Dark Woods Circus

Ha nem akarod tudni az igazságot, most fordulj vissza. Ha mégis tovább olvasod ezt a szomorú történetet, nem mondhatod később, hogy én nem szóltam.
Fogadnék, hogy azt hiszed, a cirkusz a szórakozásról és a játékokról szól. Biztos azt gondolod, a "cirkuszi különcök" ugyanolyan emberek, mint te vagy én, akik éppen annyi örömüket lelik az előadásban, mint amennyire te élvezed nézni. Úgy véled, ezek a "különcök" mindig ilyenek voltak; deformáltak és "mások", bizonyára. Azt hiszed, az a kétfejű bohóc születése óta ilyen, az az énekes a kecskelábakkal azért kapott állati testrészeket, mert valódi végtagok nélkül született, az a normálisnak tűnő srác pedig az éjfekete hajjal csupán egy másik előadó, aki elszökött otthonról.
De igazából nem érdekel téged. Nem gondolkozol sokat ezekről a különcökről. Hogy vajon hogyan kerültek a cirkuszhoz. Bármiben lefogadom, hogy fogalmad sincs a fájdalomról és a szenvedésről, amin keresztülmentek.
Nem hallottad az ordításaikat és a sikolyaikat az éjszakában. Nem hallottad őket könyörögni a megváltó halálért. Nem érezted a rothadó hús gyomorforgató szagát.
Semmit sem tudsz. Egy árva dolgot sem. De épp azért vagyok itt, hogy elmeséljem neked. Ha nem akarod tudni az igazságot, vagy épp nem vagy elég erős hozzá, még visszafordulhatsz.
Kezdjük hát a különcökkel, akik csatlakoztak a társulathoz. Bár az, hogy csatlakoztak, nem épp a helyes kifejezés, vagy igen? Nem, ha az összes "különc" egykor átlagos ember volt, míg el nem rabolták őket gyermekként, amikor csupán látni szerették volna, milyen egy cirkusz. Így van; el nem rabolták. Elragadva az utcán, mikor senki nem hallotta a sikoltozásukat, a zokogásukat és segélykéréseiket. Hiába rúgtak, ütöttek, kapálóztak, tettek meg mindent, amit tudtak, hogy elmenekülhessenek. Végül mindegyikük próbálkozása kudarcba fulladt, és nem lettek többek holmi tengerimalacnál a ketrecben.
Mielőtt a cirkuszban járt, ott volt ez a nevelt fiú a sötétkék hajjal. Nem sokkal azelőtt talált új otthonra és egy szerető anyára. Igen, talán szegény volt, és az is igaz, hogy nehéz élete volt. Az is lehet, hogy az utcán halt volna meg magányosan. De az az átkozott cirkusz... Az az átkozott cirkusz elvette tőle még a lehetőségét is annak, hogy a saját életét élje... Hogy esélye legyen egy emberi életre, az öntudatra, mintsem hogy egy vérszomjas állatként létezzen tovább.
De nem. Persze, hogy nem. Mert nekik magukkal kellett vinniük őt. Csupán kilenc éves volt, még gyerek, amikor beinjekciózták azokkal a... azokkal a dolgokkal. És tudod, mit tettek vele azok a dolgok? Tudod? Teljesen tönkretették. Szó szerint: elveszítette az eszét. Egy valódi kannibál lett belőle. Bármikor örömmel végzett és fogyasztott el egy másik embert. Egy embert. És tudod, mit? Még élvezte is. Élvezte azt a különleges ízt, amit csak az emberi hús adhat. Valójában azt szerette enni, ami hideg volt, nyers, és... ember. Szerette érezni, ahogy a vér kavarog a szájában, és apró cseppek folynak végig az állán. Hát nem imádni való egy kép?
És tudod, miért pont ez a kisfiú lett kiválasztva arra, hogy kísérletezzenek rajta? Miért pont ő, a pici fiú, aki majdnem az utcán halt meg, lett a kiválasztott? Azért, mert még gyerek volt, akinek szép emlékekkel kellett volna kitöltenie az életét ahelyett, hogy gondolatai egyfolytában a hús, a vér és a még több hús körül járnának.
Most már sejtheted, miről beszélek. Már legalább egy kis ízelítőt kaptál a szörnyűségekből. Szóval újra megkérdezem: vissza akarsz fordulni? Mert folytatom...
Volt egyszer egy kis halvány türkiz hajú énekeslányka. Szerető családból származott, volt egy édesanyja, egy édesapja és két kisöccse, akikkel rengeteget játszottak együtt. Gazdagnak számítottak, és talán a lányka feltűnően előkelő és minőségi anyagból készült ruhái voltak azok, amikre a Porondmester először felfigyelt. Vagy talán meghallotta őt, miközben a sátorhoz közeledve egy vidám dalt énekelgetett? Esetleg selymesen fénylő haja, vagy tökéletes arcvonásai ragadták meg? Nem. Egyik sem a valódi ok. De még közel sem járunk az igazsághoz...
Az igazi ok, hogy még nem nőtt fel.
Tudod, mit tettek ezzel a kislánnyal? Van valami ötleted? Elárulom neked. Levágták a lábait, ráadásul cseppet sem kíméletes módon. Aztán a lány, akit egykor gyönyörű arcáról és varázslatos hangjáról ismertek, a kecskelábú különccé változott. Van fogalmad róla, milyen nehéz ilyen állapotban élni? Olyan lábakkal, amik még csak nem is emberiek? Mert én tudom, hogy még csak álmomban sem tudnék belegondolni, mennyire szörnyű lehet. Ha csak próbálom elképzelni a szenvedést és a kínokat, amiket a kis dívának kellett átélnie minden éjjel, mialatt álomba sírta magát, úgy érzem, majd' megszakad a szívem, és kedvem támadna vele együtt sírni. A fájdalom... A fájdalom elviselhetetlen lenne...
Meglep, hogy ilyen sokáig eljutottál. Kemény szíved lehet. De még egyszer elmondom: visszafordulhatsz. Mert biztosíthatlak róla, a dolgok nem fognak jobbra fordulni.
Az a bohóc a két fejjel? Mielőtt cirkuszi különc lett, tudod, mi volt? Tudod? Hát persze, hogy nem. Senki sem tudja. Egy árva lélek sem. Egészen mostanáig.
Az a különc két kisgyermek volt; egy ikerpár: egy lány és egy fiú, akik születésüktől fogva elválaszthatatlanok voltak. Legjobb barátok voltak, és minden idejüket együtt töltötték. És tudtad, hogy volt egy anyjuk és egy apjuk is? Azok a gyerekek családban éltek. Voltak barátaik. Csodálatos jövő állt előttük. De minden romba dőlt... Csupán azért, mert elmentek abba a cirkuszba. Mert nem sétáltak el elég gyorsan.
Mert gyerekek voltak.
És tudod, mi történt azután? Miután sikoltásaikat elhallgattatták, és egy öntött vas asztalhoz kötözték őket? Elevenen feldarabolták mindkettejüket. A végtagjaikat levágták, mikor még maguknál voltak. És aztán tényleg elválaszthatatlanokká váltak... Onnantól fogva tényleg együtt lehettek a haláluk pillanatáig. Mert a két gyerek eggyé vált. Összevarrták őket. Húscafatok hevertek körülöttük, a vér és a halál szaga pedig ott lebegett a fejük felett még oly sokáig. Oly sokáig...
Csak azért, mert boldog kisgyerekek voltak.
De ez még nem minden. Még csak közel sem járunk a végéhez.
Még olyan sok van hátra. Olyan sok megkínzott lélek. Rengeteg gyermek halt meg a műveletek során. Nagyon sokan kívánták teljes szívükből, hogy bárcsak meghalhatnának inkább. Olyan sokan... Rengeteg szerencsétlen lélek, akik a Porondmester csapdájába estek.
Mondjak még valamit...? A kínzások nem értek itt véget. Elevenen felvágni és szörnyszülöttekké tenni őket talán a legkevésbé fájdalmas dolog volt azok közül, amin keresztül kellett menniük. De az alapján, hogy már ilyen sokáig olvastad a történetet, valószínűleg nem pont itt akarsz megállni. Tehát nem figyelmeztetlek újra.
Tudod, mi történt velük, ha a legkisebb hibát is elkövették? Ha megtagadták, hogy megtegyenek valamit az előadás kedvéért? Vagy ha épp rossz lábbal léptek? Ó, dehogy, bizonyára fogalmad sincs. De ez azért van, mert a Porondmester szigorúan a kulisszák mögött tartotta ezt a fegyelmezési módszert. Bizonyára tűnődsz, milyen módszer? Sav. Igen, jól olvastad: sav. Csak egyszer hibázz, ha a Porondmester figyel, és máris érezheted az égető, maró savat a testedre fröccsenni. Minden. Egyes. Cseppjét.
Azt hiszed, ez rossz? Csak rosszabb lesz. Nem sokkal, de rosszabb lesz. Tudom, nehéz elhinni.
Mintha a megcsonkítás nem lett volna elég szörnyű. És a sav? Ez több, mint amit a legtöbben képesek lennének elviselni, legyen szó emberről vagy állatról. De ha összekapcsolod a kettőt, megkapod a legszörnyűbb fájdalmat, ami csak létezhet.
Rohadni kezdesz.
Igen, így van. Kösd össze a csonkítást a savval, és voilá: egy élő, lélegző teremtmény vagy, miközben valójában haldokolsz, és belülről emésztődsz fel. Meg sem próbálom elmagyarázni a kínt és szenvedést, ami a tested bomlásával jár, úgy, hogy minden pillanatban tudatában vagy ennek.
Ez az ok, amiért ezek a "különcök" halálért esedeznek. Hiába tudják, hogy haldokolnak, a folyamat túl lassú és fájdalmas, képtelenek elviselni. Gyors halálra vágynak. Akkor is, ha az a "gyors" valójában egy óra vagy három, azt a fájdalmat elviselni sokkal könnyebb lenne számukra, mint azt a poklot, amin már keresztülmentek.
De nem próbálnak véget vetni a saját életüknek; nem, dehogy.
Ameddig várják, hogy szenvedéseik véget érjenek, folytatják.
Miért?
Mert a cirkusz annyira szórakoztató. Annyira szórakoztató ezek mellett...
Ez az igazság. Minden szó. Minden egyes kibaszott szó.
És hogy honnan tudom mindezt, kérdezed?
Én vagyok a Porondmester.

5 megjegyzés:

  1. Okkééé.....Értem....Húúú....

    VálaszTörlés
  2. Ez pont olyan mint egy Vocaloid szám ugyanigy Dark wood circus néven :O Kiváncsi vagyok hogy a dal vagy ez a sztori volt elöbb :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. szerintem tök mind1 melyik volt előbb, a 2 dolog ugyan az,vagyis kapcsolódik egymáshoz.

      Törlés
  3. Woah...életemben nem voltam még cirkuszban, de ezek után át kell gondolnom, hogy annyira fogok továbbra is ragaszkodni ehhez a programhoz...

    VálaszTörlés
  4. Remek hangulat, jó megfogalmazás, tragikus történet, remek csattanó. A műfaj egyik ékköve. 9,5/10

    VálaszTörlés