, nálad jobb barátot nem is kívánhatnék!” Kivörösödött az arca a hideg és a kedves szavaim hatására. „Mindig te leszel a legjobb barátom, Sadie! Nem számít, hogy mi történik…” Válaszolta, a barátságunk betöltötte az űrt a lelkemben, s jobbkedvre derültem. Nevetgéltünk, vicceket meséltünk egymásnak, mihelyt a poros úton mentünk végig, amit már jól ismerünk, a hó lassan betemette az egész utat. Odaadtam Mary-nek a sálamat. „Tarts meg, szükséged van rá!” Hálásan mosolygott. Elérkeztünk a házamhoz s Mary szorosan magához ölelt. „Ne is törődj azzal a sráccal! Itt vagyunk egymásnak és nekem ez elég.” Gyengéden beszélt majd elengedett, megpróbáltam visszaölelni, de elsétált a messzi havas tájban. Megráztam a fejem és a házam felé szaladtam, mosoly ült ki az arcomra. Amikor elértem az ajtót, kinyitottam a kulcsommal. „Anya! Megjöttem!” Becsaptam az ajtót, válaszra vártam, de nem hallottam semmit, kezdtem aggódni. „A-anya?” Ledobtam az iskolatáskát a földre az ajtó mögé, a konyha felé vettem az irányt s megláttam édesanyámat a fekete márványkövön feküdni. Egyből felsikítottam. „ANYA!!!! ANYAA!!!!” Odafutottam, gyöngéden megráztam, könnyek torzították el az arcom, nem válaszolt vissza, hívtam a 911-et, a mentők perceken belül kiértek, egy hordágyra emelték édesanyám testét, mihelyt felhívtam édesapámat, aki benn volt az irodában. „APA!!! ANYA NINCS ESZMÉLETÉNÉL!!!! KIHÍVTAM A MENTŐKET, ELMEGYEK VELÜK!! KÉRLEK, GYERE BE A KÓRHÁZBA!!” A vonal túl oldalán, édesapám tágra nyitotta a szemét. „N-NE AGGÓDJ KICSIM!!! APA MINDJÁRT OTT LESZ!!!!” Gyorsan lerakta, kisietett az irodából egyenesen a garázs felé. A mentőautóban voltunk, hangosan szólt a sziréna, édesanyámat kezelték, mellette ültem s kitörtek belőlem az érzelmek. „NE HAGYJ ITT ANYA, KÉRLEK MARADJ ITT APÁVAL ÉS VELEM!! NE HAGYJ ITT!!!” Zokogtam majd az egyik mentős feltett egy kérdést. „Észrevettél valami szokatlant a napokban anyukáddal kapcsolatban?” „M-mostanában egyre többször panaszkodott fejfájásra… egyszer pedig nagyon dadogott…” Gyengéden beszéltem, majd lejegyezték, amit mondtam. Mielőtt észbe kaptam már a kórháznál is voltunk, gyorsan kiemelték s rohantak vele a kórházba. A sürgősségire tolták be, az egyik nővér megállított. „Sajnálom, de itt kell megvárnod, nem engedhetünk illetékteleneket az intenzív kórterembe.” Tágra nyitottam a szemem. „U-ugye nem lesz semmi baja?” „Mindent megteszünk érte, amit csak tudunk, de most ülj le egy kicsit!” Helyet foglaltam, amint a nővér beszaladt a szárnyas ajtón. Édesapám is megérkezett, az arcomat a kezembe temettem, majd végül rám talált. „SADIE!” Kiáltotta, felkaptam a fejem, ahogy meghallottam a hangját, zihálva futott oda hozzám. „Mióta ülsz itt?” Nagyon aggódott. „Kábé egy órája… és még mindig semmi…” Mihelyt befejeztem a mondatot, a főorvos jött oda hozzánk s üdvözölt minket. „Visszanyerte az eszméletét és az állapota is stabil, de… sajnos rossz hírt kell közölnöm… „M-mi lenne az doktorúr?” Kérdezte édesapám aggódva. „Nos… negyedik stádiumban lévő agydaganatot diagnosztizáltunk, sajnos semmit sem tudunk tenni, a rák túl gyorsan terjedt ahhoz, hogy kezelésbe tudjuk venni… Körülbelül még egy hónapja van hátra… Nagyon sajnálom…” Édesapám rám nézett én meg visszanéztem rá, de egyikünk se szólt semmit. „Bemehetünk hozzá?” Kérdezte. „Sajnos, még mindig megfigyelés alatt tartjuk, ellenőrizzük a vérnyomást és még pár dolgot… Jöjjenek vissza holnap, biztos vagyok benne, hogy a recepciósunk megadja a szobaszámot. Jó éjszakát!” Ennyi volt, gyorsan elsétált, mi pedig köpni-nyelni nem tudtunk. „M-menjünk haza Sadie!” Megfogta a kezem, könnyek potyogtak a szemünkből, beültünk a kocsiba, hazaértünk, édesanyám helyén aludtam; álomba sírtuk magunkat.
Másnap túl kellett élnem az iskolát, még egy szót se váltottam Mary-vel. Aggódott értem, még az óráit is kihagyta, hogy megtaláljon, a tanárok nem fordítottak rá figyelmet, ez volt a téli szünet előtti utolsó tanítási nap szóval nem törődtek vele. Egy közös óránk volt, az angol óra. 12 voltunk, a szerelmem is itt volt, aki elutasított. Mary az éjszakájáról beszélt, valamit az édesapjáról mesélt, hogy milyen szerencsétlen volt aznap este, elbotlott dolgokban, az egész családja rajta röhögött. El kell mondanom, hogy mi történt az édesanyámmal, nem ment ki a fejemből, gondolatok és érzelmek kavarogtak bennem, némán ültem az órákon, bólogattam a beszélgetésekkor, egyszerűen csak egy „igen”-t válaszoltam mindenre. Mary abbahagyta a mondókáját, és hallgatódzni kezdett, hogy miről beszélget a szerelmem és az a csoport lány körülötte. Pletykákról sugdolództak. „Szó szerint kiöntötte nekem a szívét, persze nemet mondtam, ő egy igazi feketebárány! Úgy bámultam rá, mint egy seggfej.” „Nahát, mégis miből hitte, hogy van esélye nálad? Tök népszerű és nagyon jóképű vagy!” Válaszolta az egyik lány és felénk nézett. „Tök ronda és még fele annyira sem menő, mint te!” Körülbelül 10 percig erről beszéltek, míg végül Mary beleszólt a kis csevegésükbe s próbálta utánozni azt a majmoló hangot. „Te sík hülye vagy! Te pedig minden dolgozatodra 1-t kapsz, mert egy retardált barom vagy! Ami meg téged illet öcsém, te pedig egy kamu vagy, egy igazi seggfej! Érthető voltam?! M’ért is randizna veled bárki, ha hülyékkel veszed magad körül? Próbálod elrejteni, hogy mennyire hülye vagy? Egy tapintatlan tuskó voltál, hogy megbántottad Sadie-t!” A lányok megsértődtek. „Takarodj te kis különc! Felfogtuk a mondanivalódat!” „Hát, nagyon remélem ti rohadt majmok!” Mary-nek olyan gyorsan járt a nyelve, mint a villám. Rá se hederítettek, amikor visszajött hozzám, megragadta a kezem és elhagytuk az iskolát. „Ma nem kellene itt lenned! Hazamegyünk, jó?” Jelentette ki Mary, én meg csendben bólintottam, de még mindig édesanyám járt a fejemben. Megfogtuk egymás kezét, mint mindig, elkezdett esni a hó, az angyalok fagyott könnycseppjei, ahogy édesanyám mondaná… Minden rá emlékeztetett. Mary rám nézett. „Mi van veled Sadie? Ma egésznap olyan csöndes vagy… Aggódom érted!” Megálltam és ránéztem tágra nyitott szemekkel. „Mary… anyukámnak negyedik stádiumban lévő agydaganata van, múlt éjjel bevitték a kórházba… egy hónapja van hátra…” Sírásba csuklottam, könnyek hullottak a szememből, az arcomra fagytak. Mary magához szorított és neki is könnybe lábadt a szeme. „S-Sadie… Nagyon sajnálom! Mindig melletted fogok állni! Szörnyű, hogy az élet milyen tud lenni! Annyi mindenen keresztülmész…” Megvigasztalt, mindent beborított a fehér hó, a könnyektől homályosan láttam, csak élvezni tudtam a napot…
Hazaértünk, a házam üres, hideg volt, nem töltötte be a szeretet, nem várt engem az anyukám. „Szeretnéd, hogy itt maradjak veled?”Kérdezte, amint rá mosolyogtam és szipogtam. „I-igen…” Válaszoltam, mihelyt felmentem a szobámba. „Készítek valami harapnivalót a konyhában, ha nem gond Sadie!” Kiáltotta Mary és persze, hogy nem volt gond. Csing, csing! „Bennett rezidencia, Mary beszél.” Felvette, mialatt én az ágyamon feküdtem az emeleten. „Ó, Szia Mary! Sadie apukája vagyok Arther, megmondanád neki, hogy ma este későn érek haza? Holnap bemegyünk az anyukájához a kórházba.” „Rendben, megmondom neki…” „Köszönöm Mary, hogy ott vagy mellette!” Letette, majd feljött a szobámba, a párnába temettem az arcom és magamhoz szorítottam a plüss elefántomat. „Sadie… csak pihenj…” Gyengéden beszélt, betakart a paplannal, aztán nem emlékszem mi történt, de egész este ott virrasztott mellettem, ahogyan egy igaz barát tenné.
A következő hetek lassan teltek, a nap végén mindig bementem édesanyámhoz a kórházba egy pár órára. Beszélgettem vele, meggyőződtem, hogy gondoskodnak róla. „Szia anya!” Mosolyogtam majd ő visszamosolygott. „Szia kicsim! Hogy vagy?” „Annyira hiányzol…” Szomorúan néztem, és egy friss margaréta csokrot tettem a vázába, minden héten vettem egy csokrot, ami mosolyt csalt az arcára. Úgy éreztem legalább tudok valamit tenni, hogy boldognak lássam ilyen körülmények között. „Nagyon félek…” Megszólaltam miközben egy széket vittem oda az ágya mellé, megfogtam a kezét, rám mosolygott, végigsimította az arcom a kezével, s könnycseppek hullottak rá. „Drága Sadie-m, ha elérkezik az idő, mennem kell, ne félj, ha elmegyek… Nagyon erős fiatal hölgy vagy, és tudom, hogy még sokra viszed az életben, de én mindig…” Óvatosan megemelte a fejem, hogy ne a kézfogásunkra kelljen néznem, hanem az arcára, amin egy mosoly jelent meg. „…mindig itt leszek veled, nem számít, hogy mi történik, rendben?” „R-rendben… szeretlek anya…” „Én is szeretlek Sadie.” Minden nap elmondtam neki, hogy mennyire szeretem, rájöttem, hogy szükségem van rá, mindig ő adott erőt, hogy átvészeljem a napot. „Hogy van az apád? Remélem jól, tudom, nem igazán tudja feldolgozni a rossz híreket…” Aggódott a házastársa miatt. „Mostanában nem nagyon beszéltem vele… sokáig dolgozik, későn ér haza, nem pakol el maga után, például ma reggel szanaszét szórta a ruháit az emeleti folyosón… De biztos csak fáradt.” Válaszoltam, édesanyám bólintott, s a csendet megtörte a pulzusmérő hangja. Felgyorsult, ahogy édesanyám elkezdett rángatódzni s görcsrohamai lettek, pánikba estem, s behívtam a nővéreket, akik a folyosókon voltak, azonnal berohantak a szobába, visszaestem a székbe, amiben ültem s csak sírtam és sírtam, a kezemmel letöröltem a könnyeim, szörnyű volt így látni édesanyámat. Hazaindultam, végigsétáltam az úton, édesapám úgyis későn ér haza, megint egyedül kell magam álomba sírnom…
Eltelt még egy hosszú és fájdalmas hét, és már a hónap végéhez értünk, az orvos azt mondta, nem éli meg a következő hónapot. Elérkezett ez a nap is, s elindultam, hogy meglátogassam édesanyámat. Bekopogtam majd benyitottam, olyan volt, mint tegnap, hazajöttem a suliból s mentem a kórházba… Cserszínű pulóvert, fehér blúzt, kockás, színes szoknyát viseltem, vörös masni volt a hajamban, fekete csatos cipő és fehér térdzokni volt a lábamon. Aznap esett az eső szóval magammal vittem a piros esernyőmet, amiről egy talizmán lógott le, amit még Mary vett nekem egy helyi japán üzletben. Az esernyő belsejébe tettem, amikor kinyitottam az ernyőt ide-oda himbálódzott. Anya nagyon… beteg volt. Rosszabbul nézett ki mint tegnap, leültem a székbe mint mindig, megfogtam a kezét. „Szia anya… Hogy vagy?” Megkérdeztem, rám nézett a haldokló szemeivel. „Nem vagyok jól…” A hangja rekedt és érdes volt, mintha valamivel fémet karistolnának. Beleremegett a testem, elfojtottam a bennem lakozó érzelmeket. „Nagyon lassan ver a szíved…” Ránéztem a monitorra, a sípolás egyre lassult, az esőcseppek az ablakon csurogtak végig, édesanyám nem szólalt meg, túl gyenge volt ahhoz, hogy folytatni tudja a beszélgetést. „Most már értem… a legemlékezetesebb pillanat az életemben… mindig eszembe jutott, amikor esett az eső vagy havazott… mindegy, hogy az emlék jó vagy rossz volt, mindig követett, bárhova is mentem az életben…”Halkan beszéltem, kinéztem a törött ablakon, kisütött a nap, mintha az ég válaszolt volna az állításomra s gyorsan visszanéztem édesanyámra. „Nem akarom, hogy most bejöjjön az orvos, veled akarok maradni… De tudom, hogy legbelül szenvedsz… Annyira szeretlek anya… Mindig te leszel az én anyukám, senki se fog tudni helyettesíteni…” Megszorítottam a kezét, mint múlt héten, amikor görcsrohamai voltak, aztán meghallottam a hangos sipogást; bíííííííííppppp! Csengett a fülem, a keze lassan kicsúszott az enyémből, könnyek csordultak végig az arcomon, elkaptam a hideg kezét, sikítottam s a nővérek berohantak, látták édesanyám élettelen testét és én voltam a halálának szemtanúja. Az ápolók tudták, hogy már nem lehet megmenteni ilyen körülmények között, de próbálkoztak még defibrillátorral, oxigén maszkkal, de mind hiába, elengedtem élettelen kezét a lelkem egy darabjával együtt… Elment… Itt hagyott és én semmit se tehettem… Ott ültem miközben a nővérek letakarták egy fehér lepedővel, egy kicsit tovább benn maradhattam majd kitessékeltek. Már majdnem éjfél volt, elrepült pár óra, de amikor vele voltam úgy éreztem, hogy megállt az idő. „Értesítettük édesapádat a történtekről, bejön a kórházba majd hazamegy, nagyon sajnáljuk…” Nem tudtam megszólalni, fájt a torkom, mert annyit sikítottam, szóval inkább csak bólintottam. Kinyitottam az esernyőm s hazaindultam az esőben. Csak arra tudtam gondolni, hogy nagyon hamar és gyorsan történt az egész. Megváltoztam és az édesapám is, de sajnos a rosszirányba.
Éjszaka amikor hazaértem a jó 10 kilométeres sétálásból, kinyitottam az ajtót, csend honolt, sötét, szeretet nélküli ház. „Nem hiszem el…” Tágra nyitottam a szemem, úgy éreztem, kitépték a lelkem a mellkasomból. „Nem tudok nélküle élni…” Beszaladtam a konyhába, megragadtam a különleges konyhakését, ami már generációk óta a családunké, arra emlékeztetett, hogy mennyire szeretett főzni, felvittem a szobámba. Átvettem a narancssárga hálóingem, egy kicsit gyűrött volt. „Nem lesz ugyanolyan nélküled! MIÉRT HAGYTÁL ITT, MIÉRT?! Számomra te voltál minden, az életem, amikor semmim se volt, a bátorságom voltál, amikor gyenge voltam, anya…” Végezni akartam magammal aznap este, az igazat bevallva meg kellett volna tennem, de helyette csak a csuklómat vágtam fel, láttam ahogy kicsordul a vérem. Ráfolyt a térdemre, sírtam mihelyt a karmazsinvörös folyadék végigcsordult a combomon, a combomról meg a fa parkettára, egy kisebb tócsa vett körül. Sírtam, de a fájdalom segített, mély depresszióba süllyedtem, mentálisan beteg lettem, ezt senkinek se mondhatom el, még az apukámnak se. Ott ültem, míg meg nem alvadt a vérem, feltakarítottam a tócsát egy ronggyal, bedobtam a szekrényembe szóval senki se fogja megtalálni. Lefeküdtem, sírtam, összegömbölyödtem majd végül elaludtam. Másnap reggel felébredtem, szerencsére hétvége volt, nem kellett aggódnom a suli miatt. Felvettem egy szürke pulóvert, lementem a lépcsőn és láttam, hogy mindenhol törött üvegek, családi fotók hevernek. „Apa…” Halkan megszólaltam, de láttam, hogy a kocsija nem áll a ház előtt. „Biztos dolgozik…” Megráztam a fejem, feltettem a teáskannában lévő vizet forrni, hogy teát csináljak. Csendben álltam, ittam a teát s eszembe jutott, hogy régen mindig együtt reggeliztünk, édesanyám mindig mosolygott. Nagyszerű anya és feleség volt; könnyek hullottak a szememből. „A-anya… Nem hiszem el…” Letöröltem a könnyeimet a pulóver ujjával, majd felmentem az emeletre és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Kicsi volt, de két ember elfért benne, megengedtem a meleg vizet, megittam a teát, levetkőztem és beültem a kádba. Elmerültem a forró vízben, nagyon szerettem, ahogy egy kicsit égeti a bőröm a forró víz. Ránéztem a felvágott csuklómra, miért tettem? Nem sikerült megölnöm magam; de elégedett voltam, mert megszüntette a fájdalmamat. Ezután elhatároztam, hogy minden este felvágom mindkét karom, ezáltal elmúlik a fájdalom. Szörnynek szoktak hívni, mennyire ironikus, meg hülyének is, de most ezt kellett tennem. A nap többi részében szomorkodtam, a nappaliban rajzfilmeket néztem a tévében, bárcsak tovább tudnék lépni, bárcsak sose jött volna el az a szörnyű nap, bárcsak nem éltem volna meg. Nyolcat ütött az óra, egy kocsi hangját hallottam, ahogy a házhoz közeledik, kinéztem az ablakon, hogy lássam apát. Úgy nézett ki, mint aki verekedésbe keveredett volna, kinyitottam neki az ajtót, rám nézett. „Köszi… kicsim” Összeborzolta a hajam, majd bezártam az ajtót. „Már rég láttalak… Hogy vagy?” Kérdeztem. „Egésznap anyukád járt a fejemben… bele fogok őrülni…” Követtem őt a konyhába, ahol whisky-t öntött egy pohárba és helyet foglalt. Leültem vele szembe. „Mostantól előbb fogok hazajönni, sikerült elhárítanom azt a sok stresszes munkát, nem leszel egyedül, így jó lesz?” Bólintottam, csak ketten voltunk, de szerencsére itt voltunk egymásnak. „Apa, elmegyek aludni… holnap suli és korábban kell felkelnem.” Átöleltem, ő pedig megpuszilta a homlokom. „Jó éjt, kicsim!” Megitta az italát, és amikor elmentem habozás nélkül még öntött ki magának. Zokogást hallottam a konyha felől s így végződött az esti beszélgetésünk.
Nagyon nehéz volt visszamenni az iskolába… szinte lehetetlen. Mary a házunk előtt várt engem, nem mondtam el neki, hogy mi történt. Megkérdezte, hogy van az anyukám, de nem válaszoltam, szerintem ennyiből is tudta, hogy mi történt, nem szólt hozzám a buszmegállóhoz vezető úton. Aznap senki se vett észre rajtam semmit, a vastag szürke pulóvert vettem fel, hogy a tanárok nehogy észrevegyék a vágásokat. Csak édesanyámra tudtam gondolni meg arra, hogy édesapám tegnap este leitta magát, holott szinte soha nem szokott inni… Nagyon rossz érezésem volt ezzel kapcsolatban, de nem igazán törődtem vele. Mielőtt észbe kaptam már kicsöngettek és Mary a kijáratnál várt meg, megmondtam neki, hogy szálljon fel a buszra majd később beszélünk, de ő velem akart lenni. „Sadie… minden rendben?” „IGEN, MINDEN RENDBEN! CSAK MENJ MÁR EL!” Sírtam, Mary hátralépett. „o-oké, ha te mondod… Akkor majd beszélünk…” Először ordítottam rá, de nagyon furdalt a lelkiismeret, megbántottam Mary-t… Sohase akartam ilyet tenni, de nagyon stresszes állapotban voltam, nincs minden rendben. Mary felszállt a buszra én meg egyedül hazasétáltam. Korábban szakadt az eső, de szerencsére most elállt, különben eláztam volna, mert otthon hagytam az esernyőm. Sóhajtottam s a nyakam köré tekertem a szürke sálam, eltakartam az orromat és a számat, a csend egy áldás volt, a gondolataim az érzelmeimmel harcoltak. „Nem lesz semmi baj, emlékezz mit mondott anya!” „SSSHHH, jól vagy? Pihenj le, szét fogsz esni, ismerd be!” „NEM! Nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi… baj…” Látod? Engedd meg, hogy kivezesselek ebből! Elment, miért nem mész utána a gyöngyös kapukhoz? Minden nap egy vágás és a depresszió elmúúúúúúúúlik!” Nevettem és sírtam is egyszerre, elment az eszem az érzelmeimmel együtt. Pár óra múlva hazaértem, már este 8 óra volt s meghallottam, ahogy apa beáll a kocsival. Fáradtan bevánszorgott majd kiabálni kezdett. „S-SADIE!! GYERE IDE!!!” Felkaptam a fejem és kisétáltam a szobámból.”I-igen apa? Mi a baj?” Feljött a lépcsőn majd lekevert egy pofont. Elestem, a hajam eltakarta az arcom, könnyek csordultak ki a szememből. „TE ROHADT KURVA!!” Csuklott, részeg volt, még sohasem láttam ilyen állapotban… ijesztő volt! „M-MIÉRT?!” Sírtam, ahogy megragadta a karom, felhúzott majd visszalökött a földre, bevertem a hátamat a fa parkettába, levegőért kapkodtam, ahogy ott feküdtem a földön. „O-olyan vagy mint ő! ÚGY N-NÉZEL KI M-MINT Ő!! MARIEE!!” Ott ordibált felettem, tágra nyitottam a szemem a félelemtől, próbáltam elmászni, de ő kivette a bőr övét, amit minden nap viselt, még anya varrta neki, rákötötte az egyik lábamra és végighúzott a földön, majd csapkodni kezdett vele a hátamnál. Felsikítottam a fájdalomtól, könyörögtem, hogy hagyja abba, de nem hagyta. Pár perc múlva belefáradt és elment. „Te hitvány kurva!” Mormogta, mihelyt lesétált a lépcsőn, beült a tévé elé és szerintem még ivott is, én meg csak ott feküdtem a földön, könnyek hullottak a szememből. Nehezen bemásztam a szobámba s csendben becsuktam magam mögött az ajtót. „M-miért” Levegőért kapkodtam, sikítoztam, hogy jöjjön el a halál és ragadjon el. Aznap este a kezembe akadt édesanyám konyhakése, szétesik az életem… Eltelt néhány nap, édesapám szinte minden este összevert, az oldalam, a hátam, a hasam tele volt fekete és lila foltokkal. Az volt a legrosszabb, amikor a tükör elé álltam, egyre ijedősebb, csendesebb, és engedelmesebb lettem. Iskolán kívül alig beszéltem Mary-vel. Azután, hogy ráordítottam eltaszítottam magamtól, és ez csakis az én hibám. Mindig átjött meglátogatni, de alig beszéltünk. „Aggódok érted Sadie… Ha szükséged van valakire, tudod hol találsz…” Pislantottam és már itt se volt… Amikor hazaértem, vártam, hogy apa is hazaérjen. Mindig részeg volt és megvert, a padlón feküdtem, sírtam és véreztem. Ahogy az idő megismétli önmagát, a testem továbbra is tele volt zúzódásokkal és édesapám velem együtt sírt, de más ok miatt. Most a konyhakövön feküdtem, megfogta az italát és otthagyott. „Nem bírom… már tovább… Kell, hogy legyen valami megoldás…” Sikoltoztam, nyöszörögtem, majdnem egy óráig ott kellett feküdnöm a konyhakövön mielőtt erőt gyűjtöttem, hogy felmenjek a szobámba és bezárjam az ajtót. Elegem volt, hogy mindig összever, elegem volt a fájdalomból, anya azt mondta, hogy nem lesz semmi baj… Nos, ez hülyeség! A ház mocskos volt, mindenhol ruhák voltak szétdobálva, mintha egy tornádó söpört volna végig, még étel se volt, enni se tudtunk. Már egy vagy két napja nem ettem semmit, majd apa maradékát kellett ennem, amit összesöpörtem a földön. Amikor berúgott tönkre tette a tárgyakat, egyszer anya kézzel festett vázájával ütött meg. Nem vagyok biztonságban… alig alszok, meddig bírom még?
Hat sebet számoltam össze az egyik karomon, nekem ez lenne a sorsom? Már egy hete nem voltam iskolában, már vagy tizenhétszer telefonáltak a hiányzásaim miatt, de egyszer sem hívtam vissza őket, elegem van az oktatásból. Minden, amit szerettem vagy legalább leszartam azt felemésztette a depresszióm és a tehetetlenségem… Egy kicsit tudtam, hogy ez a nap lesz a halálom napja, a nap, amikor elég bátorságom lesz ahhoz, hogy végezzek mindennel. Apa hazajött részegen, átvettem a fehér hálóingem, azt reméltem, hogy nem veszi észre, hogy itthon vagyok. „S-SADIE! G-GYERE ÉS KERESD MEG A ZAKÓM!!” Kiáltotta és minden szobába benézett, hogy megtaláljon, végül bedobta a törölközőt és visszament a nappaliba alkohollal a kezében. Megkönnyebbülve sóhajtottam, az ágyam alá rejtőztem el. „Közel volt…” Kiszáradt a torkom, szomjas voltam, gyorsan leszaladtam a lépcsőn, óvatosan beosontam a konyhába, kivettem egy poharat a szekrényből, becsuktam a szekrényajtót, majd megláttam apát mellettem állni, mérgesen nézett rám. „Francba…” Gondoltam magamban, közelebb lépett, próbáltam elfutni, de elkapta a karom, mint ahogy a hús felakad a kampóra. „Sadie drágám, miért bujkálsz előlem? Nem jó ötlet, hisz tudod, hogy úgyis megtalállak, elkaplak, mint Vénusz légycsapója a legyet!” Most valahogy okosabbnak tűnt, mint múltkor, de nekilökött a konyhapultnak, nem kaptam levegőt, ziháltam, elejtettem a poharat, a darabjaira néztem, az egyik szilánk beleállt édesapám lábába, vér folyt a cipőjére és a földre. Az volt a legrosszabb dolog, amit valaha is tettem, próbáltam magam megvédeni… Egyre mérgesebb lett, sikított, megragadott a torkomnál, neki dobott a konyhapultnak és felpofozott. Vért köhögtem fel, sírtam, bocsánatért esdekeltem, de folyamatosan megállás nélkül pofozgatott, olyan közel volt már a halál, próbáltam lefogni a kezét. „Nem érdemled meg az életet! Neked kellett volna meghalni, nem Marie-nek! A FELESÉGEM VOLT AZ ÉLETEM!!! Te egy senki vagy, egy akadály, ami mindig rá emlékeztet!” Az arcomba üvöltött, ahogy ott feküdtem, zokogtam, vért köhögtem fel, aztán a szavak áramütés szerűen értek. „SOSEM SZERETTELEK! NEM VAGY A LÁNYOM!!” Elérkezett a pillanat, amikor már tényleg minden elveszett. Elsétált, szétverte a tárgyakat miközben összeszedtem minden erőmet és sikerült felmennem a szobámba. „Nem vagyok a lánya, s-sose szeretett, ez csak egy álom… UGYE?!” A tükörre tettem a kezem, láttam benne az összetört arcom, az összetört szívem, az összetört lelkem és tudtam, elérkezett az idő, hogy elmenjek, elmenjek ebből a szenvedésből, a legjobb lenne itt és most véget vetni az életemnek!
Sikítoztam. „MI VAGY TE?! MI VAGYOK ÉN?! SADIE MARIE BENNETT VAGYOK ÉS AZ ÉLETEM SZAR!!” Miért kiabálok a tükörképemmel? Nagyon rosszul néztem ki, de már nem érdekelt többé a külsőm. Megragadtam édesanyám kését, ami a szekrényen hevert, boldogság fogott el, amint rá néztem. Reszketni kezdtem, de gyorsan lenyugodtam, mert elérkezett a megváltás ideje. Nevettem és sírtam is egyszerre, a hajam az arcomba lógott, hátradöntöttem a fejem s az egyik kezemmel hátracsaptam a hajam. Erősebben megszorítottam a kést. „Készen állok erre? Miért nem vetettem véget ennek korábban?” Sose sikerült, a vágásoknak nem volt értelmük, nem jutottam velük előbbre, kell hogy legyen más megoldás. Mosolyogtam. „Nincs többé fájdalom, nincs többé szenvedés! Nem leszek hitvány és hasztalan!” A kést a nyakamhoz emeltem, de megcsúsztam és a kés belefúródott a bal szemembe. Kifolyt a szemem, végig csordult a folyadék a bőrömön. A földre zuhantam a késsel együtt, sikítottam, kétségbeesetten kapálództam. „BASSZA MEG, BASSZA MEG, NAGYON FÁJ!! NEM BÍROM ELVISELNI!!” Nem hiszem el, de már biztos, hogy nincs sok hátra az életemből, így nem élhetem le az életem. Megöltem magam. Megragadtam a kést, a nyakamhoz emeltem, és gyorsan elvágtam a torkom; ledermedt a testem, elejtettem a kést, vér csordult ki a számból, a nyakamból spriccelt a karmazsinvörös folyadék, elárasztotta az egész szobát. A testem pár másodpercig még rángatódzott, aztán kialudt életem lángja… végre szabad vagyok.
Hová ment a lelkem? A mennybe? Vagy a pokolba? Nem, nem mentem sehova… Pár perc múlva ektoplazma formában hagytam el a holttestem, újjászülettem, de nem úgy, ahogy akartam volna; ránéztem a holttestemre, pánikba estem. Alaposan megnéztem az új énem, már nem szilárd állapotú vagyok, mint egykor, elég érdekes, de egyúttal ijesztő is. „M-mi… Mi ez?!” Megszólaltam, de a hangom eltorzultnak hallatszott, mintha egy barlangban kiáltanék, és a hangom visszhangozna. „Miért vagyok még mindig a Földön? Ennek semmi értelme… A testem ott fekszik, de én is itt vagyok, egy lélek vagyok… Talán képzeletbeli? Nem… Nem…” A föld felett lebegtem, lassan körbementem a szobában, megpróbáltam megfogni a kilincset, de mint a vaj úgy csúszott ki a kezemből, szó szerint átment a kezem az ajtón. Felkiáltottam, de semmi baj, mosolyogtam majd átmentem az ajtón, kiértem a folyosóra. Az élettelen testem még mindig vérzett, a folyadék átáztatta a parkettát, a szobám alatti szobában tartózkodott az édesapám, s hirtelen vér csöpögött a fejére, megérintette, összedörzsölte az ujjait s akkor érezte, hogy nem víz; felszaladt az emeletre. „SADIE?! MI A FA-” Kiabálta, láttam a lélegzetét, s keresztülment rajtam, de túl részeg volt, szóval nem érdekelte. Erősen kirántotta az ajtót, elejtette a poharát, ami széttört apró szilánkokra. Rá nézett a holttestemre, könnybe lábadt a szeme, hívta a 911-et és a rendőrséget, hogy öngyilkossági bejelentést tegyen. Ott lebegtem mellette, integettem, vicces arcokat vágtam, de nem vett észre. „Talán… azért nem lát engem, mert nem akarom, hogy meglásson…” Egy percig némán ott állt, tágra nyitotta a szemét, hátraugrott a félelemtől, a lánya ott lebegett előtte. „S-SADIE?!” Sikított én meg nevettem. „DRÁGA APA, ÚGY LÁTSZIK FORDULT A KOCKA!!!” Vihogtam és keresztbe tettem a karom. „Érzem a lelked, reszket a félelemtől, talán… szellemet láttál?” Kuncogtam, ahogy apa ott állt megrémülten. „Nem kell tőlem félned! Ó várj! De kell!” Becsuktam a szemem s megszálltam a testét; próbált küzdeni, de én beférkőztem a testébe. „Ne mozogj! Így sokkal élvezetesebb lesz téged megölnöm!” Felnevettem, a kezemmel megszorítottam a szívét s hirtelen meghúztam. A testében voltam, én irányítottam, most az egyszer úgy éreztem, hogy semmi sem állíthat meg, újjászülettem! Van célom, van tervem, bosszút fogok állni! „Nézz rám! Egy részeg ember vagyok, aki veri a lányát, mert az anyjára emlékeztet, akit jobban szerettem, mint őt!” A hangszálait használtam, hogy kimutassam az érzéseimet. Megfogtam egy kést, hogy öngyilkosságot kövessek el, úgy használtam a testét, mint egy bábot, rángattam a karját, mint egy rongybabát, egész végig megállás nélkül nevettem. „Nahát, én is ezt tettem magammal, most megismered a fájdalmam, a szenvedésem, amit tettél az nem volt helyes és nem hagyom, hogy bánts másokat is!” Hangosan kiáltottam az ő hangján. Gyorsan elvágtam a késsel a torkát, össze-vissza döfködtem bele a kést, mint egy voodoo babába. „AHAHAA!! MILYEN ÉRZÉÉÉÉÉS APA?! JÓÓÓÓÓÓ?!?!?! NEKEM IGEN!!” Ordítottam, a teste a földre zuhant, a vér elárasztotta a ház még egy részét. Kijöttem belőle és ott lebegtem a holtteste felett. „Jaj, szegény apa! Ezt az új énemet neked köszönhetem!” Magabiztosan beszéltem aztán kitört belőlem még valami. „Most már tudom, miért kellett így születnem! Olyan emberek miatt, mint te! Emberek, akik bántják a gyermekeiket csak azért, hogy nekik jó legyen! Ennyit a változásról… Most már van célom. Mindent köszönök apa, hogy addig vertél, míg véget vetettem az életemnek! Jobb vagyok, mint voltam, anyának igaza volt!” Vigyorogtam, majd szirénák hangját hallottam, ahogy a házunk felé közelednek. „Hát, a zsaruk egy kicsit elkéstek, nem apa?” Nevettem, ahogy a testem végiglebegett azon a helyen, amit én egykor otthonnak hívtam. Magam mögött hagytam a régi életemet, a fájdalmakat, eleget tettem anya szavainak.
Szóval azt tanácsolom, hogy amikor saját családod lesz, tisztelettel bánj gyermekeiddel, mert ha nem, biztosra veszem, hogy jó barátok leszünk…
Angliában azon belül Salisbury-ben születtem október 13.-án. Édesanyámat Marie Bennett-nek, édesapámat Arther Bennett-nek hívták. Engem Sadie Marie Bennett-nek neveztek el, mondhatjuk egy kis öröm voltam a szüleimnek. Aznap a környék zord volt, Angliában szinte mindig esik az eső, de ez nem vette el a jó kedvűket, édesanyám karjaiban aludtam; a szeme a boldogságtól ragyogott. Édesapám egy nagyon sikeres üzletember volt, az Államokban kapott egy álláslehetőséget, édesanyám mindig is otthon szeretett lenni, de nem volt ellene szóval azonnal elkezdtünk csomagolni, s indultunk is a reptérre. 6 éves voltam, tele energiával és szerettem a szüleim. A reptéren édesapám hirtelen felkapott és a nyakába ültetett és úgy tett mintha ő lenne a pilóta. „Mindjárt felszállunk kkch, kérem csatolják be az öveiket és élvezzék az utat!” Körbe-körbe szaladgált velem, nagyon hangosan nevettem, ez volt az alkalom, hogy velem foglalkozzon, mert később nem volt rá lehetősége. „Itt hagytatok! A repülő nélkülem szállt fel!” Édesanyám nevetett, ahogy ő is bekapcsolódott a játékunkba. Üdvözöltek minket, amint elfoglaltuk a helyünket, kikönyörögtem, hogy hadd üljek az ablaknál és megengedték! Mindenki figyelt, ahogy a pilóta elmagyarázta a biztonsági intézkedéseket, de én inkább kinéztem az ablakon, a repteret láttam, mint mindig most is esett az eső és gondoltam magamban „Érdekes, olyan mintha az eső követne!” Megráztam a fejem majd végül felszálltunk, elég hosszú volt az út, kártyázással múlattuk az időt aztán elaludtam, édesapám megmutatta az útleveleinket, kitöltött néhány papírt a repülőn s amikor leszálltunk édesapám óvatosan megrázott, hogy felkeltsen. „Hé, ideje felkelni, megérkeztünk!” Még mindig aludtam, amikor a felvett a karjába, a fejemet a vállára hajtottam.
Pár napba beletelt mire letelepedtünk, az új házunk Pennsylvania-ban volt Moscow hegyi vidékében. Gyönyörű volt, minden kis zugot a virágzó természet ölelt körül, emiatt mindig a szabadban játszottam. Bármit találtam azzal játszottam, kalóz voltam egy gally volt a kardom, képzeletbeli helyeket jártam be, sárkányon lovagoltam egy falun keresztül, végül kifogytam az ötletekből, ami egy kicsit jó is volt, mert nagyon hiperaktív voltam. Minden reggel édesanyám reggelit készített és nagyon finom volt! A bundás kenyértől kezdve a tojásrántottáig minden volt, édesapám mindig egy csésze forró kávét ivott, én pedig forró teát vagy tejet. Beszélgettünk, hogy mit tervezünk csinálni a nap hátralevő részében, a konyhaasztal a nap friss kezdetét jelentette. Édesapám azt tervezte, hogy kicsomagolja a többi holmit, én pedig felfedezem a házat és környékét. Hideg volt szóval édesanyám rám adott egy szürke pulóvert, zöld kötött sálat, farmernadrágot és kopott vászoncipőt, de igazából passzolt a hosszú világosbarna hajamhoz és a sötétbarna szememhez. Szeretett felöltöztetni mintha egy életnagyságú próbababa lettem volna, néha viszont elegem volt belőle, de hagytam, hogy csinálja. Miközben édesapám kicsomagolta a cuccainkat, én az erdőben szaladgáltam a fák között s megláttam egy velem egykorú kislányt. Virágok között üldögélt, százszorszépek, tulipánok, nárciszok virágoztak körülötte, énekelt s óvatosan leszakította a virágokat. Összeszedtem a bátorságomat s előbújtam a fa mögül. „S-szia!...” Félénken ráköszöntem, rám fordította a tekintetét, sötét csokoládé barna haja egy kicsit eltakarta az arcát, a frufruja belelógott a szemébe. Világos rózsaszínű ruhácskája elszakadt és sáros volt. Rám nézett majd csendben megszólalt „…Szia!” Mosolyogva feléje vettem az irányt s leültem melléje. „Sadie-nek hívnak. Téged hogy hívnak?” Kíváncsian kérdezősködtem. „Te itt laksz? Lehetünk barátok? Hány éves vagy?” Félénken válaszolt az összes feltett kérdésemre. „M-Mary vagyok… Igen, itt lakok… j-jó lenne, ha barátok lennénk… Hat éves vagyok.” Rá mosolyogtam. „Én is hat vagyok! Most költöztem ide Angliából azon belül Salisbury-ből! Szóval… nem ismerek itt senkit… örülök, hogy találkoztunk Mary!” A kislány már nem nyugtalankodott, átnyújtott nekem egy kisebb virágcsokrot, hogy a száraik összefonásával virágékszereket készítsünk belőlük például karkötőt, nyakláncot, és persze virágkoszorút! Úgy éreztem találtam valakit a családomon kívül, aki megért, nagyon sokszor találkoztam vele, ő volt a legjobb barátom…
Az iskolában Mary és én szétválaszthatatlanok lettünk, senki se állhatott közénk, kábé 12-13 évesek lehettünk, mindenhova kézen fogva jártunk, ha valamelyikünk elment valahova a másikunk mindig követte, nem voltak barátaink, mivel az iskolában mindenki durva és undok volt. A folyosón sétáltunk, ami tele volt emberekkel, fiúk próbáltak velem flörtölni, de Mary mindig elzavarta őket, mivel én nem voltam túlzottan bőbeszédű típus. Amikor már egyre kevésbé voltam hiperaktív, egyre csöndesebb lettem míg Mary-nek a személyisége az ellentéte lett a kislánykori alaptermészetének. A „börtönben” töltött napoknak a legjobb része az ebédszünet volt. Édesanyám mindig finom ételt csomagolt be nekem, paradicsomos szendvics, chips, szóda, tudod egyszerű dolgok, amik segítették átvészelni a napot. Szerencsére Mary-nek is ugyanakkor volt az ebédszünete, mint nekem. Mindig egymás mellé ültünk s kibeszéltük a tanárokat, az osztálytársainkat, pletykákat meséltünk egymásnak, de sosem túl durva dolgokról. A nap végén kimentünk a buszhoz, ami hazavitt minket, de ha jó idő volt, akkor inkább hazasétáltunk egy jó hosszú, poros úton, ami úgy tűnt, hogy sehova nem vezet csak haza. A busz zsúfolt volt, gyerekek szaladgáltak az ülések között, nevetgéltek, sikítoztak, még a buszsofőröket is kellett váltogatni, mert egyszer az egyik túl mérges lett az egyik gyerekre és emiatt kirúgták. De mi mindig beültünk hátra, az utolsó megállónál szálltunk le, szóval amikor már csend honolt, akkor tudtuk, hogy hol kell leszállnunk. Mary leszállt én pedig követtem és együtt sétáltunk végig az úton, mivel a busz nem a házunk előtt állt meg. Körülbelül 1-2 kilométert kellett gyalogolnunk, de ez nem jelentett gondot, mert szerettük együtt eltölteni az időt, olyan volt, mintha a testvérem lenne, akire mindig is vágytam és ő is így érzett irántam. „Szóval Sadie neked miből van házid?” Nyögött egyet, ahogy a súlyos hátizsák lehúzta a vállát s a lépésével felkavarta a port az úton. „Hát, biológiából van házi, de azt szeretem… az angolt már megcsináltam az osztályban és még matekból is van… utálom azt a tantárgyat!” Válaszoltam a kérdésére. „Nem tudnál segíteni benne?” Megkérdezetem mivel Mary egy két lábon járó számológép. Bólintott és mosolygott válaszadásképpen. „Persze, hisz ismersz Sadie!” „Túl jól ismerlek Mary, túl jól!” Nevetgéltünk s megtettük már az út túlnyomó részét, majd elérkeztünk a házamhoz, Mary pedig másfél kilométerre lakott tőlem, ami nem volt baj, mert szinte mindig biciklivel közlekedtünk. „Hé, Mary! Nem akarsz ma este itt aludni? Péntek van, holnap úgysincs suli… Na, mit szólsz?” Mosolyogva kérdeztem. „Jó lenne! És biztos vagyok benne, hogy az ősök is megengedik! Figyi, most akkor hazamegyek bepakolni és egy-két óra múlva átjövök és megírjuk a házit, jó?” „Rendben! Akkor viszlát később!” „Szia Sadie!”
Elbúcsúztunk egymástól, de nem sokára úgyis találkozunk. Befelé indultam, hogy beköszönjek édesanyámnak. A házunk előtti kis utat fák vették körül, egy erdő mellett laktunk, némelyik fa ága még az ösvény felett is áthajlott, ívet formálva, gyönyörű volt, jól esett, hogy ez a látvány fogadott, amikor hazaértem a suliból egy fárasztó nap után. Megálltam, hogy gyönyörködjek benne, borostyán futott végig a ház oldalán, az élet és a természet találkozása; egy látvány, amit sose lehet elfelejteni. Édesanyám kinyitotta az ajtót majd felkiáltott. „Sadie! Gyere be! Készítettem neked uzsonnát!” A mosolya átmelegítette a szívemet, mindig törődött velem, úgy szerettem őt! Besiettem a házba, becsuktam magam mögött az ajtót. „Hé, anya! Mi az uzsonna? Ja és itt aludhat ma este Mary?” Bementem a konyhába, fekete márványpadló, smaragdzöld gránit konyhapult, rozsdamentes acél konyhaeszközök, halvány sárga falak tették világosabbá a helyiséget, minden szakács álma ez a konyha. Leültem egy magas bárszékre, észrevettem a mogyoróvajas-lekváros szendvicset és a nagypohár narancslét, ami arra várt, hogy elfogyasszam. „Tudom, hogy elég egyszerű étel, de ma valami különlegeset fogunk vacsorázni. És nem bánom, hogy Mary átjön, már nagyon régóta barátok vagytok.” A hangja elég izgatottnak hangzott, gyorsan befaltam a szendvicset, megittam a narancslevet, felálltam s megragadtam a hátizsákom. „Köszi szépen anya! Finom volt!” Egy puszit nyomtam az arcára. „Most mennem kell, el kell kezdenem megcsinálni a házit, mielőtt Mary átjön.” „Jól van, kicsim. Majd szólok, ha már itt van!” Édesanyám rám mosolygott s megpuszilta az arcomat. „Szeretlek.” „Én is téged, anya.” Ásítottam, amint felmentem a lépcsőn. Az egyik szoba teljesen máshogy nézett ki, mint a többi, színesek voltak a falak, mintha egy kisgyerek kifestőkönyve lenne, de én és a családom nagyon szerettük, szóval így hagytuk bárki is festette a szobát.
A szobám az emeleten rögtön szemben volt a lépcsővel, kinyitottam az ajtót s ledobtam az iskolatáskám. A fal halvány rózsaszínű volt, kézzel kötött rózsák díszítették a paplanom, a nagy ágyam a szoba közepén volt, a nagy rózsaszín elefántom mindig ott hevert, kisbabakorom óta megvan. A bútorok kézzel faragott fából készültek még Angliában, édesanyám ismerte a készítőt. Egy nagy ruhásszekrény az ajtó mellett, egy ablak, amin ha kinéztem a természetet láttam. Sóhajtottam s bekapcsoltam a rádiót, ami megtörte a csendet, levettem a cipőm, átvettem egy melegítőnadrágot, ez nálam olyan hagyományszerűség volt, ha otthon vagyok mindig kényelmes ruhákat veszek fel. Kivettem a hátizsákból a biológia könyvem, a rózsaszín füzetem és a rotring ceruzámat, leültem az ágyra s ráhúztam a takarót a vállaimra. A házit csináltam majd elbóbiskoltam s arra ébredek fel, hogy édesanyám azt kiáltja, hogy itt van Mary. Beesett a szobámba egy hálózsákkal és az iskolatáskájával. „Hé! Ne aludj már Sadie! Itt vagyok, a móka már elkezdődött!” Ledobta a földre a cuccait, elkezdett csiklandozni s erre felriadtam. „ÚRISTEN MARY!!! A SZÍVBAJT HOZOD RÁM!!!” Sikongattam, próbáltam felébredni a három órás szundikálásomból, örültem, hogy látom. „Nyugi! Nem akartalak megijeszteni!” Mary gyengéden megölelt, letérdelt s rám nézett. „Készen állsz, hogy átrágjuk magunkat a házin és utána pedig szórakozzunk egy kicsit?” Kérdezte, bólintottam és kinyitottuk a könyvet.
Eljött az ősz és mi már mindketten végzősök vagyunk a North Pocono Középiskolában; már csak egy lépésnyire van a szabadság! Rengeteg ember megváltozott, sokkal utálatosabbak lettek, mint azelőtt, de mi ugyanazok maradtunk, mindig itt vagyunk egymásnak. Bár előbb vagy utóbb egyikünk megtalálja a párját, de remélem ez nem szakít el bennünket egymástól. A klikkek egyre nyilvánvalóbban lettek, atléták, előkészítősök, népszerű gyerekek, emók, és még sorolhatnám! Mi hova tartoztunk? Mi voltunk a „kirekesztettek” mivel mi eléggé „népszerűtlenek” voltunk. Igazából ez nem érdekelt minket, mi nem vettünk részt a hülye gimis játékokban. Gyorsan telt az idő, a téli szünet is a nyakunkon volt és megtetszett egy fiú. „Beszéltél már vele?” Kérdezte Mary, amikor elpirultam és elfordítottam a fejem. „N-nem, még nem…Vajon ő is kedvelne engem?” Kérdeztem aggódva, ahogy Mary rám mosolygott. „Nem tudhatod, ha nem beszélsz vele! Próbáld meg ma!” Egyre jobban izgultam, elhatároztam, hogy suli után beszélek vele. Az a nap egy örökké valóságnak tűnt, gondolatok kavarogtak a fejemben, izzadt a tenyerem, s mihelyt kicsöngettek mindenki kirohant a kocsijához, a buszhoz, a biciklijéhez, stb. A sikongató tinédzser tömegben kerestem, majd észrevettem egy csapat népszerű lánnyal. Aggódva odasétáltam hozzá, az összes lány rám bámult, majd nevetve elsétáltak, gúnyos megjegyzéseket tettek rólam, de a srác ott állt. „Tudok segíteni?” Rám mosolygott, szőke aranyló haja és kék jeges szemei miatt mindenki beléesett. „M… Mondani szeretnék valamit, ami már egész évben a fejemben járt…” Gyengéden beszéltem hozzá, közelebb lépett hozzám, sok ember volt a közelben s elpirultam. „Nos, hallgatlak…” Sürgetett, kavarogtak bennem az érzelmek, kinyitottam a számat és kitört belőlem. „Szeretlek! Kíváncsi vagyok, hogy te is ugyanígy érzel irántam?!” Szinte már kiáltottam, hátrébb lépett s a fejét csóválta. „Hát… nagyon sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de én valaki másba vagyok szerelmes… Ne haragudj!” Rám mosolygott, lassan elsétált, de még visszaintegetett, én meg csak ott álltam összetörve, visszatartottam a könnyeimet majd Mary jelent meg. „Naaaa, hogy ment?” Megbökte a karom a könyökével, majd könnyek csordultak végig az arcomon. „Nem viszonozza az érzéseim… D-de nincs semmi baj! Rájöttem, hogy bármelyik népszerű srác visszautasítana egy ilyen fekete bárányt, mint én!” Zokogtam, ahogy Mary átölelt. „Annyira sajnálom kislány… menjünk haza, jó?” Fel-le rángattam a fejem a vállán, eltakarta az arcomat, hogy ne lássanak meg a többiek, akik még az épületben tartózkodtak. Amikor már kicsit megnyugodtam elindultunk hazafelé.
Hosszú, fájdalmas volt a hazafelé vezető út, Mary a kezemet fogta, megpróbáltam megnyugodni, tudtam, hogy ez fog történni, tudtam, hogy visszautasít, de erősnek kell lennem, Mary volt az én őrangyalom és eddig észre se vettem, hogy amikor elbuktam ő mindig segített. Már majdnem elértük a buszmegállót, elkezdett esni a hó, a sálamat megosztottam Mary-vel, mivel reszketett a keze, amint az enyémet fogta. Rám mosolygott, átmelegedett a szívem. „Köszönöm Mary… hogy mindig itt vagy nekem, nálad jobb barátot nem is kívánhatnék!” Kivörösödött az arca a hideg és a kedves szavaim hatására. „Mindig te leszel a legjobb barátom, Sadie! Nem számít, hogy mi történik…” Válaszolta, a barátságunk betöltötte az űrt a lelkemben, s jobbkedvre derültem. Nevetgéltünk, vicceket meséltünk egymásnak, mihelyt a poros úton mentünk végig, amit már jól ismerünk, a hó lassan betemette az egész utat. Odaadtam Mary-nek a sálamat. „Tarts meg, szükséged van rá!” Hálásan mosolygott. Elérkeztünk a házamhoz s Mary szorosan magához ölelt. „Ne is törődj azzal a sráccal! Itt vagyunk egymásnak és nekem ez elég.” Gyengéden beszélt majd elengedett, megpróbáltam visszaölelni, de elsétált a messzi havas tájban. Megráztam a fejem és a házam felé szaladtam, mosoly ült ki az arcomra. Amikor elértem az ajtót, kinyitottam a kulcsommal. „Anya! Megjöttem!” Becsaptam az ajtót, válaszra vártam, de nem hallottam semmit, kezdtem aggódni. „A-anya?” Ledobtam az iskolatáskát a földre az ajtó mögé, a konyha felé vettem az irányt s megláttam édesanyámat a fekete márványkövön feküdni. Egyből felsikítottam. „ANYA!!!! ANYAA!!!!” Odafutottam, gyöngéden megráztam, könnyek torzították el az arcom, nem válaszolt vissza, hívtam a 911-et, a mentők perceken belül kiértek, egy hordágyra emelték édesanyám testét, mihelyt felhívtam édesapámat, aki benn volt az irodában. „APA!!! ANYA NINCS ESZMÉLETÉNÉL!!!! KIHÍVTAM A MENTŐKET, ELMEGYEK VELÜK!! KÉRLEK, GYERE BE A KÓRHÁZBA!!” A vonal túl oldalán, édesapám tágra nyitotta a szemét. „N-NE AGGÓDJ KICSIM!!! APA MINDJÁRT OTT LESZ!!!!” Gyorsan lerakta, kisietett az irodából egyenesen a garázs felé. A mentőautóban voltunk, hangosan szólt a sziréna, édesanyámat kezelték, mellette ültem s kitörtek belőlem az érzelmek. „NE HAGYJ ITT ANYA, KÉRLEK MARADJ ITT APÁVAL ÉS VELEM!! NE HAGYJ ITT!!!” Zokogtam majd az egyik mentős feltett egy kérdést. „Észrevettél valami szokatlant a napokban anyukáddal kapcsolatban?” „M-mostanában egyre többször panaszkodott fejfájásra… egyszer pedig nagyon dadogott…” Gyengéden beszéltem, majd lejegyezték, amit mondtam. Mielőtt észbe kaptam már a kórháznál is voltunk, gyorsan kiemelték s rohantak vele a kórházba. A sürgősségire tolták be, az egyik nővér megállított. „Sajnálom, de itt kell megvárnod, nem engedhetünk illetékteleneket az intenzív kórterembe.” Tágra nyitottam a szemem. „U-ugye nem lesz semmi baja?” „Mindent megteszünk érte, amit csak tudunk, de most ülj le egy kicsit!” Helyet foglaltam, amint a nővér beszaladt a szárnyas ajtón. Édesapám is megérkezett, az arcomat a kezembe temettem, majd végül rám talált. „SADIE!” Kiáltotta, felkaptam a fejem, ahogy meghallottam a hangját, zihálva futott oda hozzám. „Mióta ülsz itt?” Nagyon aggódott. „Kábé egy órája… és még mindig semmi…” Mihelyt befejeztem a mondatot, a főorvos jött oda hozzánk s üdvözölt minket. „Visszanyerte az eszméletét és az állapota is stabil, de… sajnos rossz hírt kell közölnöm… „M-mi lenne az doktorúr?” Kérdezte édesapám aggódva. „Nos… negyedik stádiumban lévő agydaganatot diagnosztizáltunk, sajnos semmit sem tudunk tenni, a rák túl gyorsan terjedt ahhoz, hogy kezelésbe tudjuk venni… Körülbelül még egy hónapja van hátra… Nagyon sajnálom…” Édesapám rám nézett én meg visszanéztem rá, de egyikünk se szólt semmit. „Bemehetünk hozzá?” Kérdezte. „Sajnos, még mindig megfigyelés alatt tartjuk, ellenőrizzük a vérnyomást és még pár dolgot… Jöjjenek vissza holnap, biztos vagyok benne, hogy a recepciósunk megadja a szobaszámot. Jó éjszakát!” Ennyi volt, gyorsan elsétált, mi pedig köpni-nyelni nem tudtunk. „M-menjünk haza Sadie!” Megfogta a kezem, könnyek potyogtak a szemünkből, beültünk a kocsiba, hazaértünk, édesanyám helyén aludtam; álomba sírtuk magunkat.
Másnap túl kellett élnem az iskolát, még egy szót se váltottam Mary-vel. Aggódott értem, még az óráit is kihagyta, hogy megtaláljon, a tanárok nem fordítottak rá figyelmet, ez volt a téli szünet előtti utolsó tanítási nap szóval nem törődtek vele. Egy közös óránk volt, az angol óra. 12 voltunk, a szerelmem is itt volt, aki elutasított. Mary az éjszakájáról beszélt, valamit az édesapjáról mesélt, hogy milyen szerencsétlen volt aznap este, elbotlott dolgokban, az egész családja rajta röhögött. El kell mondanom, hogy mi történt az édesanyámmal, nem ment ki a fejemből, gondolatok és érzelmek kavarogtak bennem, némán ültem az órákon, bólogattam a beszélgetésekkor, egyszerűen csak egy „igen”-t válaszoltam mindenre. Mary abbahagyta a mondókáját, és hallgatódzni kezdett, hogy miről beszélget a szerelmem és az a csoport lány körülötte. Pletykákról sugdolództak. „Szó szerint kiöntötte nekem a szívét, persze nemet mondtam, ő egy igazi feketebárány! Úgy bámultam rá, mint egy seggfej.” „Nahát, mégis miből hitte, hogy van esélye nálad? Tök népszerű és nagyon jóképű vagy!” Válaszolta az egyik lány és felénk nézett. „Tök ronda és még fele annyira sem menő, mint te!” Körülbelül 10 percig erről beszéltek, míg végül Mary beleszólt a kis csevegésükbe s próbálta utánozni azt a majmoló hangot. „Te sík hülye vagy! Te pedig minden dolgozatodra 1-t kapsz, mert egy retardált barom vagy! Ami meg téged illet öcsém, te pedig egy kamu vagy, egy igazi seggfej! Érthető voltam?! M’ért is randizna veled bárki, ha hülyékkel veszed magad körül? Próbálod elrejteni, hogy mennyire hülye vagy? Egy tapintatlan tuskó voltál, hogy megbántottad Sadie-t!” A lányok megsértődtek. „Takarodj te kis különc! Felfogtuk a mondanivalódat!” „Hát, nagyon remélem ti rohadt majmok!” Mary-nek olyan gyorsan járt a nyelve, mint a villám. Rá se hederítettek, amikor visszajött hozzám, megragadta a kezem és elhagytuk az iskolát. „Ma nem kellene itt lenned! Hazamegyünk, jó?” Jelentette ki Mary, én meg csendben bólintottam, de még mindig édesanyám járt a fejemben. Megfogtuk egymás kezét, mint mindig, elkezdett esni a hó, az angyalok fagyott könnycseppjei, ahogy édesanyám mondaná… Minden rá emlékeztetett. Mary rám nézett. „Mi van veled Sadie? Ma egésznap olyan csöndes vagy… Aggódom érted!” Megálltam és ránéztem tágra nyitott szemekkel. „Mary… anyukámnak negyedik stádiumban lévő agydaganata van, múlt éjjel bevitték a kórházba… egy hónapja van hátra…” Sírásba csuklottam, könnyek hullottak a szememből, az arcomra fagytak. Mary magához szorított és neki is könnybe lábadt a szeme. „S-Sadie… Nagyon sajnálom! Mindig melletted fogok állni! Szörnyű, hogy az élet milyen tud lenni! Annyi mindenen keresztülmész…” Megvigasztalt, mindent beborított a fehér hó, a könnyektől homályosan láttam, csak élvezni tudtam a napot…
Hazaértünk, a házam üres, hideg volt, nem töltötte be a szeretet, nem várt engem az anyukám. „Szeretnéd, hogy itt maradjak veled?”Kérdezte, amint rá mosolyogtam és szipogtam. „I-igen…” Válaszoltam, mihelyt felmentem a szobámba. „Készítek valami harapnivalót a konyhában, ha nem gond Sadie!” Kiáltotta Mary és persze, hogy nem volt gond. Csing, csing! „Bennett rezidencia, Mary beszél.” Felvette, mialatt én az ágyamon feküdtem az emeleten. „Ó, Szia Mary! Sadie apukája vagyok Arther, megmondanád neki, hogy ma este későn érek haza? Holnap bemegyünk az anyukájához a kórházba.” „Rendben, megmondom neki…” „Köszönöm Mary, hogy ott vagy mellette!” Letette, majd feljött a szobámba, a párnába temettem az arcom és magamhoz szorítottam a plüss elefántomat. „Sadie… csak pihenj…” Gyengéden beszélt, betakart a paplannal, aztán nem emlékszem mi történt, de egész este ott virrasztott mellettem, ahogyan egy igaz barát tenné.
A következő hetek lassan teltek, a nap végén mindig bementem édesanyámhoz a kórházba egy pár órára. Beszélgettem vele, meggyőződtem, hogy gondoskodnak róla. „Szia anya!” Mosolyogtam majd ő visszamosolygott. „Szia kicsim! Hogy vagy?” „Annyira hiányzol…” Szomorúan néztem, és egy friss margaréta csokrot tettem a vázába, minden héten vettem egy csokrot, ami mosolyt csalt az arcára. Úgy éreztem legalább tudok valamit tenni, hogy boldognak lássam ilyen körülmények között. „Nagyon félek…” Megszólaltam miközben egy széket vittem oda az ágya mellé, megfogtam a kezét, rám mosolygott, végigsimította az arcom a kezével, s könnycseppek hullottak rá. „Drága Sadie-m, ha elérkezik az idő, mennem kell, ne félj, ha elmegyek… Nagyon erős fiatal hölgy vagy, és tudom, hogy még sokra viszed az életben, de én mindig…” Óvatosan megemelte a fejem, hogy ne a kézfogásunkra kelljen néznem, hanem az arcára, amin egy mosoly jelent meg. „…mindig itt leszek veled, nem számít, hogy mi történik, rendben?” „R-rendben… szeretlek anya…” „Én is szeretlek Sadie.” Minden nap elmondtam neki, hogy mennyire szeretem, rájöttem, hogy szükségem van rá, mindig ő adott erőt, hogy átvészeljem a napot. „Hogy van az apád? Remélem jól, tudom, nem igazán tudja feldolgozni a rossz híreket…” Aggódott a házastársa miatt. „Mostanában nem nagyon beszéltem vele… sokáig dolgozik, későn ér haza, nem pakol el maga után, például ma reggel szanaszét szórta a ruháit az emeleti folyosón… De biztos csak fáradt.” Válaszoltam, édesanyám bólintott, s a csendet megtörte a pulzusmérő hangja. Felgyorsult, ahogy édesanyám elkezdett rángatódzni s görcsrohamai lettek, pánikba estem, s behívtam a nővéreket, akik a folyosókon voltak, azonnal berohantak a szobába, visszaestem a székbe, amiben ültem s csak sírtam és sírtam, a kezemmel letöröltem a könnyeim, szörnyű volt így látni édesanyámat. Hazaindultam, végigsétáltam az úton, édesapám úgyis későn ér haza, megint egyedül kell magam álomba sírnom…
Eltelt még egy hosszú és fájdalmas hét, és már a hónap végéhez értünk, az orvos azt mondta, nem éli meg a következő hónapot. Elérkezett ez a nap is, s elindultam, hogy meglátogassam édesanyámat. Bekopogtam majd benyitottam, olyan volt, mint tegnap, hazajöttem a suliból s mentem a kórházba… Cserszínű pulóvert, fehér blúzt, kockás, színes szoknyát viseltem, vörös masni volt a hajamban, fekete csatos cipő és fehér térdzokni volt a lábamon. Aznap esett az eső szóval magammal vittem a piros esernyőmet, amiről egy talizmán lógott le, amit még Mary vett nekem egy helyi japán üzletben. Az esernyő belsejébe tettem, amikor kinyitottam az ernyőt ide-oda himbálódzott. Anya nagyon… beteg volt. Rosszabbul nézett ki mint tegnap, leültem a székbe mint mindig, megfogtam a kezét. „Szia anya… Hogy vagy?” Megkérdeztem, rám nézett a haldokló szemeivel. „Nem vagyok jól…” A hangja rekedt és érdes volt, mintha valamivel fémet karistolnának. Beleremegett a testem, elfojtottam a bennem lakozó érzelmeket. „Nagyon lassan ver a szíved…” Ránéztem a monitorra, a sípolás egyre lassult, az esőcseppek az ablakon csurogtak végig, édesanyám nem szólalt meg, túl gyenge volt ahhoz, hogy folytatni tudja a beszélgetést. „Most már értem… a legemlékezetesebb pillanat az életemben… mindig eszembe jutott, amikor esett az eső vagy havazott… mindegy, hogy az emlék jó vagy rossz volt, mindig követett, bárhova is mentem az életben…”Halkan beszéltem, kinéztem a törött ablakon, kisütött a nap, mintha az ég válaszolt volna az állításomra s gyorsan visszanéztem édesanyámra. „Nem akarom, hogy most bejöjjön az orvos, veled akarok maradni… De tudom, hogy legbelül szenvedsz… Annyira szeretlek anya… Mindig te leszel az én anyukám, senki se fog tudni helyettesíteni…” Megszorítottam a kezét, mint múlt héten, amikor görcsrohamai voltak, aztán meghallottam a hangos sipogást; bíííííííííppppp! Csengett a fülem, a keze lassan kicsúszott az enyémből, könnyek csordultak végig az arcomon, elkaptam a hideg kezét, sikítottam s a nővérek berohantak, látták édesanyám élettelen testét és én voltam a halálának szemtanúja. Az ápolók tudták, hogy már nem lehet megmenteni ilyen körülmények között, de próbálkoztak még defibrillátorral, oxigén maszkkal, de mind hiába, elengedtem élettelen kezét a lelkem egy darabjával együtt… Elment… Itt hagyott és én semmit se tehettem… Ott ültem miközben a nővérek letakarták egy fehér lepedővel, egy kicsit tovább benn maradhattam majd kitessékeltek. Már majdnem éjfél volt, elrepült pár óra, de amikor vele voltam úgy éreztem, hogy megállt az idő. „Értesítettük édesapádat a történtekről, bejön a kórházba majd hazamegy, nagyon sajnáljuk…” Nem tudtam megszólalni, fájt a torkom, mert annyit sikítottam, szóval inkább csak bólintottam. Kinyitottam az esernyőm s hazaindultam az esőben. Csak arra tudtam gondolni, hogy nagyon hamar és gyorsan történt az egész. Megváltoztam és az édesapám is, de sajnos a rosszirányba.
Éjszaka amikor hazaértem a jó 10 kilométeres sétálásból, kinyitottam az ajtót, csend honolt, sötét, szeretet nélküli ház. „Nem hiszem el…” Tágra nyitottam a szemem, úgy éreztem, kitépték a lelkem a mellkasomból. „Nem tudok nélküle élni…” Beszaladtam a konyhába, megragadtam a különleges konyhakését, ami már generációk óta a családunké, arra emlékeztetett, hogy mennyire szeretett főzni, felvittem a szobámba. Átvettem a narancssárga hálóingem, egy kicsit gyűrött volt. „Nem lesz ugyanolyan nélküled! MIÉRT HAGYTÁL ITT, MIÉRT?! Számomra te voltál minden, az életem, amikor semmim se volt, a bátorságom voltál, amikor gyenge voltam, anya…” Végezni akartam magammal aznap este, az igazat bevallva meg kellett volna tennem, de helyette csak a csuklómat vágtam fel, láttam ahogy kicsordul a vérem. Ráfolyt a térdemre, sírtam mihelyt a karmazsinvörös folyadék végigcsordult a combomon, a combomról meg a fa parkettára, egy kisebb tócsa vett körül. Sírtam, de a fájdalom segített, mély depresszióba süllyedtem, mentálisan beteg lettem, ezt senkinek se mondhatom el, még az apukámnak se. Ott ültem, míg meg nem alvadt a vérem, feltakarítottam a tócsát egy ronggyal, bedobtam a szekrényembe szóval senki se fogja megtalálni. Lefeküdtem, sírtam, összegömbölyödtem majd végül elaludtam. Másnap reggel felébredtem, szerencsére hétvége volt, nem kellett aggódnom a suli miatt. Felvettem egy szürke pulóvert, lementem a lépcsőn és láttam, hogy mindenhol törött üvegek, családi fotók hevernek. „Apa…” Halkan megszólaltam, de láttam, hogy a kocsija nem áll a ház előtt. „Biztos dolgozik…” Megráztam a fejem, feltettem a teáskannában lévő vizet forrni, hogy teát csináljak. Csendben álltam, ittam a teát s eszembe jutott, hogy régen mindig együtt reggeliztünk, édesanyám mindig mosolygott. Nagyszerű anya és feleség volt; könnyek hullottak a szememből. „A-anya… Nem hiszem el…” Letöröltem a könnyeimet a pulóver ujjával, majd felmentem az emeletre és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Kicsi volt, de két ember elfért benne, megengedtem a meleg vizet, megittam a teát, levetkőztem és beültem a kádba. Elmerültem a forró vízben, nagyon szerettem, ahogy egy kicsit égeti a bőröm a forró víz. Ránéztem a felvágott csuklómra, miért tettem? Nem sikerült megölnöm magam; de elégedett voltam, mert megszüntette a fájdalmamat. Ezután elhatároztam, hogy minden este felvágom mindkét karom, ezáltal elmúlik a fájdalom. Szörnynek szoktak hívni, mennyire ironikus, meg hülyének is, de most ezt kellett tennem. A nap többi részében szomorkodtam, a nappaliban rajzfilmeket néztem a tévében, bárcsak tovább tudnék lépni, bárcsak sose jött volna el az a szörnyű nap, bárcsak nem éltem volna meg. Nyolcat ütött az óra, egy kocsi hangját hallottam, ahogy a házhoz közeledik, kinéztem az ablakon, hogy lássam apát. Úgy nézett ki, mint aki verekedésbe keveredett volna, kinyitottam neki az ajtót, rám nézett. „Köszi… kicsim” Összeborzolta a hajam, majd bezártam az ajtót. „Már rég láttalak… Hogy vagy?” Kérdeztem. „Egésznap anyukád járt a fejemben… bele fogok őrülni…” Követtem őt a konyhába, ahol whisky-t öntött egy pohárba és helyet foglalt. Leültem vele szembe. „Mostantól előbb fogok hazajönni, sikerült elhárítanom azt a sok stresszes munkát, nem leszel egyedül, így jó lesz?” Bólintottam, csak ketten voltunk, de szerencsére itt voltunk egymásnak. „Apa, elmegyek aludni… holnap suli és korábban kell felkelnem.” Átöleltem, ő pedig megpuszilta a homlokom. „Jó éjt, kicsim!” Megitta az italát, és amikor elmentem habozás nélkül még öntött ki magának. Zokogást hallottam a konyha felől s így végződött az esti beszélgetésünk.
Nagyon nehéz volt visszamenni az iskolába… szinte lehetetlen. Mary a házunk előtt várt engem, nem mondtam el neki, hogy mi történt. Megkérdezte, hogy van az anyukám, de nem válaszoltam, szerintem ennyiből is tudta, hogy mi történt, nem szólt hozzám a buszmegállóhoz vezető úton. Aznap senki se vett észre rajtam semmit, a vastag szürke pulóvert vettem fel, hogy a tanárok nehogy észrevegyék a vágásokat. Csak édesanyámra tudtam gondolni meg arra, hogy édesapám tegnap este leitta magát, holott szinte soha nem szokott inni… Nagyon rossz érezésem volt ezzel kapcsolatban, de nem igazán törődtem vele. Mielőtt észbe kaptam már kicsöngettek és Mary a kijáratnál várt meg, megmondtam neki, hogy szálljon fel a buszra majd később beszélünk, de ő velem akart lenni. „Sadie… minden rendben?” „IGEN, MINDEN RENDBEN! CSAK MENJ MÁR EL!” Sírtam, Mary hátralépett. „o-oké, ha te mondod… Akkor majd beszélünk…” Először ordítottam rá, de nagyon furdalt a lelkiismeret, megbántottam Mary-t… Sohase akartam ilyet tenni, de nagyon stresszes állapotban voltam, nincs minden rendben. Mary felszállt a buszra én meg egyedül hazasétáltam. Korábban szakadt az eső, de szerencsére most elállt, különben eláztam volna, mert otthon hagytam az esernyőm. Sóhajtottam s a nyakam köré tekertem a szürke sálam, eltakartam az orromat és a számat, a csend egy áldás volt, a gondolataim az érzelmeimmel harcoltak. „Nem lesz semmi baj, emlékezz mit mondott anya!” „SSSHHH, jól vagy? Pihenj le, szét fogsz esni, ismerd be!” „NEM! Nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi… baj…” Látod? Engedd meg, hogy kivezesselek ebből! Elment, miért nem mész utána a gyöngyös kapukhoz? Minden nap egy vágás és a depresszió elmúúúúúúúúlik!” Nevettem és sírtam is egyszerre, elment az eszem az érzelmeimmel együtt. Pár óra múlva hazaértem, már este 8 óra volt s meghallottam, ahogy apa beáll a kocsival. Fáradtan bevánszorgott majd kiabálni kezdett. „S-SADIE!! GYERE IDE!!!” Felkaptam a fejem és kisétáltam a szobámból.”I-igen apa? Mi a baj?” Feljött a lépcsőn majd lekevert egy pofont. Elestem, a hajam eltakarta az arcom, könnyek csordultak ki a szememből. „TE ROHADT KURVA!!” Csuklott, részeg volt, még sohasem láttam ilyen állapotban… ijesztő volt! „M-MIÉRT?!” Sírtam, ahogy megragadta a karom, felhúzott majd visszalökött a földre, bevertem a hátamat a fa parkettába, levegőért kapkodtam, ahogy ott feküdtem a földön. „O-olyan vagy mint ő! ÚGY N-NÉZEL KI M-MINT Ő!! MARIEE!!” Ott ordibált felettem, tágra nyitottam a szemem a félelemtől, próbáltam elmászni, de ő kivette a bőr övét, amit minden nap viselt, még anya varrta neki, rákötötte az egyik lábamra és végighúzott a földön, majd csapkodni kezdett vele a hátamnál. Felsikítottam a fájdalomtól, könyörögtem, hogy hagyja abba, de nem hagyta. Pár perc múlva belefáradt és elment. „Te hitvány kurva!” Mormogta, mihelyt lesétált a lépcsőn, beült a tévé elé és szerintem még ivott is, én meg csak ott feküdtem a földön, könnyek hullottak a szememből. Nehezen bemásztam a szobámba s csendben becsuktam magam mögött az ajtót. „M-miért” Levegőért kapkodtam, sikítoztam, hogy jöjjön el a halál és ragadjon el. Aznap este a kezembe akadt édesanyám konyhakése, szétesik az életem… Eltelt néhány nap, édesapám szinte minden este összevert, az oldalam, a hátam, a hasam tele volt fekete és lila foltokkal. Az volt a legrosszabb, amikor a tükör elé álltam, egyre ijedősebb, csendesebb, és engedelmesebb lettem. Iskolán kívül alig beszéltem Mary-vel. Azután, hogy ráordítottam eltaszítottam magamtól, és ez csakis az én hibám. Mindig átjött meglátogatni, de alig beszéltünk. „Aggódok érted Sadie… Ha szükséged van valakire, tudod hol találsz…” Pislantottam és már itt se volt… Amikor hazaértem, vártam, hogy apa is hazaérjen. Mindig részeg volt és megvert, a padlón feküdtem, sírtam és véreztem. Ahogy az idő megismétli önmagát, a testem továbbra is tele volt zúzódásokkal és édesapám velem együtt sírt, de más ok miatt. Most a konyhakövön feküdtem, megfogta az italát és otthagyott. „Nem bírom… már tovább… Kell, hogy legyen valami megoldás…” Sikoltoztam, nyöszörögtem, majdnem egy óráig ott kellett feküdnöm a konyhakövön mielőtt erőt gyűjtöttem, hogy felmenjek a szobámba és bezárjam az ajtót. Elegem volt, hogy mindig összever, elegem volt a fájdalomból, anya azt mondta, hogy nem lesz semmi baj… Nos, ez hülyeség! A ház mocskos volt, mindenhol ruhák voltak szétdobálva, mintha egy tornádó söpört volna végig, még étel se volt, enni se tudtunk. Már egy vagy két napja nem ettem semmit, majd apa maradékát kellett ennem, amit összesöpörtem a földön. Amikor berúgott tönkre tette a tárgyakat, egyszer anya kézzel festett vázájával ütött meg. Nem vagyok biztonságban… alig alszok, meddig bírom még?
Hat sebet számoltam össze az egyik karomon, nekem ez lenne a sorsom? Már egy hete nem voltam iskolában, már vagy tizenhétszer telefonáltak a hiányzásaim miatt, de egyszer sem hívtam vissza őket, elegem van az oktatásból. Minden, amit szerettem vagy legalább leszartam azt felemésztette a depresszióm és a tehetetlenségem… Egy kicsit tudtam, hogy ez a nap lesz a halálom napja, a nap, amikor elég bátorságom lesz ahhoz, hogy végezzek mindennel. Apa hazajött részegen, átvettem a fehér hálóingem, azt reméltem, hogy nem veszi észre, hogy itthon vagyok. „S-SADIE! G-GYERE ÉS KERESD MEG A ZAKÓM!!” Kiáltotta és minden szobába benézett, hogy megtaláljon, végül bedobta a törölközőt és visszament a nappaliba alkohollal a kezében. Megkönnyebbülve sóhajtottam, az ágyam alá rejtőztem el. „Közel volt…” Kiszáradt a torkom, szomjas voltam, gyorsan leszaladtam a lépcsőn, óvatosan beosontam a konyhába, kivettem egy poharat a szekrényből, becsuktam a szekrényajtót, majd megláttam apát mellettem állni, mérgesen nézett rám. „Francba…” Gondoltam magamban, közelebb lépett, próbáltam elfutni, de elkapta a karom, mint ahogy a hús felakad a kampóra. „Sadie drágám, miért bujkálsz előlem? Nem jó ötlet, hisz tudod, hogy úgyis megtalállak, elkaplak, mint Vénusz légycsapója a legyet!” Most valahogy okosabbnak tűnt, mint múltkor, de nekilökött a konyhapultnak, nem kaptam levegőt, ziháltam, elejtettem a poharat, a darabjaira néztem, az egyik szilánk beleállt édesapám lábába, vér folyt a cipőjére és a földre. Az volt a legrosszabb dolog, amit valaha is tettem, próbáltam magam megvédeni… Egyre mérgesebb lett, sikított, megragadott a torkomnál, neki dobott a konyhapultnak és felpofozott. Vért köhögtem fel, sírtam, bocsánatért esdekeltem, de folyamatosan megállás nélkül pofozgatott, olyan közel volt már a halál, próbáltam lefogni a kezét. „Nem érdemled meg az életet! Neked kellett volna meghalni, nem Marie-nek! A FELESÉGEM VOLT AZ ÉLETEM!!! Te egy senki vagy, egy akadály, ami mindig rá emlékeztet!” Az arcomba üvöltött, ahogy ott feküdtem, zokogtam, vért köhögtem fel, aztán a szavak áramütés szerűen értek. „SOSEM SZERETTELEK! NEM VAGY A LÁNYOM!!” Elérkezett a pillanat, amikor már tényleg minden elveszett. Elsétált, szétverte a tárgyakat miközben összeszedtem minden erőmet és sikerült felmennem a szobámba. „Nem vagyok a lánya, s-sose szeretett, ez csak egy álom… UGYE?!” A tükörre tettem a kezem, láttam benne az összetört arcom, az összetört szívem, az összetört lelkem és tudtam, elérkezett az idő, hogy elmenjek, elmenjek ebből a szenvedésből, a legjobb lenne itt és most véget vetni az életemnek!
Sikítoztam. „MI VAGY TE?! MI VAGYOK ÉN?! SADIE MARIE BENNETT VAGYOK ÉS AZ ÉLETEM SZAR!!” Miért kiabálok a tükörképemmel? Nagyon rosszul néztem ki, de már nem érdekelt többé a külsőm. Megragadtam édesanyám kését, ami a szekrényen hevert, boldogság fogott el, amint rá néztem. Reszketni kezdtem, de gyorsan lenyugodtam, mert elérkezett a megváltás ideje. Nevettem és sírtam is egyszerre, a hajam az arcomba lógott, hátradöntöttem a fejem s az egyik kezemmel hátracsaptam a hajam. Erősebben megszorítottam a kést. „Készen állok erre? Miért nem vetettem véget ennek korábban?” Sose sikerült, a vágásoknak nem volt értelmük, nem jutottam velük előbbre, kell hogy legyen más megoldás. Mosolyogtam. „Nincs többé fájdalom, nincs többé szenvedés! Nem leszek hitvány és hasztalan!” A kést a nyakamhoz emeltem, de megcsúsztam és a kés belefúródott a bal szemembe. Kifolyt a szemem, végig csordult a folyadék a bőrömön. A földre zuhantam a késsel együtt, sikítottam, kétségbeesetten kapálództam. „BASSZA MEG, BASSZA MEG, NAGYON FÁJ!! NEM BÍROM ELVISELNI!!” Nem hiszem el, de már biztos, hogy nincs sok hátra az életemből, így nem élhetem le az életem. Megöltem magam. Megragadtam a kést, a nyakamhoz emeltem, és gyorsan elvágtam a torkom; ledermedt a testem, elejtettem a kést, vér csordult ki a számból, a nyakamból spriccelt a karmazsinvörös folyadék, elárasztotta az egész szobát. A testem pár másodpercig még rángatódzott, aztán kialudt életem lángja… végre szabad vagyok.
Hová ment a lelkem? A mennybe? Vagy a pokolba? Nem, nem mentem sehova… Pár perc múlva ektoplazma formában hagytam el a holttestem, újjászülettem, de nem úgy, ahogy akartam volna; ránéztem a holttestemre, pánikba estem. Alaposan megnéztem az új énem, már nem szilárd állapotú vagyok, mint egykor, elég érdekes, de egyúttal ijesztő is. „M-mi… Mi ez?!” Megszólaltam, de a hangom eltorzultnak hallatszott, mintha egy barlangban kiáltanék, és a hangom visszhangozna. „Miért vagyok még mindig a Földön? Ennek semmi értelme… A testem ott fekszik, de én is itt vagyok, egy lélek vagyok… Talán képzeletbeli? Nem… Nem…” A föld felett lebegtem, lassan körbementem a szobában, megpróbáltam megfogni a kilincset, de mint a vaj úgy csúszott ki a kezemből, szó szerint átment a kezem az ajtón. Felkiáltottam, de semmi baj, mosolyogtam majd átmentem az ajtón, kiértem a folyosóra. Az élettelen testem még mindig vérzett, a folyadék átáztatta a parkettát, a szobám alatti szobában tartózkodott az édesapám, s hirtelen vér csöpögött a fejére, megérintette, összedörzsölte az ujjait s akkor érezte, hogy nem víz; felszaladt az emeletre. „SADIE?! MI A FA-” Kiabálta, láttam a lélegzetét, s keresztülment rajtam, de túl részeg volt, szóval nem érdekelte. Erősen kirántotta az ajtót, elejtette a poharát, ami széttört apró szilánkokra. Rá nézett a holttestemre, könnybe lábadt a szeme, hívta a 911-et és a rendőrséget, hogy öngyilkossági bejelentést tegyen. Ott lebegtem mellette, integettem, vicces arcokat vágtam, de nem vett észre. „Talán… azért nem lát engem, mert nem akarom, hogy meglásson…” Egy percig némán ott állt, tágra nyitotta a szemét, hátraugrott a félelemtől, a lánya ott lebegett előtte. „S-SADIE?!” Sikított én meg nevettem. „DRÁGA APA, ÚGY LÁTSZIK FORDULT A KOCKA!!!” Vihogtam és keresztbe tettem a karom. „Érzem a lelked, reszket a félelemtől, talán… szellemet láttál?” Kuncogtam, ahogy apa ott állt megrémülten. „Nem kell tőlem félned! Ó várj! De kell!” Becsuktam a szemem s megszálltam a testét; próbált küzdeni, de én beférkőztem a testébe. „Ne mozogj! Így sokkal élvezetesebb lesz téged megölnöm!” Felnevettem, a kezemmel megszorítottam a szívét s hirtelen meghúztam. A testében voltam, én irányítottam, most az egyszer úgy éreztem, hogy semmi sem állíthat meg, újjászülettem! Van célom, van tervem, bosszút fogok állni! „Nézz rám! Egy részeg ember vagyok, aki veri a lányát, mert az anyjára emlékeztet, akit jobban szerettem, mint őt!” A hangszálait használtam, hogy kimutassam az érzéseimet. Megfogtam egy kést, hogy öngyilkosságot kövessek el, úgy használtam a testét, mint egy bábot, rángattam a karját, mint egy rongybabát, egész végig megállás nélkül nevettem. „Nahát, én is ezt tettem magammal, most megismered a fájdalmam, a szenvedésem, amit tettél az nem volt helyes és nem hagyom, hogy bánts másokat is!” Hangosan kiáltottam az ő hangján. Gyorsan elvágtam a késsel a torkát, össze-vissza döfködtem bele a kést, mint egy voodoo babába. „AHAHAA!! MILYEN ÉRZÉÉÉÉÉS APA?! JÓÓÓÓÓÓ?!?!?! NEKEM IGEN!!” Ordítottam, a teste a földre zuhant, a vér elárasztotta a ház még egy részét. Kijöttem belőle és ott lebegtem a holtteste felett. „Jaj, szegény apa! Ezt az új énemet neked köszönhetem!” Magabiztosan beszéltem aztán kitört belőlem még valami. „Most már tudom, miért kellett így születnem! Olyan emberek miatt, mint te! Emberek, akik bántják a gyermekeiket csak azért, hogy nekik jó legyen! Ennyit a változásról… Most már van célom. Mindent köszönök apa, hogy addig vertél, míg véget vetettem az életemnek! Jobb vagyok, mint voltam, anyának igaza volt!” Vigyorogtam, majd szirénák hangját hallottam, ahogy a házunk felé közelednek. „Hát, a zsaruk egy kicsit elkéstek, nem apa?” Nevettem, ahogy a testem végiglebegett azon a helyen, amit én egykor otthonnak hívtam. Magam mögött hagytam a régi életemet, a fájdalmakat, eleget tettem anya szavainak.
Szóval azt tanácsolom, hogy amikor saját családod lesz, tisztelettel bánj gyermekeiddel, mert ha nem, biztosra veszem, hogy jó barátok leszünk…
SCP-939
Hangok sokfélesége
Besorolási osztály: Keter
Speciális elzárási eljárás: SCP-939-1,-3, -19, -53, -89, -96, 98, -99, -109 elhatárolása egy fegyveresen őrzött 14-es Bio-elzárási terület. 1163-A cella vagy1163-B cella. Az alanyokat egy 10m x 10m x 3m cellában kell zárni.A cellák fala vasbetonból lett felállítva, mely hátrányos túlnyomást gyakorol a teremre. A terembe való bejutást egy külső fertőtlenítő kamra, és belső gázzáró acél ajtó előzi meg. A megfigyelő fülkék termeinek ablakait 10 cm vastagságú biztonsági laminált üvegből készítették, melyet egy 10kV erősségű elektromos háló véd. A termeket 16 ° C hőmérsékleten, 100%-s páratartalom alatt tartják. A lényeket folyamatos megfigyelés alatt tartják infravörös kamerákkal. SCP-939 területére való belépéshez 4-es szintű engedély szükséges.
A feldarabolt SCP-939-101 alany részei a 12-es Bio-Kutatási Terület SCP-939-101M tartályba lett áthelyezve fagyasztott állapotban. Áthelyezve az SCP-939-101A tartályból. SCP-939-101-hez való hozzáférést két harmad szintű személyzeti tagnak kell biztosítania, továbbá a legalább az egyik engedélyezőnek jelen kell lennie a kutatási és a tesztelési idő alatt.
Egy adott időben, csakis egy tartályhoz való hozzáférés megengedett. A fagyasztó tartályból eltávolított szövetek hőmérsékletét figyelni kell; amennyiben a szövetek hőmérséklete 10° C fölé emelkedik, a vizsgálatokat azonnal fel kell függeszteni, a szövetet vissza kell helyezni a tartályba. További vizsgálatok csak 72 óra múlva válnak újra elérhetővé. Kivételes esetekben folytatható a vizsgálat, amennyiben az megfelelően engedélyezve van.
A cellákat kéthetente kell tisztítani. A folyamat alatt, az alanyokat át kell terelni a szomszédos cellába. A procedúra ideje alatt a megfigyelő fülkéből ellenőrizni kell az ajtókat, esetleges sérülés esetén javítani kell azt. SCP-939 bármilyen interakció esetén, erős szedációt igényel. A beavatkozás legyen a cellákba való átterelés vagy kísérlet. Az alany átterelési és a vele való kísérletezési folyamatát a #939-TE4 dokumentum foglalja össze. C szintű biztonsági felszerelést köteles viselni, az a személy ki kísérletet kíván folytatni SCP-939-el ,vagy ha csak az alany területén is tartózkodik. A kívánt folyamat befejezése után, minden személy köteles fertőtlenítő eljáráson részt venni, meg akadályozva ezzel fertőzések veszélyét.
Az ABCA14-939-3 incidens után előírt, hogy minden NEM D-osztályú személy köteles egy vízálló elektronikus impulzus számláló monitort viselni, míg SCP-939 területén tartózkodnak. Ezek a számlálók egy vezeték nélküli hálózaton keresztül működnek, függetlenül a létesítmény fő elektromos hálózatától. Legalább egy tartalékenergiának kell készenlétben lennie. Ha a monitor nem mutat szívmozgást, és nem vehető észre meghibásodás, a személy valószínűleg halott. Továbbá meg kell figyelni, hogy nem történt e szabálysértés.
Minden SCP-939 lényt bőr alatti nyomkövetővel kell ellátni.
Leírása: SCP-939 csoportos ragadozók. Testük hőt nyel el, egyes rendszereik sorvadtnak tűnnek. Hasonlóak a gerinctelen élőlényekhez. Testük felülete vörös, nedváteresztő, kémiailag erősen hasonló a hemoglobinhoz. Méretük állva eléri a 2,2 m magasságot, tömegük eléggé változó, átlagosan 250 kg. Mind a négy végtagjuk 3 ujjú karmokban végződnek, plusz egy negyedik mely szembefordítható a többivel. Ugyanakkor erősen borítva van sörtékkel, melyek jelentősen segítik a mászóképességet. Fejük teteje elcsökevényesedett. Nincsenek látószervek, vagy akár a hely e szerveknek. Hiányzik a koponya fedél. Piros állkapcsaik, agyarszerű enyhén világító fehér fogaknak ad helyet, melyek hasonlóak a Chauliodus nemzetségéhez tartozó halakéhoz. Agyaraik akár 6 cm hosszúak is lehetnek, körülvéve hőérzékeny gödörszervekkel. Tüskés háti gerincén szemfoltok futnak végig,melyek érzékenyen reagálnak a világosságra és a sötétségre. A tüskék lehetnek akár 16 cm hosszúak, és úgy tarják, hogy érzékeny a levegő nyomására és áramlására.
A lények központi és periférikus idegrendszere, csakúgy , mint a keringési rendszer és az emésztőszervek hiányoznak. A légző rendszer sorvadt, és nem szolgál semmilyen nyilvánvaló célt. (lsd.:Incident Report AMN-C227-939) SCP-939 táplálékbevitele nem szolgál semmilyen élettani funkciót, sem pedig az elfogyasztott szövetek megemésztése. Látszólag az elfogyasztott táplálék, felhalmozódik a légzőrendszerben, ott összegyűlik melyet az alany felkérőddz egy idő után.A fontos szervek hiányának ellenére, SCP-939 képes reprodukcióra.
SCP-939 zsákmányszerzés céljából, ahogy ezt az elnevezése is mutatja, utánozza az emberi beszédet. Az előző áldozat hangját felhasználva csalogatja oda, gyanútlan prédáját. Volt már példa más fajok hangainak utánzására is. Zsákmányát egy aktív éjjeli vadászat alatt is megszerezheti. SCP-939 hangkibocsátásán hallható, az előző áldozat beszédje, szenvedése, hangkiadása, melyet azelőtt adott ki, mielőtt áldozattá vált volna. A lény ezeket a hangokat használja és ismételgeti "újra".
Az, hogy a lény hogyan szerzi meg a hangokat, jelenleg nem tudni. Egyes példányok azután is utánozták az áldozataik hangját, hogy előtte egyáltalán nem is hallhatták őket beszélni. Az elemzések nem hoztak eredményt arról, hogyan lehet megkülönböztetni a hangokat ha SCP-939 bocsátja ki, vagy valóban az eredeti lényhez tartozik-e. Ezért a biometrikus hangfelismerő vagy egyéb más hangfelismerő program beépítése a biztonsági rendszerekbe ellenjavallat. Az áldozatát A koponyáján vagy a nyakán ejtett harapással öli meg. Harapásuk erőssége lehet akár 35Mpa.
SCP-939 percenként kilélegez egy C osztályú aeroszolos anyagot, melynek jele:
AMN-C227. Ez az anyag átmenetileg anterográd amnéziát okoz, gátolja az emlékek kialakulását a kezdeti időtől fogva, átlagosan ez 30 percen keresztül is tarthat. Az anyag színtelen, szagtalan, íztelen. Az anyag belégzésének veszélyessége jól szellőztetett helységben, sem elhanyagolható.60 perccel az AMN-C227 belégzésénekelmúltával , az anyag jelenléte a véráramban kimutathatatlan. Bármely személyzet, ki enyhe zavart mutat, az anyag jelenlétében, azonnali eltávolítást von maga után a helységből.
Besorolási osztály: Keter
Speciális elzárási eljárás: SCP-939-1,-3, -19, -53, -89, -96, 98, -99, -109 elhatárolása egy fegyveresen őrzött 14-es Bio-elzárási terület. 1163-A cella vagy1163-B cella. Az alanyokat egy 10m x 10m x 3m cellában kell zárni.A cellák fala vasbetonból lett felállítva, mely hátrányos túlnyomást gyakorol a teremre. A terembe való bejutást egy külső fertőtlenítő kamra, és belső gázzáró acél ajtó előzi meg. A megfigyelő fülkék termeinek ablakait 10 cm vastagságú biztonsági laminált üvegből készítették, melyet egy 10kV erősségű elektromos háló véd. A termeket 16 ° C hőmérsékleten, 100%-s páratartalom alatt tartják. A lényeket folyamatos megfigyelés alatt tartják infravörös kamerákkal. SCP-939 területére való belépéshez 4-es szintű engedély szükséges.
A feldarabolt SCP-939-101 alany részei a 12-es Bio-Kutatási Terület SCP-939-101M tartályba lett áthelyezve fagyasztott állapotban. Áthelyezve az SCP-939-101A tartályból. SCP-939-101-hez való hozzáférést két harmad szintű személyzeti tagnak kell biztosítania, továbbá a legalább az egyik engedélyezőnek jelen kell lennie a kutatási és a tesztelési idő alatt.
Egy adott időben, csakis egy tartályhoz való hozzáférés megengedett. A fagyasztó tartályból eltávolított szövetek hőmérsékletét figyelni kell; amennyiben a szövetek hőmérséklete 10° C fölé emelkedik, a vizsgálatokat azonnal fel kell függeszteni, a szövetet vissza kell helyezni a tartályba. További vizsgálatok csak 72 óra múlva válnak újra elérhetővé. Kivételes esetekben folytatható a vizsgálat, amennyiben az megfelelően engedélyezve van.
A cellákat kéthetente kell tisztítani. A folyamat alatt, az alanyokat át kell terelni a szomszédos cellába. A procedúra ideje alatt a megfigyelő fülkéből ellenőrizni kell az ajtókat, esetleges sérülés esetén javítani kell azt. SCP-939 bármilyen interakció esetén, erős szedációt igényel. A beavatkozás legyen a cellákba való átterelés vagy kísérlet. Az alany átterelési és a vele való kísérletezési folyamatát a #939-TE4 dokumentum foglalja össze. C szintű biztonsági felszerelést köteles viselni, az a személy ki kísérletet kíván folytatni SCP-939-el ,vagy ha csak az alany területén is tartózkodik. A kívánt folyamat befejezése után, minden személy köteles fertőtlenítő eljáráson részt venni, meg akadályozva ezzel fertőzések veszélyét.
Az ABCA14-939-3 incidens után előírt, hogy minden NEM D-osztályú személy köteles egy vízálló elektronikus impulzus számláló monitort viselni, míg SCP-939 területén tartózkodnak. Ezek a számlálók egy vezeték nélküli hálózaton keresztül működnek, függetlenül a létesítmény fő elektromos hálózatától. Legalább egy tartalékenergiának kell készenlétben lennie. Ha a monitor nem mutat szívmozgást, és nem vehető észre meghibásodás, a személy valószínűleg halott. Továbbá meg kell figyelni, hogy nem történt e szabálysértés.
Minden SCP-939 lényt bőr alatti nyomkövetővel kell ellátni.
Leírása: SCP-939 csoportos ragadozók. Testük hőt nyel el, egyes rendszereik sorvadtnak tűnnek. Hasonlóak a gerinctelen élőlényekhez. Testük felülete vörös, nedváteresztő, kémiailag erősen hasonló a hemoglobinhoz. Méretük állva eléri a 2,2 m magasságot, tömegük eléggé változó, átlagosan 250 kg. Mind a négy végtagjuk 3 ujjú karmokban végződnek, plusz egy negyedik mely szembefordítható a többivel. Ugyanakkor erősen borítva van sörtékkel, melyek jelentősen segítik a mászóképességet. Fejük teteje elcsökevényesedett. Nincsenek látószervek, vagy akár a hely e szerveknek. Hiányzik a koponya fedél. Piros állkapcsaik, agyarszerű enyhén világító fehér fogaknak ad helyet, melyek hasonlóak a Chauliodus nemzetségéhez tartozó halakéhoz. Agyaraik akár 6 cm hosszúak is lehetnek, körülvéve hőérzékeny gödörszervekkel. Tüskés háti gerincén szemfoltok futnak végig,melyek érzékenyen reagálnak a világosságra és a sötétségre. A tüskék lehetnek akár 16 cm hosszúak, és úgy tarják, hogy érzékeny a levegő nyomására és áramlására.
A lények központi és periférikus idegrendszere, csakúgy , mint a keringési rendszer és az emésztőszervek hiányoznak. A légző rendszer sorvadt, és nem szolgál semmilyen nyilvánvaló célt. (lsd.:Incident Report AMN-C227-939) SCP-939 táplálékbevitele nem szolgál semmilyen élettani funkciót, sem pedig az elfogyasztott szövetek megemésztése. Látszólag az elfogyasztott táplálék, felhalmozódik a légzőrendszerben, ott összegyűlik melyet az alany felkérőddz egy idő után.A fontos szervek hiányának ellenére, SCP-939 képes reprodukcióra.
SCP-939 zsákmányszerzés céljából, ahogy ezt az elnevezése is mutatja, utánozza az emberi beszédet. Az előző áldozat hangját felhasználva csalogatja oda, gyanútlan prédáját. Volt már példa más fajok hangainak utánzására is. Zsákmányát egy aktív éjjeli vadászat alatt is megszerezheti. SCP-939 hangkibocsátásán hallható, az előző áldozat beszédje, szenvedése, hangkiadása, melyet azelőtt adott ki, mielőtt áldozattá vált volna. A lény ezeket a hangokat használja és ismételgeti "újra".
Az, hogy a lény hogyan szerzi meg a hangokat, jelenleg nem tudni. Egyes példányok azután is utánozták az áldozataik hangját, hogy előtte egyáltalán nem is hallhatták őket beszélni. Az elemzések nem hoztak eredményt arról, hogyan lehet megkülönböztetni a hangokat ha SCP-939 bocsátja ki, vagy valóban az eredeti lényhez tartozik-e. Ezért a biometrikus hangfelismerő vagy egyéb más hangfelismerő program beépítése a biztonsági rendszerekbe ellenjavallat. Az áldozatát A koponyáján vagy a nyakán ejtett harapással öli meg. Harapásuk erőssége lehet akár 35Mpa.
SCP-939 percenként kilélegez egy C osztályú aeroszolos anyagot, melynek jele:
AMN-C227. Ez az anyag átmenetileg anterográd amnéziát okoz, gátolja az emlékek kialakulását a kezdeti időtől fogva, átlagosan ez 30 percen keresztül is tarthat. Az anyag színtelen, szagtalan, íztelen. Az anyag belégzésének veszélyessége jól szellőztetett helységben, sem elhanyagolható.60 perccel az AMN-C227 belégzésénekelmúltával , az anyag jelenléte a véráramban kimutathatatlan. Bármely személyzet, ki enyhe zavart mutat, az anyag jelenlétében, azonnali eltávolítást von maga után a helységből.
Zero
Egy karamellszín hajú, zöld szemű, fiatal lány üldögélt a fűben, a meleg nyári nap rásütött sápadt bőrére, teste tele volt zúzódásokkal. Szörnyű belegondolni, hogy ezt az aranyos kislányt pár órája brutálisan megverték a vele egykorú társai. Alice-nek hívták, kedves és intelligens leány volt, de nem volt sok barátja, ezért ideje nagy részét egyedül töltötte, saját barátokat talált ki magának, képzeletbeli barátokat. Sok ilyen barátja volt, ezért számokkal nevezte el őket. De egy kiemelkedett közülük, őt Zero-nak hívta. Ő volt a legelső képzeletbeli barát, azért találta ki, hogy megvédje Alice-t a zaklatóitól. Akárhányszor piszkálták vagy fizikailag bántották, Zero elintézte őket. Legjobb barátok voltak, minden napot együtt töltöttek, történeteket, vicceket mesélt neki, és még Alice szomszédjából is gúnyt űzött, ő vigyázott Alice-re, amikor a szüleinek üzleti ügyben el kellett utazniuk. Alice nem volt annyira magányos… egészen addig a napig.
Mihelyt Alice a puha fűben ücsörgött, az utcát figyelte, egy furcsa érzelem fogta el, egy késztetés. Valami azt súgta, hogy menjen át az út másik oldalára. Amikor az ötlet felülkerekedett rajta, kisétált a szűk szomszédos utcára. Mezítelen lábával a forró betonra lépett, óvatosan lépkedett az úton. Amikor oldalra nézett látta, hogy valami feléje közeledik, egy hatalmas fehér teherautó. Tágra nyitotta a szemét a rémülettől, ott állt ledermedve, most elgázolják. Egy éles csikorgás hallatszódott, ahogy a gumi súrlódik a betonon, a jármű elkerülte, felborult, legurult a magas dombról a házával szemben. Hallotta a fém csikorgását s egy nő sikolyát, amint az autó nekicsapódott egy fának. Pillanatokkal később a felborult jármű lángokban állt, füst szállt fel a fa mögül. Alice rémülten nézett, mihelyst az ajtó kinyitódott és valaki kiesett, kétségbeesetten kúszott a fához s megragadta azt. Alice édesapja felnézett a dombra, ahol szeretett lánya állt, karmazsinvörös vér borította és a haja lángra kapott. Felsikoltott, de nem tudott megmozdulni, a lába beszorult a kerék alá, fájdalom járta át a testét mielőtt elhalkultak a sikolyai s leállt a légzése. Vörös lángok emésztették fel a helyszínt, Alice észrevett valakit az anyósülésen, szeretett édesanyját, ahogy hamuvá ég a teste. Alice a térdére rogyott, meleg könnyek potyogtak a szeméből, végigcsordultak az arcán.
„ANYA!! APA!!!” kiáltotta, a saját szemével nézte végig a szörnyű tragédiát. Bánat és fájdalom járta át a testét, újra és újra látta a jelenetet az elméjében. Piros lángok és karmazsinvörös vértócsák voltak az utolsó emlékei a szüleiről azon a meleg nyári napon.
A szülei balesete után a szomszédja Mr. Rogers fogadta be. Gyűlölte őt, egy ápolatlan, kövér férfi volt, aki a nap minden percében csak vedelt. De még jobban utálja amiatt, hogy nem vigyázott rá azon a napon, mert miatta… megölte a szüleit. De senki nem maradt neki, nem volt családja, nem voltak barátai, egyedül maradt, a nyomorúság volt az egyetlen társa.
Évekkel később a világosbarna hajú lány történelem órán ült, rajzfilmbeillő emberkéket firkálgatott a füzetébe. Ahogy elkezdte volna megrajzolni az egyik figura haját, valami erősen kizökkentette a koncentrációjából. Egy ráncos kéz átnyújtotta neki a dolgozatát, egy nagy nullával egyezett meg az iskolai teljesítménye.
„Alice, azt javaslom figyelj oda az óráimon, ha nem szeretnél még egy ilyen nullát írni!” mondta Alice ráncos bőrű, idős történelem tanára.
Alice-nek hirtelen elkezdett fájni a feje. Valami, amit mondott… zavarta őt, de nem tudta mi az.
„I-igenis, Kirst tanárnő.” mondta Alice, de nem nézett a szemébe.
Amint ült az órán, úgy tett, mintha figyelne, de a feje egyre jobban fájt, míg végül hányingere lett. Kikéredzkedett s azonnal a mosdó felé vette az irányt.
Alice megmosta hidegvízzel az arcát, belenézett a tükörbe. De visszahőkölt, hevesen vert a szíve, amikor meglátta a tükörképét. Megesküdött volna, hogy a tükörképe… pislantott. Pár órával később beült rajzórára s figyelte, ahogy az osztálytársai dolgoznak. Mialatt őket nézte, megcsúszott a keze és nagyon mélyen bevágta egy borotvaéles pengével, vörös folyadék csöpögött a lapra. De nem érzett fájdalmat. Mielőtt észbe kapott volna, a tanár őt bámulta tágra nyitott szemmel, és mondta, hogy azonnal menjen le az iskolai ápolónőhöz.
Amikor visszatért, eltakarta az arcát és visszasétált a helyére. Teljesen lefagyott mielőtt leült volna, vörös körök lepték el a rajzát és az asztalát. Reszketni kezdett, s ahogy kicsöngettek egyből kirohant a folyosóra.
Mielőtt elhagyta volna a campust, egy barátságos mosoly fogadta.
„Szia Alice! Üdv Csodaországban!” üdvözölte a rövid szőke hajú, barna szemű lány, kinyújtotta a karjait, úgy gesztikulált mintha egy meglepetésnek szánta volna.
„Ne már Ann!” mondta Alice kicsit bosszankodva.
„Gyere már! Ne légy ilyen morcos! Egyébként megcsinálod azt a házit?” kérdezte Ann, a tarkójára tette a kezét, a kis rózsaszín nyelvével hópelyhek után kapdosott.
„Egyszer megcsinálhatnád már magadtól is, tudod. Nem leszek itt örökre!”
„De igen, mer’ nem hagyom, hogy elmenj!” jelentette ki Ann, Alice vállára tette a kezét, ahogy végig sétáltak a hideg téli úton.
Mihelyst sétáltak viccelődtek s pletykákat meséltek egymásnak, majd elérkeztek Ann házához. Elköszöntek egymástól, majd Alice az erdő felé vette az irányt. Szerette, csend és béke honolt, a sárga napsugarak elérték az érintetlen fehér területeket, megjelentek a lombtalan fák vékony árnyékai. Csak egy dolog zavarta, még pedig az, hogy vissza kell térnie arra a szörnyű helyre, amit egyesek otthonnak hívnak. Lassan kinyitotta a nyikorgó ajtót, csendben belépett a hideg házba. Visszatartva a lélegzetét, keresztülsétált a nappalin.
„Szóval itt vagy te kis lotyó!” kiáltotta egy goromba férfi és megragadta a karját.
Alice felsikított, rávágott a hátára s a szemébe nézett. Alice elvörösödött és nagyot nyelt.
„Mi ez?! Huh!” kérdezte, berángatta a konyhába, rámutatott az asztalra, ami tele volt sörös dobozokkal és edényekkel.
Francba! Elfelejtettem reggel összetakarítani! Gondolta magában.
„B-Bocsánat, nagyon siettem az iskol-” Hirtelen Mr. Rogers lekevert neki egy pofont.
„Elegem van a hülye kifogásaidból! Ne forduljon elő még egyszer! Vagy esküszöm, hogy nagyon meg fogod bánni!” A földhöz vágta, visszacammogott a nappaliba, a nagy hájas testével ledőlt a koszos kanapéra.
Alice gyorsan felállt, kidobta a szemetet és rémülten takarította le az asztalt. Szinte már hétköznapivá vált, bármi rosszat csinált, ott volt a mérges részeg ember, aki megverte, szóval inkább megcsinálta, amire parancsolták, és elbújt a szobájában.
Elfojtotta magában az érzelmeit, a bánatot, a frusztrációt és a haragot. Aztán gyorsan felszaladt a lépcsőn a kis szobájába. Sötét volt, a falra a kedvenc rajzait ragasztotta ki, egy ágy volt középen és egy szekrény a sarokban. Ez a hely volt az egyetlen menedéke, ahol szabad lehet. Senki se jön be, csak ő, senki más.
Másnap végig sétált a havas erdőn, átvágott rajta, az úton kötött ki, gyorsan felsietett a járdára. Ma nem ment át az úton, szaporán szedte a lábait, a kedvenc fekete kapucnis pulcsija eltakarta a kék zúzódást az arcán. Nem mondhatja el senkinek, ki tudja mit tenne Mr. Rogers, ha elmondaná valakinek…
„Alice! Hé, várj meg!” Egy ismerős hang hallatszódott hátulról.
„Csá, Ann!” válaszolta Alice monoton hangon, még mindig háttal állt neki.
Ann utolérte, megfogta Alice vállát, ahogy levegőért kapkodott. Alice feléje fordította a fejét, az erdőt bámulta, amint Ann mellette sétált.
„Mi ez a kapucni? Drogot árulsz?” Ann felnevetett.
„Nem, csak… tudod… hideg van.” mondta halkan.
Ann vigyorgott s lerántotta róla a kapucnit, tágra nyitotta a szemét.
„Úristen! Mi történt? Jól vagy?” mondta Ann mihelyst közelebbről szemügyre vette a zúzódást.
„Igen, igen! Jól vagyok, csak… elcsúsztam és lefejeltem a konyhaszekrényt.” válaszolta halkan, idegesen kuncogott.
Ann belenézett a szemébe. Tudta, hogy Alice hazudik, valami nincs rendben.
„Hmm, ha te mondod. De ha szükséged van valakire, én mindig itt vagyok neked!” mondta s a vállára helyezte a kezét.
Alice bólintott, a két lány az iskola felé vette az irányt.
A napja hasonlóan folytatódott, az emberek ránéztek az arcára, amint elsétált mellettük, egy páran rákérdeztek és mindenkinek ugyanazt válaszolta „baleset volt”.
Szokatlan volt, általában az emberek észre se veszik, még csak rá se hederítenek. Nem élvezte, ahogy mindenki vele foglalkozik, a nap nagy részében magára öltötte a kapucnit. Suli után gyorsan kisétált az épületből, nem várta meg az egyetlen barátját. Végigment a campuson, lesétált a lépcsőn, amikor észrevette, hogy két alak feléje közeledik. Lenézett a földre, látta, amint a beton mozog a lába alatt. Ahogy sietett valaki kigáncsolta, Alice ráesett a kemény betonra. A keze és a könyöke részben megakadályozta az ütődést, de a füzetei szanaszét repültek az udvaron. Elvörösödött, feltérdelt s gyorsan összeszedte a füzeteket. A körülötte lévő emberek kinevették, még jobban elvörösödött.
Na, most már mindenki észrevesz. Gondolta magában.
Mihelyst felvette az utolsó füzetet, érezte, hogy valami lefolyik a fejéről, barna folyadék csöpögött mindenhova, csokis tej csepegett le a frufrujáról az arcába. Ledermedt, valami megfordult a fejében. Érezte, hogy a vére pezseg a haragtól amíg… be nem… kattant.
Mindent eldobott, felállt, megfordult, és az ember felé rohant, aki elgáncsolta. A magas fiú tágra nyitotta a szemét, amint Alice gyomorszájon ütötte, érezte a bordáit. Visszalépett, erősen zihált és vért köhögött fel. A földön ült, átfogta a hasát Alice pedig fejbe rúgta. Még több karmazsinvörös testnedvet köhögött fel, amikor… Alice megragadta a lábát s eltörte. Egy hangos roppanás visszhangzott az iskola téglafalai között. Alice a karját akarta megragadni, de észrevette, hogy a másik alak felé rohan. Kikerülte az ütését, a könyökével hátba vágta, a fiú a földre zuhant. Az alacsonyabb fiú hirtelen megfordult, Alice pedig ráült a hasára, elkezdte pofozni addig, míg nem folyt ki vér az orrából és a szájából. Próbált védekezni, de túl gyenge volt, nem volt más választása, hagyta, hogy megüsse újra meg újra.
„ALICE! HAGYD ABBA!” Hallott valakit kiáltani, a helyszín felé sietett.
Felnézett, már majdnem behúzott még egyet, de nem tette meg, mert meglátta a rémült arckifejezéseket köztük Ann-ét is.
Feleszmélt, hogy milyen szörnyű dolgot tett s lenézett a véres ujjaira majd a fiú összeroncsolt arcára.
Mit tettem! Ez nem én vagyok! Nem én voltam! Vagyis nem akartam! Gondolta, könnyek potyogtak a szeméből.
Gyorsan felállt, ellépett a két összevert áldozattól, s kirohant az iskolából az erdő felé.
Amikor hazaért beszaladt a fürdőszobába, a szekrényben kotorászott, gyógyszer után kutatott, hogy megtisztítsa a sebeit. Alkoholt cseppentett a vágásokra, lefertőtlenítette a sebeket, lemosta a vért. Nézte, ahogy kis fehér buborékok szivárognak mindegyik sebből a kezén és a könyökénél. Amikor bekötözte a sérüléseket, a mosdókagylóra támaszkodott s belenézett a tükörbe.
„Mit tettem? M-megőrültem? Ezelőtt is csináltam már ilyet?” suttogta, kérdések kavarogtak az elméjében.
„Jaj, nem… dehogy! Csak meg akartalak védeni...” válaszolta magának.
Alice visszahőkölt, tágra nyitotta a szemét, falfehér lett. Megszólalt a tükörképe.
„Mi a-? Ki vagy te?!” kérdezte remegve.
Egy percnyi csönd után a rekedt hang visszaválaszolt.
„Én vagyok a legjobb barátod. Hát nem emlékszel rám?” Megmozdult az ajka.
Könnyek csordultak végig a meleg arcán. Fájni kezdett a feje mihelyst a padlóra zuhant, a kezét a fejére tette, sikított. A benne lévő hang is szinkronban sikított újra meg újra.
Nem emlékszel rám, Alice? Én vagyok a legjobb barátod… az egyetlen barátod…
A következő hetekben, a hang nem tért vissza. De Alice se maradt az a lány, aki egykor volt; erőszakos lett, hamar felkapta a vizet mindenen, gyakran hisztérikus röhögő görcs jött rá, verekedett és lopott másoktól. Furcsa, úgy érezte, mintha teljesen más személy lenne. Még az iskolából is kirúgták, ezután nem volt más választása, csak a szobájában ücsörgött, nem evett, nem beszélt, hiába próbáltak felé közeledni.
Hónapokig így folytatódott, a migrén rosszabb lett, erősen lüktetett a feje, sikított és sírt a fájdalomtól, könyörgött, hogy múljon el. Nem mehet el orvoshoz vagy pszichológushoz, egyszerűen csak elmebetegnek hívnák és bezárnák egy elmegyógyintézetbe. Ez nem történhet meg.
Egyik nap a részeg Mr. Rogers erősen megütötte, Alice karja telis-tele lett sebekkel. Ahogy zokogott a fejét a falnak ütötte, egyre gyengébb lett, majd a látása elhomályosodott.
Amikor magához tért a földön feküdt a szobájában, sajogtak az izmai, mintha szétszakították, majd lassan összevarrták volna őket. Felállt, elmúlt a fejfájás, de borzasztóan fáradt és éhes volt. Lesétált a lépcsőn, elbotladozott a konyháig, erősen kinyitotta a hűtőajtót. Semmi sem volt benne, szinte üres volt a hűtőszekrény. Sóhajtott, ráhúzta a fejére a kapucniját, csoszogott a fekete converse tornacipőjében s kisétált az ajtón.
Elment a legközelebbi élelmiszerboltba, egy tévéket áruló üzlet előtt haladt el, amikor egy hír felkeltette a figyelmét az egyik tévében.
„Friss híreink! Egy férfit brutálisan összevertek, belehalt a sérüléseibe. Részletek 11-kor.” közölte a barna hajú riporternő.
Alice hazafelé slattyogott, a hideg őszi szél belekapott a hajába, étellel teli zacskók lógtak a karjában. Amikor hazaért nyoma sem volt Mr. Rogers-nek. Megkönnyebbülve dobta le a zacskókat a konyhaasztalra, kivett egy leves konzervet, hogy megegye. Bekapcsolta a tévét, a hírcsatornára váltott, ugyanaz a barna hajú nő mondta el a híreket.
„Egy férfit megöltek ma 6:15-kor, a Richards utcai sikátorban találtak rá a holttestére. Fehér bőrű férfi, a 40-es éveiben járhatott, végtagjait és még a fejét is levágták, még nem sikerült beazonosítani…” folytatta a nő lényegtelen részletekkel.
Miután megette a levest, felment az emeletre. Kellemetlen szag csapta meg. A szag irányába ment, míg le nem fagyott a rémülettől. Egy véres kőtörő kalapács hevert a folyosón. Pánikba esett, a szobájába futott és bezárkózott. Levegőért kapkodott, szíve a torkában dobogott, majd egy vérfagyasztó sikoly hagyta el a száját. A szobája telis-tele volt vérrel festett körökkel, a padlótól egészen a mennyezetig. Az ágya közepén volt Mr. Rogers betört feje. Azonnal kirohant a szobából, de megbotlott a kalapácsban, s leesett a lépcsőn. Amikor lezuhant beverte a fejét egy kemény szekrénybe, elvesztette az eszméletét.
Egy sötét szobában tért magához, amikor felállt észrevette, hogy tükrök százai veszik körül. Mindenhol a tükörképét látta, bárhová nézett csak a megrémült arcát és fáradt szemeit látta. Hevesen vert a szíve, Hol lehet?
„Boldog vagy? Mr. Rogers már nincs többé, soha többet nem fog bántani.” mondta ugyanaz a hang, ami hónapokkal ezelőtt kísértette.
Alice körbenézett, hogy vajon honnan jön a hang, de csak a tükörképét látta.
„KI VAGY TE?! VÁLASZOKAT AKAROK!” kiabálta olyan hangosan, amennyire bírta.
Infantilis röhögés visszhangzott a sötét szobában.
„Hát nem emlékszel rám, Alice? Én vagyok a legjobb barátod, a legelső barátod. Én vagyok az Zero.” Néma csend töltötte el a szobát.
„Azért találtál ki, hogy megvédjelek. De ha én csak képzeletbeli vagyok, akkor nem tudok segíteni. Szóval ki kellett találnom valamit, hogy mindig meg tudjalak védeni. Az elméd része vagyok azaz én vagyok te.” suttogta a hang.
„Nem! NEM IGAZ! Nem lehetsz… más… csak egy démon?” kérdezte Alice reszketve.
„Nem, nem vagyok démon. A barátod vagyok, azért vagyok itt, hogy azt tegyem, amire évekkel ezelőtt utasítottál. De a szüleid halála után semmibe vettél! Nagyon magányos voltam, Alice! De egyre erősebb leszek, többé már nem parancsolhatsz nekem, Alice!” mondta a vészjósló hang.
A szüleim? Várj, emlékszem! Gondolta magában Alice.
„TE! Te mondtad, hogy menjek át az úton! Miattad haltak meg a szüleim!” Könnyek csordultak ki a szeméből.
„Hát, persze! Meg kellett tennem, nem hagytak minket játszani! Nem tudtalak megvédeni, mert ők védtek meg! Menniük kellett, hogy elvégezhessem a munkám! Mindig is ezt akartad, hogy megvédjelek!”
Alice abbahagyta a sírást, ott állt csendben. Féktelen harag pezsgett az egész testében. Hirtelen nekirontott a tükröknek.
„Mindent elvettél tőlem! Senki sincs már mellettem! Senkim sincsen! Semmim sincs!” kiáltotta, amint a tükrök üvegét zúzta apró darabokra az öklével.
Ahogy a következő tükör felé rohant, valamiben elbotlott. Visszanézett s meglátta a karmazsinvörös kőtörő kalapácsot. Megragadta és minden erejét összeszedve csapta neki a tükröknek a szobában. Az üvegdarabok megvágták Alice-t. Mélyen megvágták, de nem érezte a fájdalmat. Teljesen kifordult magából.
Levezette a haragját, levegőért kapkodott, az üvegdarabokkal teli padlón állt, mindenfelé szétfröcskölt a vére, a kezét teljesen átitatta. Körbenézett s meglátta a tükörképét a szoba sarkában, ami rámosolygott. Felé rohant és szétverte magát a tükrön keresztül a kalapáccsal.
Lassan kinyitotta a szemét, egy vakító fényt látott. A hideg csempézett padló nyomta a hátát. Lassan felült, észrevette, hogy a fürdőszobában van, belekapaszkodott a szekrénybe, hogy felálljon. Amikor talpon volt, belenézett a hatalmas tükörbe.
Pár perc néma csend után kitört belőle egy hisztérikus röhögés. Egy széles vigyor húzódott végig az arcán.
A bőre és a haja falfehér lett, nagy fekete karikák jelentek meg a szemei körül, a szemöldökétől egészen az arcáig nyúltak le.
„HAHAHA! Erről van szó! Végre magam vagyok!” mondta.
„Kérlek… hagyj békén…” mondták az ajkak, amik Alice-é voltak korábban.
„Nagyon sokáig… kellett várnom!” válaszolta Zero.
Alice nem válaszolt vissza, eltűnt.
„HA! Úgy nézek ki, mint egy csontváz, de nem is akármilyen!” mondta, csodálta a fehér bőrét.
Elhagyta a fürdőszobát, lement a nappaliba, megfogott egy ollót, egy tűt és cérnát. Amikor visszament a fürdőszobába, letette a tárgyakat s a tükörbe mosolygott.
„Egy csontváznak fogak is kellenek!” mondta s felvágta az ollóval az arcát, vér folyt le az álláról.
A pengék felhasították az izmokat és az idegeket a húsban az arc mindkét oldalán. Kifolyt a karmazsinvörös folyadék. Amikor már elérte a fülét, megfogta a tűt és a cérnát és elkezdte függőlegesen összevarrni az arcát, csak a szájánál nem varrta össze. A nyílt sebekből szivárgott a vörös testnedv. Megráncolta a szemöldökét a látványtól, oldalra billentette a fejét.
„Jaj, piros. Utálom ezt a színt! Emlékezz Alice, a vér, ami apád fejéből folyt ki és a vörös lángok, amik elnyelték anyádat! Ezekre a színekre emlékszem, amikor bezártál. Jobb nem rá gondolni.” mondta, amint lehajolt és belemártotta a mutatóujját a hypo-ba.
Felegyenesedett, az ujjáról belecsepegtette a fehérítő anyagot a szemeibe. Csípett s égett, mintha lángra kaptak volna a szemgolyói, néhány másodpercig semmit nem látott. Amikor visszanyerte a látását, az egykori karmazsinvörös folyadék csontfekete színűvé vált. Mihelyt körbenézett mindent feketének, fehérnek vagy szürkének látott. Soha többé nem kell látnia azt a visszataszító színt.
Befejezte a munkát, keresztülhaladt a folyosón, mikor meghallotta, hogy csörög a telefon. Bement Alice szobájába s felvette.
„Halló?” mondta ravasz hangon.
„Alice! Te jó ég! Jól vagy? Hónapok óta nem hallottam felőled! Már annyiszor próbáltalak utolérni!” Ann beszélt a vonal másik végéről.
„Jól vagyok. Remekül, de tényleg.” kuncogott Zero.
„De jó! Át tudnál jönni? Van egy kis meglepetésem a számodra!” mondta izgatottan.
„Hehe, persze. Mindjárt ott vagyok.” válaszolta Zero, gyorsan letette a kagylót.
Szélesen vigyorgott, megnyúlt az arcbőre, amit az öltések tartottak. Kisietett a szobából, felkapta a kalapácsot, kirohant a házból és az őszi erdő felé vette az irányt.
Kiérkezett az utcára, egy lélek se járt arra. Maga mögött vonszolta a szerszámot, végighúzta a betonon. Nevetett magában, amikor megérkezett. Felkapcsolva hagyták a konyhában a villanyt, bár a kocsi nem volt a ház előtt. Ann árnyéka suhant végig a kivilágított helység ablakán.
Zero kezdte elveszíteni a türelmét, felsétált a veranda lépcsőfokain s bekopogtatott a tölgyfából készült ajtón.
„Mindjárt jövök, Alice! Imádni fogod az ajándékod!” kiáltotta Ann. Amikor kinyitotta az ajtót, a mosolya megtört. A barátja helyett egy fehér szörnyeteg állt ott. Csendben bámulták egymást egy pillanatig, majd Ann a nappali felé futott. Zero megragadta az alkarját mielőtt el tudott volna menekülni és hozzávágta a kemény padlóhoz.
„Alice! Mit csinálsz?!” sikított Ann.
Zero gyorsan melléállt, rálépett a karjára… kettétörte. A sikolya az egész házban visszhangzott.
„HA! Alice már nincs itt… és nem is fog visszajönni! És miért? Nos… mert én már Zero vagyok!” Nevetett, ahogy felemelte a feje fölé a kalapácsot. Teljes erőbedobással ráütött Ann fejére, fekete folyadék spriccelt szét. Habozás nélkül kirántotta a fegyverét a koponyából és lerázta róla az agydarabokat, amik rátapadtak. Ann holteste ott feküdt, a puha belső szervek szétszóródtak a földön.
Vigyorogva elment, majd visszatért egy nagy húsvágókéssel.
„Hm, lássuk mit tudunk ezzel kezdeni!” mondta, ahogy megfordította Ann holttestét, hason feküdt a padlón.
Megragadta a kést, felvágta Ann lábát és karját. Óvatosan szétnyitotta a vágásokat, izmokat és ínszalagokat szakított el, egyre több fekete folyadék ömlött ki belőle. Majd végül beledugta a kezét a hátába, megmarkolta a bordaíveket. Addig-addig huzigálta, míg végül kirántotta a gerincoszlopot. Nevetett, letette Ann holteste mellé, s a végtagokat is kitépte. Ann csontvázát a húsa mellé helyezte, már csak a koponya maradt.
„Hmm… a koponyád nagyon megsérült, nem kellene lenyúzni több bőrt. Szóval… Tudom már!”
Zero belemártotta a kezét a vérpocsolyába és egy zérót rajzolt a fejre.
„Tökéletes! Most már úgy nézel ki, mint én! Egy magányos csontváz… jaj, mi ez?” A holttest mellett valami felkeltette a figyelmét.
Egy doboz, amit egy fehér szalaggal kötöttek át, egy címke lógott le róla „Alice-nek”
Kibontotta és egy fekete-fehér csíkos sálat talált benne.
„Köszi Ann. Tudod, utálom a színeket.” Mondta, amit körbetekerte vele a nyakát.
Piros és kék fények ragyogtak a sötét szobában az ablakon keresztül.
„Hát, jó móka volt, Ann. És most, hogy már te se vagy itt, zéró ember maradt nekem.” mondta a fehér gyilkos, ahogyan kiszaladt az ajtón, a sötét erdő felé.
Mihelyt Alice a puha fűben ücsörgött, az utcát figyelte, egy furcsa érzelem fogta el, egy késztetés. Valami azt súgta, hogy menjen át az út másik oldalára. Amikor az ötlet felülkerekedett rajta, kisétált a szűk szomszédos utcára. Mezítelen lábával a forró betonra lépett, óvatosan lépkedett az úton. Amikor oldalra nézett látta, hogy valami feléje közeledik, egy hatalmas fehér teherautó. Tágra nyitotta a szemét a rémülettől, ott állt ledermedve, most elgázolják. Egy éles csikorgás hallatszódott, ahogy a gumi súrlódik a betonon, a jármű elkerülte, felborult, legurult a magas dombról a házával szemben. Hallotta a fém csikorgását s egy nő sikolyát, amint az autó nekicsapódott egy fának. Pillanatokkal később a felborult jármű lángokban állt, füst szállt fel a fa mögül. Alice rémülten nézett, mihelyst az ajtó kinyitódott és valaki kiesett, kétségbeesetten kúszott a fához s megragadta azt. Alice édesapja felnézett a dombra, ahol szeretett lánya állt, karmazsinvörös vér borította és a haja lángra kapott. Felsikoltott, de nem tudott megmozdulni, a lába beszorult a kerék alá, fájdalom járta át a testét mielőtt elhalkultak a sikolyai s leállt a légzése. Vörös lángok emésztették fel a helyszínt, Alice észrevett valakit az anyósülésen, szeretett édesanyját, ahogy hamuvá ég a teste. Alice a térdére rogyott, meleg könnyek potyogtak a szeméből, végigcsordultak az arcán.
„ANYA!! APA!!!” kiáltotta, a saját szemével nézte végig a szörnyű tragédiát. Bánat és fájdalom járta át a testét, újra és újra látta a jelenetet az elméjében. Piros lángok és karmazsinvörös vértócsák voltak az utolsó emlékei a szüleiről azon a meleg nyári napon.
A szülei balesete után a szomszédja Mr. Rogers fogadta be. Gyűlölte őt, egy ápolatlan, kövér férfi volt, aki a nap minden percében csak vedelt. De még jobban utálja amiatt, hogy nem vigyázott rá azon a napon, mert miatta… megölte a szüleit. De senki nem maradt neki, nem volt családja, nem voltak barátai, egyedül maradt, a nyomorúság volt az egyetlen társa.
Évekkel később a világosbarna hajú lány történelem órán ült, rajzfilmbeillő emberkéket firkálgatott a füzetébe. Ahogy elkezdte volna megrajzolni az egyik figura haját, valami erősen kizökkentette a koncentrációjából. Egy ráncos kéz átnyújtotta neki a dolgozatát, egy nagy nullával egyezett meg az iskolai teljesítménye.
„Alice, azt javaslom figyelj oda az óráimon, ha nem szeretnél még egy ilyen nullát írni!” mondta Alice ráncos bőrű, idős történelem tanára.
Alice-nek hirtelen elkezdett fájni a feje. Valami, amit mondott… zavarta őt, de nem tudta mi az.
„I-igenis, Kirst tanárnő.” mondta Alice, de nem nézett a szemébe.
Amint ült az órán, úgy tett, mintha figyelne, de a feje egyre jobban fájt, míg végül hányingere lett. Kikéredzkedett s azonnal a mosdó felé vette az irányt.
Alice megmosta hidegvízzel az arcát, belenézett a tükörbe. De visszahőkölt, hevesen vert a szíve, amikor meglátta a tükörképét. Megesküdött volna, hogy a tükörképe… pislantott. Pár órával később beült rajzórára s figyelte, ahogy az osztálytársai dolgoznak. Mialatt őket nézte, megcsúszott a keze és nagyon mélyen bevágta egy borotvaéles pengével, vörös folyadék csöpögött a lapra. De nem érzett fájdalmat. Mielőtt észbe kapott volna, a tanár őt bámulta tágra nyitott szemmel, és mondta, hogy azonnal menjen le az iskolai ápolónőhöz.
Amikor visszatért, eltakarta az arcát és visszasétált a helyére. Teljesen lefagyott mielőtt leült volna, vörös körök lepték el a rajzát és az asztalát. Reszketni kezdett, s ahogy kicsöngettek egyből kirohant a folyosóra.
Mielőtt elhagyta volna a campust, egy barátságos mosoly fogadta.
„Szia Alice! Üdv Csodaországban!” üdvözölte a rövid szőke hajú, barna szemű lány, kinyújtotta a karjait, úgy gesztikulált mintha egy meglepetésnek szánta volna.
„Ne már Ann!” mondta Alice kicsit bosszankodva.
„Gyere már! Ne légy ilyen morcos! Egyébként megcsinálod azt a házit?” kérdezte Ann, a tarkójára tette a kezét, a kis rózsaszín nyelvével hópelyhek után kapdosott.
„Egyszer megcsinálhatnád már magadtól is, tudod. Nem leszek itt örökre!”
„De igen, mer’ nem hagyom, hogy elmenj!” jelentette ki Ann, Alice vállára tette a kezét, ahogy végig sétáltak a hideg téli úton.
Mihelyst sétáltak viccelődtek s pletykákat meséltek egymásnak, majd elérkeztek Ann házához. Elköszöntek egymástól, majd Alice az erdő felé vette az irányt. Szerette, csend és béke honolt, a sárga napsugarak elérték az érintetlen fehér területeket, megjelentek a lombtalan fák vékony árnyékai. Csak egy dolog zavarta, még pedig az, hogy vissza kell térnie arra a szörnyű helyre, amit egyesek otthonnak hívnak. Lassan kinyitotta a nyikorgó ajtót, csendben belépett a hideg házba. Visszatartva a lélegzetét, keresztülsétált a nappalin.
„Szóval itt vagy te kis lotyó!” kiáltotta egy goromba férfi és megragadta a karját.
Alice felsikított, rávágott a hátára s a szemébe nézett. Alice elvörösödött és nagyot nyelt.
„Mi ez?! Huh!” kérdezte, berángatta a konyhába, rámutatott az asztalra, ami tele volt sörös dobozokkal és edényekkel.
Francba! Elfelejtettem reggel összetakarítani! Gondolta magában.
„B-Bocsánat, nagyon siettem az iskol-” Hirtelen Mr. Rogers lekevert neki egy pofont.
„Elegem van a hülye kifogásaidból! Ne forduljon elő még egyszer! Vagy esküszöm, hogy nagyon meg fogod bánni!” A földhöz vágta, visszacammogott a nappaliba, a nagy hájas testével ledőlt a koszos kanapéra.
Alice gyorsan felállt, kidobta a szemetet és rémülten takarította le az asztalt. Szinte már hétköznapivá vált, bármi rosszat csinált, ott volt a mérges részeg ember, aki megverte, szóval inkább megcsinálta, amire parancsolták, és elbújt a szobájában.
Elfojtotta magában az érzelmeit, a bánatot, a frusztrációt és a haragot. Aztán gyorsan felszaladt a lépcsőn a kis szobájába. Sötét volt, a falra a kedvenc rajzait ragasztotta ki, egy ágy volt középen és egy szekrény a sarokban. Ez a hely volt az egyetlen menedéke, ahol szabad lehet. Senki se jön be, csak ő, senki más.
Másnap végig sétált a havas erdőn, átvágott rajta, az úton kötött ki, gyorsan felsietett a járdára. Ma nem ment át az úton, szaporán szedte a lábait, a kedvenc fekete kapucnis pulcsija eltakarta a kék zúzódást az arcán. Nem mondhatja el senkinek, ki tudja mit tenne Mr. Rogers, ha elmondaná valakinek…
„Alice! Hé, várj meg!” Egy ismerős hang hallatszódott hátulról.
„Csá, Ann!” válaszolta Alice monoton hangon, még mindig háttal állt neki.
Ann utolérte, megfogta Alice vállát, ahogy levegőért kapkodott. Alice feléje fordította a fejét, az erdőt bámulta, amint Ann mellette sétált.
„Mi ez a kapucni? Drogot árulsz?” Ann felnevetett.
„Nem, csak… tudod… hideg van.” mondta halkan.
Ann vigyorgott s lerántotta róla a kapucnit, tágra nyitotta a szemét.
„Úristen! Mi történt? Jól vagy?” mondta Ann mihelyst közelebbről szemügyre vette a zúzódást.
„Igen, igen! Jól vagyok, csak… elcsúsztam és lefejeltem a konyhaszekrényt.” válaszolta halkan, idegesen kuncogott.
Ann belenézett a szemébe. Tudta, hogy Alice hazudik, valami nincs rendben.
„Hmm, ha te mondod. De ha szükséged van valakire, én mindig itt vagyok neked!” mondta s a vállára helyezte a kezét.
Alice bólintott, a két lány az iskola felé vette az irányt.
A napja hasonlóan folytatódott, az emberek ránéztek az arcára, amint elsétált mellettük, egy páran rákérdeztek és mindenkinek ugyanazt válaszolta „baleset volt”.
Szokatlan volt, általában az emberek észre se veszik, még csak rá se hederítenek. Nem élvezte, ahogy mindenki vele foglalkozik, a nap nagy részében magára öltötte a kapucnit. Suli után gyorsan kisétált az épületből, nem várta meg az egyetlen barátját. Végigment a campuson, lesétált a lépcsőn, amikor észrevette, hogy két alak feléje közeledik. Lenézett a földre, látta, amint a beton mozog a lába alatt. Ahogy sietett valaki kigáncsolta, Alice ráesett a kemény betonra. A keze és a könyöke részben megakadályozta az ütődést, de a füzetei szanaszét repültek az udvaron. Elvörösödött, feltérdelt s gyorsan összeszedte a füzeteket. A körülötte lévő emberek kinevették, még jobban elvörösödött.
Na, most már mindenki észrevesz. Gondolta magában.
Mihelyst felvette az utolsó füzetet, érezte, hogy valami lefolyik a fejéről, barna folyadék csöpögött mindenhova, csokis tej csepegett le a frufrujáról az arcába. Ledermedt, valami megfordult a fejében. Érezte, hogy a vére pezseg a haragtól amíg… be nem… kattant.
Mindent eldobott, felállt, megfordult, és az ember felé rohant, aki elgáncsolta. A magas fiú tágra nyitotta a szemét, amint Alice gyomorszájon ütötte, érezte a bordáit. Visszalépett, erősen zihált és vért köhögött fel. A földön ült, átfogta a hasát Alice pedig fejbe rúgta. Még több karmazsinvörös testnedvet köhögött fel, amikor… Alice megragadta a lábát s eltörte. Egy hangos roppanás visszhangzott az iskola téglafalai között. Alice a karját akarta megragadni, de észrevette, hogy a másik alak felé rohan. Kikerülte az ütését, a könyökével hátba vágta, a fiú a földre zuhant. Az alacsonyabb fiú hirtelen megfordult, Alice pedig ráült a hasára, elkezdte pofozni addig, míg nem folyt ki vér az orrából és a szájából. Próbált védekezni, de túl gyenge volt, nem volt más választása, hagyta, hogy megüsse újra meg újra.
„ALICE! HAGYD ABBA!” Hallott valakit kiáltani, a helyszín felé sietett.
Felnézett, már majdnem behúzott még egyet, de nem tette meg, mert meglátta a rémült arckifejezéseket köztük Ann-ét is.
Feleszmélt, hogy milyen szörnyű dolgot tett s lenézett a véres ujjaira majd a fiú összeroncsolt arcára.
Mit tettem! Ez nem én vagyok! Nem én voltam! Vagyis nem akartam! Gondolta, könnyek potyogtak a szeméből.
Gyorsan felállt, ellépett a két összevert áldozattól, s kirohant az iskolából az erdő felé.
Amikor hazaért beszaladt a fürdőszobába, a szekrényben kotorászott, gyógyszer után kutatott, hogy megtisztítsa a sebeit. Alkoholt cseppentett a vágásokra, lefertőtlenítette a sebeket, lemosta a vért. Nézte, ahogy kis fehér buborékok szivárognak mindegyik sebből a kezén és a könyökénél. Amikor bekötözte a sérüléseket, a mosdókagylóra támaszkodott s belenézett a tükörbe.
„Mit tettem? M-megőrültem? Ezelőtt is csináltam már ilyet?” suttogta, kérdések kavarogtak az elméjében.
„Jaj, nem… dehogy! Csak meg akartalak védeni...” válaszolta magának.
Alice visszahőkölt, tágra nyitotta a szemét, falfehér lett. Megszólalt a tükörképe.
„Mi a-? Ki vagy te?!” kérdezte remegve.
Egy percnyi csönd után a rekedt hang visszaválaszolt.
„Én vagyok a legjobb barátod. Hát nem emlékszel rám?” Megmozdult az ajka.
Könnyek csordultak végig a meleg arcán. Fájni kezdett a feje mihelyst a padlóra zuhant, a kezét a fejére tette, sikított. A benne lévő hang is szinkronban sikított újra meg újra.
Nem emlékszel rám, Alice? Én vagyok a legjobb barátod… az egyetlen barátod…
A következő hetekben, a hang nem tért vissza. De Alice se maradt az a lány, aki egykor volt; erőszakos lett, hamar felkapta a vizet mindenen, gyakran hisztérikus röhögő görcs jött rá, verekedett és lopott másoktól. Furcsa, úgy érezte, mintha teljesen más személy lenne. Még az iskolából is kirúgták, ezután nem volt más választása, csak a szobájában ücsörgött, nem evett, nem beszélt, hiába próbáltak felé közeledni.
Hónapokig így folytatódott, a migrén rosszabb lett, erősen lüktetett a feje, sikított és sírt a fájdalomtól, könyörgött, hogy múljon el. Nem mehet el orvoshoz vagy pszichológushoz, egyszerűen csak elmebetegnek hívnák és bezárnák egy elmegyógyintézetbe. Ez nem történhet meg.
Egyik nap a részeg Mr. Rogers erősen megütötte, Alice karja telis-tele lett sebekkel. Ahogy zokogott a fejét a falnak ütötte, egyre gyengébb lett, majd a látása elhomályosodott.
Amikor magához tért a földön feküdt a szobájában, sajogtak az izmai, mintha szétszakították, majd lassan összevarrták volna őket. Felállt, elmúlt a fejfájás, de borzasztóan fáradt és éhes volt. Lesétált a lépcsőn, elbotladozott a konyháig, erősen kinyitotta a hűtőajtót. Semmi sem volt benne, szinte üres volt a hűtőszekrény. Sóhajtott, ráhúzta a fejére a kapucniját, csoszogott a fekete converse tornacipőjében s kisétált az ajtón.
Elment a legközelebbi élelmiszerboltba, egy tévéket áruló üzlet előtt haladt el, amikor egy hír felkeltette a figyelmét az egyik tévében.
„Friss híreink! Egy férfit brutálisan összevertek, belehalt a sérüléseibe. Részletek 11-kor.” közölte a barna hajú riporternő.
Alice hazafelé slattyogott, a hideg őszi szél belekapott a hajába, étellel teli zacskók lógtak a karjában. Amikor hazaért nyoma sem volt Mr. Rogers-nek. Megkönnyebbülve dobta le a zacskókat a konyhaasztalra, kivett egy leves konzervet, hogy megegye. Bekapcsolta a tévét, a hírcsatornára váltott, ugyanaz a barna hajú nő mondta el a híreket.
„Egy férfit megöltek ma 6:15-kor, a Richards utcai sikátorban találtak rá a holttestére. Fehér bőrű férfi, a 40-es éveiben járhatott, végtagjait és még a fejét is levágták, még nem sikerült beazonosítani…” folytatta a nő lényegtelen részletekkel.
Miután megette a levest, felment az emeletre. Kellemetlen szag csapta meg. A szag irányába ment, míg le nem fagyott a rémülettől. Egy véres kőtörő kalapács hevert a folyosón. Pánikba esett, a szobájába futott és bezárkózott. Levegőért kapkodott, szíve a torkában dobogott, majd egy vérfagyasztó sikoly hagyta el a száját. A szobája telis-tele volt vérrel festett körökkel, a padlótól egészen a mennyezetig. Az ágya közepén volt Mr. Rogers betört feje. Azonnal kirohant a szobából, de megbotlott a kalapácsban, s leesett a lépcsőn. Amikor lezuhant beverte a fejét egy kemény szekrénybe, elvesztette az eszméletét.
Egy sötét szobában tért magához, amikor felállt észrevette, hogy tükrök százai veszik körül. Mindenhol a tükörképét látta, bárhová nézett csak a megrémült arcát és fáradt szemeit látta. Hevesen vert a szíve, Hol lehet?
„Boldog vagy? Mr. Rogers már nincs többé, soha többet nem fog bántani.” mondta ugyanaz a hang, ami hónapokkal ezelőtt kísértette.
Alice körbenézett, hogy vajon honnan jön a hang, de csak a tükörképét látta.
„KI VAGY TE?! VÁLASZOKAT AKAROK!” kiabálta olyan hangosan, amennyire bírta.
Infantilis röhögés visszhangzott a sötét szobában.
„Hát nem emlékszel rám, Alice? Én vagyok a legjobb barátod, a legelső barátod. Én vagyok az Zero.” Néma csend töltötte el a szobát.
„Azért találtál ki, hogy megvédjelek. De ha én csak képzeletbeli vagyok, akkor nem tudok segíteni. Szóval ki kellett találnom valamit, hogy mindig meg tudjalak védeni. Az elméd része vagyok azaz én vagyok te.” suttogta a hang.
„Nem! NEM IGAZ! Nem lehetsz… más… csak egy démon?” kérdezte Alice reszketve.
„Nem, nem vagyok démon. A barátod vagyok, azért vagyok itt, hogy azt tegyem, amire évekkel ezelőtt utasítottál. De a szüleid halála után semmibe vettél! Nagyon magányos voltam, Alice! De egyre erősebb leszek, többé már nem parancsolhatsz nekem, Alice!” mondta a vészjósló hang.
A szüleim? Várj, emlékszem! Gondolta magában Alice.
„TE! Te mondtad, hogy menjek át az úton! Miattad haltak meg a szüleim!” Könnyek csordultak ki a szeméből.
„Hát, persze! Meg kellett tennem, nem hagytak minket játszani! Nem tudtalak megvédeni, mert ők védtek meg! Menniük kellett, hogy elvégezhessem a munkám! Mindig is ezt akartad, hogy megvédjelek!”
Alice abbahagyta a sírást, ott állt csendben. Féktelen harag pezsgett az egész testében. Hirtelen nekirontott a tükröknek.
„Mindent elvettél tőlem! Senki sincs már mellettem! Senkim sincsen! Semmim sincs!” kiáltotta, amint a tükrök üvegét zúzta apró darabokra az öklével.
Ahogy a következő tükör felé rohant, valamiben elbotlott. Visszanézett s meglátta a karmazsinvörös kőtörő kalapácsot. Megragadta és minden erejét összeszedve csapta neki a tükröknek a szobában. Az üvegdarabok megvágták Alice-t. Mélyen megvágták, de nem érezte a fájdalmat. Teljesen kifordult magából.
Levezette a haragját, levegőért kapkodott, az üvegdarabokkal teli padlón állt, mindenfelé szétfröcskölt a vére, a kezét teljesen átitatta. Körbenézett s meglátta a tükörképét a szoba sarkában, ami rámosolygott. Felé rohant és szétverte magát a tükrön keresztül a kalapáccsal.
Lassan kinyitotta a szemét, egy vakító fényt látott. A hideg csempézett padló nyomta a hátát. Lassan felült, észrevette, hogy a fürdőszobában van, belekapaszkodott a szekrénybe, hogy felálljon. Amikor talpon volt, belenézett a hatalmas tükörbe.
Pár perc néma csend után kitört belőle egy hisztérikus röhögés. Egy széles vigyor húzódott végig az arcán.
A bőre és a haja falfehér lett, nagy fekete karikák jelentek meg a szemei körül, a szemöldökétől egészen az arcáig nyúltak le.
„HAHAHA! Erről van szó! Végre magam vagyok!” mondta.
„Kérlek… hagyj békén…” mondták az ajkak, amik Alice-é voltak korábban.
„Nagyon sokáig… kellett várnom!” válaszolta Zero.
Alice nem válaszolt vissza, eltűnt.
„HA! Úgy nézek ki, mint egy csontváz, de nem is akármilyen!” mondta, csodálta a fehér bőrét.
Elhagyta a fürdőszobát, lement a nappaliba, megfogott egy ollót, egy tűt és cérnát. Amikor visszament a fürdőszobába, letette a tárgyakat s a tükörbe mosolygott.
„Egy csontváznak fogak is kellenek!” mondta s felvágta az ollóval az arcát, vér folyt le az álláról.
A pengék felhasították az izmokat és az idegeket a húsban az arc mindkét oldalán. Kifolyt a karmazsinvörös folyadék. Amikor már elérte a fülét, megfogta a tűt és a cérnát és elkezdte függőlegesen összevarrni az arcát, csak a szájánál nem varrta össze. A nyílt sebekből szivárgott a vörös testnedv. Megráncolta a szemöldökét a látványtól, oldalra billentette a fejét.
„Jaj, piros. Utálom ezt a színt! Emlékezz Alice, a vér, ami apád fejéből folyt ki és a vörös lángok, amik elnyelték anyádat! Ezekre a színekre emlékszem, amikor bezártál. Jobb nem rá gondolni.” mondta, amint lehajolt és belemártotta a mutatóujját a hypo-ba.
Felegyenesedett, az ujjáról belecsepegtette a fehérítő anyagot a szemeibe. Csípett s égett, mintha lángra kaptak volna a szemgolyói, néhány másodpercig semmit nem látott. Amikor visszanyerte a látását, az egykori karmazsinvörös folyadék csontfekete színűvé vált. Mihelyt körbenézett mindent feketének, fehérnek vagy szürkének látott. Soha többé nem kell látnia azt a visszataszító színt.
Befejezte a munkát, keresztülhaladt a folyosón, mikor meghallotta, hogy csörög a telefon. Bement Alice szobájába s felvette.
„Halló?” mondta ravasz hangon.
„Alice! Te jó ég! Jól vagy? Hónapok óta nem hallottam felőled! Már annyiszor próbáltalak utolérni!” Ann beszélt a vonal másik végéről.
„Jól vagyok. Remekül, de tényleg.” kuncogott Zero.
„De jó! Át tudnál jönni? Van egy kis meglepetésem a számodra!” mondta izgatottan.
„Hehe, persze. Mindjárt ott vagyok.” válaszolta Zero, gyorsan letette a kagylót.
Szélesen vigyorgott, megnyúlt az arcbőre, amit az öltések tartottak. Kisietett a szobából, felkapta a kalapácsot, kirohant a házból és az őszi erdő felé vette az irányt.
Kiérkezett az utcára, egy lélek se járt arra. Maga mögött vonszolta a szerszámot, végighúzta a betonon. Nevetett magában, amikor megérkezett. Felkapcsolva hagyták a konyhában a villanyt, bár a kocsi nem volt a ház előtt. Ann árnyéka suhant végig a kivilágított helység ablakán.
Zero kezdte elveszíteni a türelmét, felsétált a veranda lépcsőfokain s bekopogtatott a tölgyfából készült ajtón.
„Mindjárt jövök, Alice! Imádni fogod az ajándékod!” kiáltotta Ann. Amikor kinyitotta az ajtót, a mosolya megtört. A barátja helyett egy fehér szörnyeteg állt ott. Csendben bámulták egymást egy pillanatig, majd Ann a nappali felé futott. Zero megragadta az alkarját mielőtt el tudott volna menekülni és hozzávágta a kemény padlóhoz.
„Alice! Mit csinálsz?!” sikított Ann.
Zero gyorsan melléállt, rálépett a karjára… kettétörte. A sikolya az egész házban visszhangzott.
„HA! Alice már nincs itt… és nem is fog visszajönni! És miért? Nos… mert én már Zero vagyok!” Nevetett, ahogy felemelte a feje fölé a kalapácsot. Teljes erőbedobással ráütött Ann fejére, fekete folyadék spriccelt szét. Habozás nélkül kirántotta a fegyverét a koponyából és lerázta róla az agydarabokat, amik rátapadtak. Ann holteste ott feküdt, a puha belső szervek szétszóródtak a földön.
Vigyorogva elment, majd visszatért egy nagy húsvágókéssel.
„Hm, lássuk mit tudunk ezzel kezdeni!” mondta, ahogy megfordította Ann holttestét, hason feküdt a padlón.
Megragadta a kést, felvágta Ann lábát és karját. Óvatosan szétnyitotta a vágásokat, izmokat és ínszalagokat szakított el, egyre több fekete folyadék ömlött ki belőle. Majd végül beledugta a kezét a hátába, megmarkolta a bordaíveket. Addig-addig huzigálta, míg végül kirántotta a gerincoszlopot. Nevetett, letette Ann holteste mellé, s a végtagokat is kitépte. Ann csontvázát a húsa mellé helyezte, már csak a koponya maradt.
„Hmm… a koponyád nagyon megsérült, nem kellene lenyúzni több bőrt. Szóval… Tudom már!”
Zero belemártotta a kezét a vérpocsolyába és egy zérót rajzolt a fejre.
„Tökéletes! Most már úgy nézel ki, mint én! Egy magányos csontváz… jaj, mi ez?” A holttest mellett valami felkeltette a figyelmét.
Egy doboz, amit egy fehér szalaggal kötöttek át, egy címke lógott le róla „Alice-nek”
Kibontotta és egy fekete-fehér csíkos sálat talált benne.
„Köszi Ann. Tudod, utálom a színeket.” Mondta, amit körbetekerte vele a nyakát.
Piros és kék fények ragyogtak a sötét szobában az ablakon keresztül.
„Hát, jó móka volt, Ann. És most, hogy már te se vagy itt, zéró ember maradt nekem.” mondta a fehér gyilkos, ahogyan kiszaladt az ajtón, a sötét erdő felé.
Kecskeember
Szereted a natív amerikai legendákat? Hallottál már a Kecskeemberről? Nem? Akkor engedd meg, hogy elmeséljem.
Akkor hallottam a történetet, amikor áramszünet volt s tábortüzet raktunk. Mind tudjuk jól, hogy semmi se jobb egy jó tábortűz körüli mesélésnél. Ott ismertem meg a Kecskeembert.
A legenda szerint alakváltók. Általában emberi alakot vesznek fel, ezért is olyan veszélyesek.
Azt mondják, ha megtalálod az egyik csontját vagy lefényképezed és a házadban tartogatod, akkor várni fog.
„Mire?” Kérded. A válasz az, hogy megvárja míg elmész. Amikor elmész felforgatja a házat, amíg meg nem találja azt, amit elvettél tőle.
Történt már ilyen. Múlt éjszaka hallottam, néhány férfi szemtől szembe találkozott a Kecskeemberrel.
Olyan volt az az éjszaka, mint amit én is megtapasztaltam. Néhány ember kitalálta, hogy tüzet rak a sivatagban és történeteket mesélnek egymásnak. Aztán egy idegen jelent meg és ő is leült hozzájuk, de egy szót sem szólt. Senki se hederített rá az idegenre.
Az egyik férfi felhozta a Kecskeember történetét, az idegen nagyon figyelte. A végén a többiek zavarodottan felnevettek, de az idegen még mindig csendben ült.
Ez után elhatározták, hogy eloltják a tüzet és hazamennek. Az idegen már nem fért be a kocsiba, szóval azt mondták neki, hogy stoppoljon, hátha valaki visszaviszi a városba.
Elindultak és észrevették, hogy valami követi a teherautót. Megijedtek, gyorsabban hajtottak. De a lény is felgyorsult.
Amikor elérte a járművet felborította és kiráncigált három embert a kocsiból.
„Mi lett velük?” Kérded. Nos, soha nem találták meg őket.
Légy óvatos a Kecskeemberrel! Alakváltók, de már mondtam, ugye? Talán az a hajléktalan koldus is az. Vagy a főnököd, vagy a tanárod, vagy netán a barátaid is.
Akkor hallottam a történetet, amikor áramszünet volt s tábortüzet raktunk. Mind tudjuk jól, hogy semmi se jobb egy jó tábortűz körüli mesélésnél. Ott ismertem meg a Kecskeembert.
A legenda szerint alakváltók. Általában emberi alakot vesznek fel, ezért is olyan veszélyesek.
Azt mondják, ha megtalálod az egyik csontját vagy lefényképezed és a házadban tartogatod, akkor várni fog.
„Mire?” Kérded. A válasz az, hogy megvárja míg elmész. Amikor elmész felforgatja a házat, amíg meg nem találja azt, amit elvettél tőle.
Történt már ilyen. Múlt éjszaka hallottam, néhány férfi szemtől szembe találkozott a Kecskeemberrel.
Olyan volt az az éjszaka, mint amit én is megtapasztaltam. Néhány ember kitalálta, hogy tüzet rak a sivatagban és történeteket mesélnek egymásnak. Aztán egy idegen jelent meg és ő is leült hozzájuk, de egy szót sem szólt. Senki se hederített rá az idegenre.
Az egyik férfi felhozta a Kecskeember történetét, az idegen nagyon figyelte. A végén a többiek zavarodottan felnevettek, de az idegen még mindig csendben ült.
Ez után elhatározták, hogy eloltják a tüzet és hazamennek. Az idegen már nem fért be a kocsiba, szóval azt mondták neki, hogy stoppoljon, hátha valaki visszaviszi a városba.
Elindultak és észrevették, hogy valami követi a teherautót. Megijedtek, gyorsabban hajtottak. De a lény is felgyorsult.
Amikor elérte a járművet felborította és kiráncigált három embert a kocsiból.
„Mi lett velük?” Kérded. Nos, soha nem találták meg őket.
Légy óvatos a Kecskeemberrel! Alakváltók, de már mondtam, ugye? Talán az a hajléktalan koldus is az. Vagy a főnököd, vagy a tanárod, vagy netán a barátaid is.
Kógylosom
Egy furcsa ajtót veszel észre. Először nem láttad meg. Árnyékként tűnik el mögötted, amint keresztülhaladsz rajta. Amikor rájöttél, hogy mit látsz hirtelen megálltál, de az ajtó már eltűnt.
Megráztad a fejed, felnevettél, majd tovább mentél. Pár óra múlva megálltál és az ajtó megint ott volt. Egy pillanatig csak ott álltál az ajtó előtt, majd a kíváncsiság felülkerekedett rajtad, ezért kinyitottad s megláttad a tükörképedet.
Felnevettél, mégis ki a fene rakna tükröt egy ajtó mögé? Mekkora hülyeség! Becsuktad az ajtót s továbbmentél. Nem igazán tudtad kiverni a fejedből az ajtó gondolatát. Miért volt ott? Mi volt az értelme?
Néhány nap múlva megint észrevetted az ajtót. Nem igazán érdekelt, de a kíváncsiság arra késztetett, hogy kinyissad. Még egyszer kinyitottad az ajtót, de megint egy tükörrel találtad magad szemben. Ez már megtörtént egy párszor. Végül, amikor már majdnem feladtad a reményt, észrevettél valamit.
Nem sok mindent, de ez elég ok arra, hogy nyitva hagyd az ajtót. Árnyakat véltél felfedezni a tükörben. Hátranéztél, de nem volt mögötted semmi. Egy idő után már unalmas, szóval elhatároztad, hogy inkább rá se hederítesz az ajtóra. S aztán hangokat hallottál meg. Egyik sem volt érthető, csak zümmögő, csöngő hangok hallatszódtak. Emiatt érdekesebbnek találtad az ajtót.
Nem sokkal később az árnyékok rendes alakzatokat vettek fel, és a hangok is értelmesebbé váltak. Ha jobban koncentrálsz, akkor jobban megérted. Egyik nap a szekrényed helyén az ajtót találtad. Kinyitottad, elfojtott hangokra s homályos árnyakra számítottál a tükörben, de ehelyett valami olyat láttál, amin meglepődtél. Nem volt ott a tükör. Nem láttad a tükörképedet, helyette embereket láttál az ajtó mögött. Annyira megijesztett a látvány, hogy inkább becsapta az ajtót. Az emberek nem néztek rád.
Megpróbáltad elkerülni az ajtót néhány napig. Körülbelül egy hét múlva nem bírtad tovább, ezért kinyitottad s beléptél. Még sosem tettél ilyet. Nem tudtad, hogy miért léptél be. Mihelyt átlépted a küszöböt, az emberek rád néztek.
Néhányan közülük üdvözölt s megkérdezték hogy vagy. Természetesen egy kicsit megijedtél, de megértők voltak veled szemben. Végül rájöttél, hogy ostobán reagáltál és inkább elkezdtél velük beszélgetni. Kedves embereknek tűntek. Kíváncsivá tett, hogy miért voltál ilyen udvariatlanul óvatos. Azt mondták, hogy nincs sok látogatójuk, s időnként elég magányosak. Megsajnáltad őket.
Egy kérdés merült fel benned. Végül elhatároztad, hogy felteszed ezt a kérdést. „Kik maguk és hogy kerültek ide?”
A melletted álló férfi felnevetett majd így szólt: „Mi vagyunk a Kógylosom. Ugyanúgy jutottunk ide, mint te. Keresztül a Röküt Ajtón.”
„Ja.” Mondtad válaszadásképpen.
A beszélgetés közben észrevetted, hogy már elég régóta itt vagy. Elkéstél a munkahelyedről, menned kell, de megígéred nekik, hogy még visszajössz. Ekkor kezdtek megváltozni a dolgok. Azt mondták, hogy nem mehetsz el. Felnevettél s az ajtó után kezdtél keresgélni, de nem találtad meg.
Észrevettél valami furcsát az embereken. Valamit, amiért felmerült benned a kérdés „Hogy beszéltek hozzám?” Rájuk néztél, s nem volt szájuk sem orruk. Nem voltak arcvonásaik. Csak két szem helyezkedett el az arcon, de még azok is eltértek a rendes emberi szemtől. Egy hosszú rés húzódott végig a koponyán, egy sötét lyukba végződött. Az undorító nyurga, meztelen testüket vörös foltos, nyújtott bőr takarta.
„Hogy-hogy nem vettem ezt észre?” Kérded magadban.
Egy gondolat söpört végig az elméden, ami nem a tiéd volt. „Most már közénk tartozol!” Sikítani akartál, de nem tudtál. A szádat nem tudtad kinyitni. Miért nem? Nyisd ki a szádat és sikolts! Muszáj! Valaki meghall és érted fog jönni. Valakinek fel fog tűnni, hogy hiányzol s meglátja az ajtót. Valaki meg fog menteni ezektől az izéktől.
Az egyik lény elkezdett menni. Nem, inkább kúszni. A lábai ide-oda tekeregtek, vonaglottak, amint közelebb került hozzád. Annyira sokkos állapotba kerültél, hogy mozdulni se tudtál, csak centiméterek választottak el a szörnytől. Amikor elég közel ért, felnevetett, de nem volt szája, a hang visszhangzott az elmédben. Ez volt a legszörnyűbb hang, amit valaha is hallottál.
Megfordultál s elfutottál, szerencsére nem követtek. Végül rátaláltál egy másik ajtóra. Körbenéztél mielőtt kinyitottad. Csalódottság és félelem fogott el, amikor megláttál egy másik lényt az ajtó mögött. A kudarc miatt összeestél a földön. A szörny is letérdelt. Rábámultál és a lény is rád szegezte a tekintetét.
A szörny oldalra döntötte a fejét, a szürke bőre felhasadt, szörnyű tépőfogakat láttál meg a résben. „Szóval van szája, de nem beszélésre használja.” Gondoltad magadban. Azt hitted ez már a vég, de a lény nem mozdult. Észrevetted, hogy rád mosolyog. Valamilyen furcsa okból kifolyólag ez megnyugtatott, de kíváncsivá tett, hogy miért nem szólt hozzád. Felálltál, a szörny is így tett. Próbáltál komolyan rá nézni, de a fekete szemei üres tekintettel rád bámultak. Minden pillanatban a nyújtott bőre eltakarta a rést, mintha pislogna.
Elindultál s a lény is utánad ment. Becsaptad az ajtót. Egy pillanatig zavarodott voltál. Miért csinálta ezt? Valamilyen furcsa fenyegetés lenne? Mély levegőt vettél s kinyitottad az ajtót. Rábámultál és ő is rád. Egyre több lény jelent meg.
Most már mindegyik ugyanúgy vigyorgott. Behunytad a szemed, majd lassan kinyitottad, hogy vajon a lény még mindig utánoz-e. A lény az ajtóban halkan nevetett, mintha lenne valami vicces ebben, amit te nem értettél. Az őrületbe kergetett a bámulása szóval inkább megfordultál, hogy meglásd, vajon mögötted is állnak-e ilyen lények.
Mintha évekkel ezelőtt lett volna, amikor először kinyitottad az ajtót. Gondoltad magadban, ahogy visszanéztél az ajtóra. Félelem szaladt át a szörny fekete szemén, majd üres tekintettel bámult. Egy mosoly húzódott végig az arcodon, ahogy beljebb léptél.
Talán nem lesz olyan rossz velük élni. Annak ellenére, hogy néznek ki nem fognak bántani. Most már te is közéjük tartozol.
Órákkal vagy napokkal talán évekkel később az ajtó magától kinyílt. Valaki belépett. Egy új Kógylosom. Félénknek látszott, elhatároztad, hogy odamész hozzá és üdvözlöd. Jó új emberekkel találkozni. Azt reméled, hogy itt marad. Ó, igen az remek lenne!
Megráztad a fejed, felnevettél, majd tovább mentél. Pár óra múlva megálltál és az ajtó megint ott volt. Egy pillanatig csak ott álltál az ajtó előtt, majd a kíváncsiság felülkerekedett rajtad, ezért kinyitottad s megláttad a tükörképedet.
Felnevettél, mégis ki a fene rakna tükröt egy ajtó mögé? Mekkora hülyeség! Becsuktad az ajtót s továbbmentél. Nem igazán tudtad kiverni a fejedből az ajtó gondolatát. Miért volt ott? Mi volt az értelme?
Néhány nap múlva megint észrevetted az ajtót. Nem igazán érdekelt, de a kíváncsiság arra késztetett, hogy kinyissad. Még egyszer kinyitottad az ajtót, de megint egy tükörrel találtad magad szemben. Ez már megtörtént egy párszor. Végül, amikor már majdnem feladtad a reményt, észrevettél valamit.
Nem sok mindent, de ez elég ok arra, hogy nyitva hagyd az ajtót. Árnyakat véltél felfedezni a tükörben. Hátranéztél, de nem volt mögötted semmi. Egy idő után már unalmas, szóval elhatároztad, hogy inkább rá se hederítesz az ajtóra. S aztán hangokat hallottál meg. Egyik sem volt érthető, csak zümmögő, csöngő hangok hallatszódtak. Emiatt érdekesebbnek találtad az ajtót.
Nem sokkal később az árnyékok rendes alakzatokat vettek fel, és a hangok is értelmesebbé váltak. Ha jobban koncentrálsz, akkor jobban megérted. Egyik nap a szekrényed helyén az ajtót találtad. Kinyitottad, elfojtott hangokra s homályos árnyakra számítottál a tükörben, de ehelyett valami olyat láttál, amin meglepődtél. Nem volt ott a tükör. Nem láttad a tükörképedet, helyette embereket láttál az ajtó mögött. Annyira megijesztett a látvány, hogy inkább becsapta az ajtót. Az emberek nem néztek rád.
Megpróbáltad elkerülni az ajtót néhány napig. Körülbelül egy hét múlva nem bírtad tovább, ezért kinyitottad s beléptél. Még sosem tettél ilyet. Nem tudtad, hogy miért léptél be. Mihelyt átlépted a küszöböt, az emberek rád néztek.
Néhányan közülük üdvözölt s megkérdezték hogy vagy. Természetesen egy kicsit megijedtél, de megértők voltak veled szemben. Végül rájöttél, hogy ostobán reagáltál és inkább elkezdtél velük beszélgetni. Kedves embereknek tűntek. Kíváncsivá tett, hogy miért voltál ilyen udvariatlanul óvatos. Azt mondták, hogy nincs sok látogatójuk, s időnként elég magányosak. Megsajnáltad őket.
Egy kérdés merült fel benned. Végül elhatároztad, hogy felteszed ezt a kérdést. „Kik maguk és hogy kerültek ide?”
A melletted álló férfi felnevetett majd így szólt: „Mi vagyunk a Kógylosom. Ugyanúgy jutottunk ide, mint te. Keresztül a Röküt Ajtón.”
„Ja.” Mondtad válaszadásképpen.
A beszélgetés közben észrevetted, hogy már elég régóta itt vagy. Elkéstél a munkahelyedről, menned kell, de megígéred nekik, hogy még visszajössz. Ekkor kezdtek megváltozni a dolgok. Azt mondták, hogy nem mehetsz el. Felnevettél s az ajtó után kezdtél keresgélni, de nem találtad meg.
Észrevettél valami furcsát az embereken. Valamit, amiért felmerült benned a kérdés „Hogy beszéltek hozzám?” Rájuk néztél, s nem volt szájuk sem orruk. Nem voltak arcvonásaik. Csak két szem helyezkedett el az arcon, de még azok is eltértek a rendes emberi szemtől. Egy hosszú rés húzódott végig a koponyán, egy sötét lyukba végződött. Az undorító nyurga, meztelen testüket vörös foltos, nyújtott bőr takarta.
„Hogy-hogy nem vettem ezt észre?” Kérded magadban.
Egy gondolat söpört végig az elméden, ami nem a tiéd volt. „Most már közénk tartozol!” Sikítani akartál, de nem tudtál. A szádat nem tudtad kinyitni. Miért nem? Nyisd ki a szádat és sikolts! Muszáj! Valaki meghall és érted fog jönni. Valakinek fel fog tűnni, hogy hiányzol s meglátja az ajtót. Valaki meg fog menteni ezektől az izéktől.
Az egyik lény elkezdett menni. Nem, inkább kúszni. A lábai ide-oda tekeregtek, vonaglottak, amint közelebb került hozzád. Annyira sokkos állapotba kerültél, hogy mozdulni se tudtál, csak centiméterek választottak el a szörnytől. Amikor elég közel ért, felnevetett, de nem volt szája, a hang visszhangzott az elmédben. Ez volt a legszörnyűbb hang, amit valaha is hallottál.
Megfordultál s elfutottál, szerencsére nem követtek. Végül rátaláltál egy másik ajtóra. Körbenéztél mielőtt kinyitottad. Csalódottság és félelem fogott el, amikor megláttál egy másik lényt az ajtó mögött. A kudarc miatt összeestél a földön. A szörny is letérdelt. Rábámultál és a lény is rád szegezte a tekintetét.
A szörny oldalra döntötte a fejét, a szürke bőre felhasadt, szörnyű tépőfogakat láttál meg a résben. „Szóval van szája, de nem beszélésre használja.” Gondoltad magadban. Azt hitted ez már a vég, de a lény nem mozdult. Észrevetted, hogy rád mosolyog. Valamilyen furcsa okból kifolyólag ez megnyugtatott, de kíváncsivá tett, hogy miért nem szólt hozzád. Felálltál, a szörny is így tett. Próbáltál komolyan rá nézni, de a fekete szemei üres tekintettel rád bámultak. Minden pillanatban a nyújtott bőre eltakarta a rést, mintha pislogna.
Elindultál s a lény is utánad ment. Becsaptad az ajtót. Egy pillanatig zavarodott voltál. Miért csinálta ezt? Valamilyen furcsa fenyegetés lenne? Mély levegőt vettél s kinyitottad az ajtót. Rábámultál és ő is rád. Egyre több lény jelent meg.
Most már mindegyik ugyanúgy vigyorgott. Behunytad a szemed, majd lassan kinyitottad, hogy vajon a lény még mindig utánoz-e. A lény az ajtóban halkan nevetett, mintha lenne valami vicces ebben, amit te nem értettél. Az őrületbe kergetett a bámulása szóval inkább megfordultál, hogy meglásd, vajon mögötted is állnak-e ilyen lények.
Mintha évekkel ezelőtt lett volna, amikor először kinyitottad az ajtót. Gondoltad magadban, ahogy visszanéztél az ajtóra. Félelem szaladt át a szörny fekete szemén, majd üres tekintettel bámult. Egy mosoly húzódott végig az arcodon, ahogy beljebb léptél.
Talán nem lesz olyan rossz velük élni. Annak ellenére, hogy néznek ki nem fognak bántani. Most már te is közéjük tartozol.
Órákkal vagy napokkal talán évekkel később az ajtó magától kinyílt. Valaki belépett. Egy új Kógylosom. Félénknek látszott, elhatároztad, hogy odamész hozzá és üdvözlöd. Jó új emberekkel találkozni. Azt reméled, hogy itt marad. Ó, igen az remek lenne!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)