Clockwork

Egy kislány a szobájában ült. Kócos barna haját két copfba fogta, ahogy a barna szeme az ajtót bámulta. Magához szorította a zsiráf plüssét s hallgatta, édesapja és édesanyja veszekedését.
„Soha sem kellett volna egyetlen egy hülye gyereket se nevelnem!” Egy mély hang üvöltötte.
„Csak felfordulást csinálnak, panaszkodnak és összefirkálják a falat!-” De félbeszakította az anya mérges ordítása.
„Ők még csak GYEREKEK, David!” Nem tehetnek semmiről!”
„Jaj, baszd meg Marybeth! NEM akarom hallgatni a rohadt kifogásaidat! Elegem van belőlük!”
„És most mit fogsz csinálni?!”
A kislány szobája felé közeledő hangos lépteket hallott, jobban magához szorította a zsiráfot. Az ajtó kinyílt és ott állt a magas, mérges és túlsúlyos apja. Az egyik húsos kezében egy vastag könyvet tartott.
„David, hagyd abba!” Üvöltötte az anya.
De az apa figyelmen kívül hagyta az anya könyörgő sikításait. Megragadta a kislányt a gallérjánál, sikított és rugdosott, reszketett és remegett félelmében. A lány édesapja erősen megütötte a könyvvel.
„Ezt azért kapod, mert összefirkáltad a kibaszott falat, te kis ribanc!”
Évekkel később a kislány 9 éves lett, és Natalie-nek hívták. Mihelyt a serdülőkorba lépett, természetesen egy kicsit duci volt. Mint mindig, a szobájában ült és TV-t nézett. Az apja valami gazdasági szarral dicsekedett, de őt ez egyáltalán nem izgatta, ahogy a pattogatott kukoricát rágcsálta.
Közben rajzolgatott is. Egy kicsit morbid volt, de furcsa módon nagyon szeretett vért rajzolni. Bizarr elégedettséget nyújtott neki. Ezen kívül, az egyszerre-több-mindent-csinálás nem jelentett számára gondot. Már korán hétköznapivá vált neki, mivel rengeteg kemény munkát végez és dolgozik, képes egyszerre több dolgot is elvégezni. A rajzolás a tehetségévé és a szenvedélyévé vált. Így tudott elmenekülni a való élettől, bármikor, amikor valami rossz történt vagy ha unatkozott.
Hirtelen meghallotta az ajtajának csukódását és, hogy valaki bezárja. Abbahagyta a kukoricamajszolást. Ott állt a bátyja, Lucas, aki 14 éves volt.
„Mi van?” Még ebbe a szobába is behallatszik az apja kiabálása. „Apa kiabált veled?” Lucas nevetett.
„Dehogyis! Már rég megszoktuk a kiabálását.” Csend honolt majd újra megszólalt. „Szóval miért vagy itt?” Lucas a felsője ujját igazgatta és egy kicsit rángatódzott. „Valamit meg szeretnék tőled kérdezni.” Rászegezte a tekintetét. A homlokát ráncolta, ahogy a bátyja megszakítja a filmnézésben és a rajzolásban.
„Mit?” Lucas közelebb hajolt. „Azt mondtad, hogy menő szeretnél lenni és felnőni, mint egy rendes tinédzser, ugye?” Natalie bólogatott, hirtelen felcsillant a szeme.
„Van egy ajánlatom.”
„Köpd már ki, te seggfej!”
„…Tudod mit… mit csinálnak együtt a fiúk és a lányok?...”
Másnap az iskolában, Natalie egy szót sem szólt. Egész nap csöndben volt. Egyébként se tudna kihez beszélni. Senki se tudja. Senki sem TUDHATJA. Ezért senki sem szeretné megtudni. A tanára észrevette a zavart arckifejezését, mintha nem értené a tananyagot. Natalie erős fájdalmat érzett. Fogalma sem volt, hogy ez ennyire… fájhat. Megrémült, hazasétált és csendben bement a szobájába. De később ugyanazon a napon, még egyszer köszönt neki a bátyja.
Senki sem tudhatja.
Az iskolában végül úgy döntött, hogy elmondja valakinek. Még akkor is, ha nem a barátja, úgy érezte, meg kell tennie. Odament egy csoport lányhoz, akiket a folyosón szokott látni. Kedvesek voltak, azelőtt Natalie beszélgetett velük.
„Hé… Mia…” A barna lány ránézett Natalie-re, közömbös arckifejezéssel.
„Igen?” „Én ööö… Beszélnem kell veled valamiről.”
Már egy ideje ez megy, hogy te és a barátaid… Nos, úgy érzem te vagy az egyetlen, akiben megbízhatok. Mia és a barátai egy kicsit elmosolyodtak, de csak egy pillanatra. Natalie tudta, hogy pletykákra éheznek.
„Persze, hogy megbízhatsz bennünk. Mi a helyzet?”
Egy nappal később, hogy ez megtörtént. Folyamatosan megjegyzéseket írtak neki közösségi oldalakon, mint például a Facebook-on. Egyszer valaki lekurvázta. Az ebédjük Natalie hajában kötött ki. Még ez volt a legkisebb probléma, de Natalie csak 9 éves volt és rettentően zavarta.
Habár nem szólt vissza, nem fordított rá figyelmet és soha se beszélt róla. Ha még emlékszel rá, ő mindent magában tart. Úgy véli, így a legjobb. Nem hagyja, hogy elnyomja a fájdalom.
Hajnali 3 óra. Sulis este. Édesanyja meg akarta ölni. A lányt úgy hívták, hogy Natalie és most már 16 éves volt. Szorgalmas volt a középiskolában, tisztességesen végezte el a feladatait. Egyszer nyugodt és boldog volt. Mint ahogy mindig, néha egy remeteként élt a szobájában, apja elől bujkált, aki még mindig kiabált s a gazdaságról, pénzről, politikáról és minden egyéb lószarról beszélt, ami őt egyáltalán nem érdekelte.
Elnehezedtek a szemhéjai. Az volt a feladata, hogy tanuljon – de ez most már egyáltalán nem volt fontos. Minden, amire csak gondolt az, az alvás volt. Kikapcsolta a laptopját s amint a szeme hozzászokott a sötéthez, meglátta a régi, kopott zsiráf plüssét a sarokban. Teljes csöndben bámulta. Emlékek szaladtak végig az elméjén és könnyek hullottak a szeméből. De gyorsan abbahagyta. „Többé nem választ el minket semmi!” Mondta magában. De aztán folytatta, „Mi a faszt bámulsz?” Mondta a kitömött játéknak. Puha, csillogó szemével nézett rá vissza. Megrázta a fejét s felállt. Szomorúan lenézett a kis játék állatra, gyengéden felvette a karjaiba. Ringatta és beszélt hozzá.
„S-S Sajnálom!” Elment aludni.
Édesanyja mérges morgására ébredt. Próbálta kinyitni az egyik szemét.
„El se hiszem, el kellett volna koboznom azt a laptopot! Egész este azon játszottál, ugye?!”
Natalie sóhajtott és a párnába nyomta az arcát, magához szorítva a zsiráfot. Édesanyja sóhajtott és elment. Lezuhanyozott, megmosta a fogát és megreggelizett. Utána felöltözött. Felvett egy kapucnis szürke/kék pulcsit, a belsejében szőrme volt. Nem ez volt a kedvence, de csak ezt vehette fel a suliba mivel a többi mosásban volt. Fekete farmert és vékony „divatos” csizmát vett fel. Végül lesétált a lépcsőn, hogy elvigyék. Beugrott az autóba és az édesanyja az iskola felé vette az irányt.
Az úton az alváshiány miatt, az ablakhoz tette a fejét s álomba merült. Az álmai; vagy rémálmokat kellene mondanom, a gyerekként való fizikai bántalmazásáról szóltak. Másrészt pedig a szexuális bántalmazásról, amit a saját bátyja, Lucas követett el, amit ő négy évig halasztgatott mielőtt megvolt rá a bátorsága, hogy leszólja. Rángatódzott és sírt az álmában. De az édesanyja nem figyelt rá. Soha sem figyelt rá.
Hirtelen édesanyja hangjára ébredt fel.
„Megérkeztünk.” Mondta unott hangon. Ránézett az iskola nagy táblájára „Walkerville Művészeti Gimnázium és Kollégium”. Sóhajtott, kiszállt a kocsiból s vállára vette hátizsákját.
„Szia!” Kiáltott, becsapta a kocsiajtót.
Bement az iskolába, beszélgetett a barátaival, amíg fel nem ment a szekrényéhez a harmadik emeletre. Kivette a könyveit s szaladt órára.
Az angol tanára mérgesen letette a kezét Natalie asztalára.
„Hol van a beadandó házi feladata, Ouellette kisasszony?” Natalie nagyot nyelt.
„Én ööö – otthon felejtettem. Elnézést, Homenuik tanárnő.” Motyogta.
„Lejárt az ideje, Ouellette kisasszony. Ne okozzon csalódást!” Natalie egy pillanatig zavarban volt. Nem tudta miért, de ezek a szavak egyik fülén be a másikon ki mentek. Egyszerűen csak figyelmen kívül hagyta őket, inkább odafigyelt az órán – természetesen nem sokkal később elaludt. Később aznap, odament negyedjére a szekrényéhez. Amikor hirtelen megjelent a barátja, Chris.
„Hé, ööö… beszéljünk suli után, jó?” Natalie elmosolyodott, szeretett Chris-szel beszélgetni.
Nem gyanakodott semmire. Mindig is nagyon kedves srác volt. Francia órán, nem figyelt oda. Inkább olyan dolgokat firkálgatott, amiket szeretett rajzolni. Vér, erőszak, emberek akiket megkéselnek, kések és ilyesmi mészárlások. Más emberek úgy gondolták, hogy nem jó, hogy ilyeneket rajzol, de Natalie nem látott semmi rosszat benne. Fura módon, ez neki teljesen normális volt.
„Ouellette kisasszony!”
Gyorsan eltakarta a firkákat és felnézett a francia tanárára, próbálta elrejteni a félelmét.
„Ööö – Igen, LeVasseur tanárúr?” A karjait mozgatta és kicsit elfordította a fejét.
„Mutassa meg nekem az órai munkáját!” Tétován mozgatta a karját, megmutatta, hogy valakit megkésel egy elmebeteg ember. A tanár zavartan nézte, utána ránézett Natalie-re. Idegesen mosolygott.
„Radírozza ki és kezdjen el dolgozni!” Mondta meglepően nyugodt hanggal. Elment s Natalie sóhajtott majd elkezdte kiradírozni a képet.
„És Ouellette kisasszony!” Natalie felnézett.
„Mindjárt lejár az ideje. Javaslom, hogy most azonnal kezdjen el dolgozni!” Natalie morgott egyet válaszadásképpen. Úgy tűnik az idő mindig ellene van. Amennyire érdekli, az idő bekaphatja. Órák után, kisétált az iskolából, hogy megtalálja a barátját, aki a kerítésnél állt. Mosolygott s odasétált hozzá, azt remélve, hogy legalább a barátja felvidítja. De ahogy közeledett, a mosolya eltűnt. Nem mosolygott vissza.
„Chris – mi a baj? Miről szeretnél beszélni?” Chris sóhajtott.
„Natalie, azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy… szakítsunk.” Natalie szíve millió darabra tört.
„De- miért?” Chris egy komoly tekintetet vetett Natalie-re.
„Miattad. A rajzaid miatt, ugyanis… kiráz tőlük a hideg. Szerintem valami bajod van. És az a legszomorúbb, hogy nem mondtad el nekem, miért viselkedsz így. Felelőtlenül érzem magam. Szóval… nem tudom tovább folytatni. Sajnálom!” Ezzel elsétált.
Natalie otthon a kezeit a fürdőszobában a szekrényhez csapkodta. Magát bámulta a tükörben, a szeme rángatódzott. „Én-én nem sebzem meg magam, mint a többiek – erős maradok-”
Egy tű és fekete cérna volt a kezében.
„Nincs értelme; nem segít.” A furcsa érzelmek előidézték a tudatalattiját. Felnevetett.
„Nem… de megcsinálom, mert AKAROM!” Megragadta a tűt a cérnával a végén s vigyorgott.
„Lejárt az idő!”
Öltésről öltésre, vágásról vágásra.
A kínzó fájdalom felülkerekedett rajta, de nem nyafogott. Nem nyöszörgött. Nem sírt. Nincs több könny, amit elhullajthat. Minden, amit tett, az a mosolygás volt. Vér folyt ki az öltések közül, a mosdókagylóba és a szekrényre csöppentek. Amikor befejezte, csodálta a munkáját. Felvágta a rettenetes öltéseket a szája szélén, egy széles mosolyba torkollott.
Érezte a meleget, a nedves vért az ujjain s gyengéden lenyalta, érezte a fém ízű folyadékot, teljes önkívületben. Rögtön abbahagyta, ahogy meglátta édesanyja tükörképét, lassan megfordult. Látta édesanyja nagyra nyitott szemeit és a kifejezéstelen arcát, ránézett az ujjaira és meglátta a vért. Hirtelen fájdalmat érzett. Elkezdett sírni.
„Anya??” Még sohasem volt ennyire összezavarodva. Mi lett belőle?
Édesanyja beíratta egy terápiás kezelésre. Natalie kivette az öltéseket és rájött, hogy ez mennyire tud fájni szóval elment a terapistához. A kapucniját ráhúzta a fejére, hogy senki se láthassa meg. Leült egy kényelmes bőrfotelbe s a szőke nőre meredt némán. „Te lennél Natalie, ugye?” Natalie csak bólintott. „Az én nevem Debra és azért vagyok, hogy segítsek. Elmondanád, hogy mostanában miféle problémáid vannak?” Natalie elkezdte mesélni. „Az idő. Az idő a problémám.” Debra zavarodottan meredt rá. „Mi a baj az idővel?” Natalie erősen megszorította a bőrfotelt. „Minden. Át kell élned, lassan halad az élet folyamán, a társadalom irányítja, csak azért van, hogy megkínozzon. Ördögi kör, az időnek nincs vége, nem lassul, se nem gyorsul. Kegyetlen, és át kell élned újra meg újra a szenvedést, nem lehet előle elmenekülni.” Natalie-nek fogalma sem volt arról, amit mondott. Úgy érezte, hogy már többé nem önmaga. Lehet, hogy azért van, mert ezeket mind magába fojtja? Nem, ez lehetetlen, de valamilyen furcsa okból kifolyólag neki ez így jó volt. A terapista közelebb hajolt. „Drágám, azt szeretném, ha elmondanád, hogy mi is történt veled.” Natalie megint elkezdte mesélni. Egy ideig csendben ült majd gyengéden mosolygott és a sebek az öltésektől megint szétnyíltak. „Miért nem te mondod meg, te szöszi? Elvégre te vagy itt a szakértő.” Erre Debra csúnyán nézett. „Natalie, addig nem segíthetek, még meg nem mondod, hogy mi a baj.” Az ujjaival a bőrfotelt kezdte kaparni. „Natalie már nincs itt.” Debra tágra nyitotta a szemét majd felállt. „Mindjárt jövök, addig kérlek várj meg itt.” Kiment, Natalie-t magára hagyva. Natalie meg se moccant, ott ült mozdulatlanul. Már kezdett elfogyni a türelme, amikor végre bejöttek a szülei. Boldogan felállt, hogy végre elmehet, de meglátta a szülei arckifejezését. Még az édesapjának is szomorú volt a tekintete. Nagyon zavarodott volt, semmit se szólt, követte őket a kocsihoz. Útközben azt gondolta, hogy hazamegy, ezért álomba merült.
Egy mély hangot hallott az álmában beszélni. Majdnem olyan volt mintha saját magát hallotta volna visszhangozni a teljes sötétségben. „Lejárt az idő!” Hirtelen felriadt. Nem otthon volt, nem is az autóban, hanem egy ágyban feküdt, egy fehér ágyban, egy fehér szobában. Maga mellé nézett s látta, hogy gépekre van kötve. Fel akart kelni, de észrevette, hogy le van szíjazva. Sikítozott, próbált kiszabadulni, de abbahagyta, amint látta, hogy kinyílik az ajtó. Egy fehér köpenyes férfi ránézett, a kezeit a háta mögött tartotta. „Bizonyára most nagyon zavarodott vagy, de elmondom, hogy tudd, hogy azért vagyunk itt, hogy segítsünk. A szüleid beleegyeztek és aláírtak egy szerződést, miszerint gyógyszeres kezelésben fogsz részesülni, ami remélhetőleg segíteni fog az elmeállapotodon.” Kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de közbe szóltak. „Nagyon hamar meg fogsz gyógyulni. Most csak pihenj!”Arrébb sétált. Próbált kiszabadulni, de a csuklója és a lábai le voltak kötözve. Az orvos óvatosan egy maszkot helyezett a szájára és az orrára. Próbálta lerázni magáról, de érezte, ahogy a gyógyszer megteszi hatását és lassan lecsukódnak a szemei.
Hirtelen felébredt. Nem tudta felfogni, hogy mit is látott. Rengeteg injekciót kapott még a bőrét is kidörzsölték. Émelygett, de tisztán látta a környezetét. A szívverése felgyorsult, az orvosok ezt észre is vették, ránéztek és látták, hogy nyitva vannak a szemei. Az egyik orvos ráordított egy másikra. Nem értette, hogy miről beszélnek. Hirtelen megnőtt az adrenalin szintje s lassan kicsúsztatta magát a szíjak alól. Az egyik orvos le akarta fogni, de meghátrál. Mind a három orvos visszahőkölt. Az ágy szélén ült, letépte magáról a maszkot s a karjába vezetett infúziót. Felállt, botladozott és nehezen lélegzett. Homályosan látott. Nem tudott kijutni a szobából és a mellkasánál erős fájdalmat érzett. Megérintette a mellkasát, ahol a szívének kéne lennie. Térdre rogyott és vért kezdett felköhögni. Majd a földre esett és elájult.
Lassan felébredt. Az ágyban feküdt és az orvos mellette ült. Valami nagyon nincs rendben. Nem tudta, hogy miért, de utálatot érzett az orvos iránt. Az orvos ezt észrevette s elfordult. „Nem lett volna szabad felkelned, míg a dózisokat adjuk neked. Nem tudjuk biztosra, hogy hogyan hatnak rád, de úgy érzem, hogy idővel meg fogjuk tudni.” Egy pillanatra csendben maradt mialatt egy kis tükröt vett elő, hogy ne kelljen rá néznie. Úgy látszik, hogy a kinézetedet is befolyásolja. Natalie meglátta magát a tükörben. Tágra nyitotta a szemeit. Teljesen zöldek voltak! Észrevette, hogy még mindig ott voltak az öltések a szájánál, de valamilyen furcsa okból kifolyólag boldogságot érzett. Hevesen vert a szíve s halkan felnevetett. Az orvost rémület fogta el, ahogy látta felállni. 
„Doktor úr!” Mondta nevetve. Remegve megnyomta a monitor alatti gombot.
„Igen?”
„Lejárt az idő!”
Egy hangos sikoly hallatszódott a kórház folyosóiról. Két biztonsági őr berontott a szobába, az ajtót berúgva. Az első dolog, amit megláttak az a vér volt. Vér a falakon, az ágyon, a földön és még a mennyezeten is. Natalie az ágyhoz szíjazta az orvost. A gerince teljesen ki volt tekeredve s az ágy úgy volt meghajlítva, mint egy szendvics. A szeméből, az orrából és a szájából vér folyt ki s a sarokban volt a gyilkos, aki vidáman rémisztő képeket rajzolgatott a falra vérrel, ezt követte a mondata „Lejárt az idő!” Lassan feléjük fordult. Tágra nyitotta a szemeit s egy őrült vigyor húzódott végig az arcán.
„Sziasztok, barátaim! Szeretnétek játszani?” A rendőrség azonnal fegyvert rántott elő, amikor nekitámadt az egyik tisztnek, ki tudott térni a támadásából. Megragadott egy zsebkést és végigszelte a tiszt derékvonalát. Vér és belső szervek ömlöttek ki belőle s a tiszt összerogyott. A másik tiszt megrázta a fejét a félelemtől és eldobta a fegyvert. Natalie lassan odasétált hozzá, a mellkasára szegezte a kést. „Lejárt az idő!” Belemélyesztette a kést s egészen a gyomráig húzta. A belső szervei a földre loccsantak s összeesett.
Natalie édesanyja csendben aludt a férje mellett. Arra ébredt fel, hogy valaki dörömböl az ajtón. Felkelt s kisétált a hálószobából, hogy kinyissa az ajtót. Bizonyára kintről jött a dübörgés. Odament az ajtóhoz, de egy pillanatra csendben maradt, mielőtt megfogta a kilincset. Egy infantilis röhögés hallatszódott, még az esőnél és a mennydörgésnél is hangosabb volt. A fülét az ajtóra szegezte.
„Szia, anya!” Natalie berontott a házba, két késsel a kezében. Az édesanyja hanyatt esett, beverte a fejét a ruhafogasba. Az egyik kampó belefúródott a koponyájába, erősen vérzett hátulról. Megbénulva zuhant a földre, de még mindig eszméleténél volt. Natalie fölé magasodott s lassan letérdelt, hogy a szemébe tudjon nézni s megmutatta neki, hogy mind kettő kését átitatja a vér.
„Anya, én szenvedtem.” Lágyan végig húzta a kést az édesanyja arcán. Natalie megdöntötte a fejét. „Túl gyenge voltál. Semmit se tettél.” Édesanyja csak rángatódzott és erősen kapkodott levegőért, mint egy partra vetett hal. Natalie megragadta édesanyját s óvatosan a hátára fektette, „V” alakban felmetszette a mellkasát. Az anya csak rázkódott és zihált. Natalie tudta, hogy már nem maradt sok ideje. Erőteljesen felnyitotta a mellkasát egy erős csattanással kísérve. Natalie belenyúlt s megragadta a szívét, ami lágyan vert a kezében. A pulzusa egyre jobban lelassult. Hirtelen kitépte, vér fröccsent az arcára. Édesanyja szemébe bámult, ahogy lassan meghalt. „Szép álmokat!” Mondta édesanyja holttestének. „Lejárt az idő!” A szívét a holttest szájába tette, gyengéden megütögette az arcát majd felállt. Még nem végzett a munkával.
Natalie édesapja David felébredt és észrevette, hogy a felesége még nem jött vissza. A szeme hozzászokott a szoba sötétéhez s hirtelen észrevette Natalie-t az ágya mellett. Ördögien mosolygott, a zöld szeme szinte világított a sötétben. Tiszta vér volt s a szag elviselhetetlen volt. Szomorúan nézett. „Te jó ég! Anya meghalt! Kíváncsi vagyok, hogy így ki fogja megkapni a pénzt.” Hirtelen megragadta az apa fejét. „Mindig is csak ez érdekelt, nem? Mindig is csak ez érdekelt!” Édesapja, aki elég erős volt megragadta a nyakánál és a földhöz vágta. Elkezdte rugdosni a mellkasát, amíg vért nem köhögött fel. „Ugye milyen jó érzés apa?” Még több vért köhögött fel. „Mindazok után soha nem bántad meg, ugye?” Tágra nyitotta a szemeit. „Nem vagy a lányom!” Egy széles vigyor húzódott végig az arcán, ránézett a világító szemeivel mihelyt vér csöpögött le a száján.
„Igazad van! Nem vagyok!” Hirtelen elgáncsolta és egy hatalmasat esett. Felállt késekkel a kezében. „Azt mondják, minél nagyobb vagy, annál nagyobbat esel.”Megfogott egy párnát, rászorította az édesapja arcára, majd elkezdte egyre erősebben taposni, egy idő után hallotta a csontos törését. Amikor levette a párnát, az apa arca szörnyen össze volt törve. Nyöszörgött, sírt a fájdalomtól. „Mi a baj, apa?!” „Nem bírod elviselni a fájdalmat?!” Mindkét kését beleállította a hasába, benne hagyva azokat. Egy nagy lécet tört le az ágyból. Édesapjára helyezte a lécet, majd minden erejét összeszedte és belenyomta a testébe, ami összezúzta a belsőségeket. Sikított, amint vér folyt ki a száján, halkan levegőért kapkodott. Még egy kicsit jobban belenyomta a lécet és a belső szervek kiömlöttek a testéből. A vér a földre fröccsent és Natalie arcára is ment egy kevés.
„Lejárt az idő!”
Na, végre jöhet a kedvenc része. Halkan odalopakodott a bátyja szobájához. Csendben kinyitotta az ajtót, vér csöpögött a szájából. A bátyja nem volt az ágyában, valószínűleg valahova elbújt. „Jaj, drága bátyus!” Belépett a szobába. „Csak jól akartam szórakozni!” Mihelyst belépett hallgatódzni kezdett. Ahogy egy kicsit jobban fülelt, meghallott valamit. Enyhe lélegzést.
*KOPP!*
Remegve zuhant a földre. A bátyja mögötte volt egy most már véres baseball ütővel. Mérgesen bámult. Dühösen lihegett, lassan próbált felállni, de a bátyja újból megütötte. „Anya mindig azt tette, ami neked jó volt!” Erősebben ütötte meg utoljára s mély levegőt vett. Erősen vérzett. A zöld szemei elhalványulóan világítottak a sötétben. Gyengének érezte magát s a plafonra nézett. Eszébe jutottak az itt töltött napjai. A szenvedések, amik négy esztendőn keresztül kínozták. Hirtelen erőteljesnek érezte magát. Infantilisan kezdett röhögni. A bátyja meg akarta ütni, de a két késével megakadályozta. „Pokolra jutsz, bátyus!” Egy erős ütéssel a bátyja átesett az ágyon és beverte a fejét a falba. Mérgesen morgott. A két kését beledöfte bátyja karjába, a falhoz szögezte. Sikított és rángatódzott. „Nézzük, mit is tudnánk használni?” Szétnézett a szobában, mosolygott, ahogy meglátott egy nagy henteskést az ágy mellett. Felvette és a bátyja felé vette az irányt. „Azt mondják, hogy a szem az ember legpuhább része.” Megnyalta a kést. Reszketett, ahogy elkezdte kivájni a szemeit. Hangosan kiabált és Natalie egy ruhadarabbal lefedte a száját. „Na, na. Nem ébresztheted fel a szomszédokat!” Semmit sem látott, a fájdalom elviselhetetlen volt. Vér csordult ki a szemüregeiből. Sírt volna, de az már lehetetlen. Natalie megfogott egy ollót és bátyja felé közelített. „Azt hiszem ezt be kéne fejezni, bátyus!” Beledöfte az ollót a hasába és erre a bátyja felsikított. Úgy bánt vele, mint egy festőművész, aki kézműves is egyben: felvágta a bőrét, mint a papírt. Kihúzta a belét. „Tudod mit szeretek? A makaróniból készült műalkotásokat!” Nekilátott a bél feldarabolásának. „Habár szerintem ez túl vastag, ahhoz, hogy egy tányérra ráférjen!” Ehelyett inkább a lábujjait kezdte el egyesével összezúzni. Utána levágta az ujjait. A bátyja most már a saját vérében fuldoklott. Levette a ruhadarabot és a szájából vér ömlött ki. „Jaj, bátyus! Talán ettől jobban leszel!” Lenyomta a bátyja ujját a torkán, ami meg is akadt. Fuldoklott majd meghalt.
„Lejárt az idő!”
A lány, akit Natalie-ként ismernek bement a szobájába. A szobasarkában meglátta a zsiráfplüssét. Egy ideig bámulta, majd szó nélkül bement a fürdőszobába. Magára nézett s meghallott egy ketyegő hangot. Lenézett, megpillantott egy zsebórát. Elővette az egyik kését, megragadta a zsebórát és szétszedte, csak a számlapja maradt belőle. „Az idő segít átvészelni a szenvedést.” Mondta halkan. Lassan elkezdte kivájni a bal szemét, a látása elhomályosodott. A szemgolyó a mosdókagylóba esett, ahogy kitépte. Az óra tökéletesen beleillet a szeme helyére.
„A… nevem… Clockwork!”
A fiatal lány, akit egykor Natalie-ként ismertek kisétált az égő házból. Bent a zsiráf lassan szénné égett a családja holttesteivel együtt.

1 megjegyzés: