Bloody Painter

Ő itt Helen, 14 éves. A szemei olyanok mintha sohasem aludt volna eleget. Nem törődik a kócos fekete hajával, mivel nem szeret sok erőfeszítést tenni, hogy rendbe tegye magát; lényegtelen.
A padja az osztály hátulsó részén volt, az ablak mellett; mindig csendben rajzolgatott; olyan volt mintha ez jelentene neki mindent. Nem szeretett emberek társaságában lenni, magának való volt.
Volt egy ember, akit suli után a padlóhoz szorítottak. Tom-nak hívták, aki mindig a bántalmazás áldozata volt, nem azért, mert valamit csinált, hanem csak a körülötte lévő emberek gyűlölete miatt. Ilyen dolgok gyakran történtek és ezekhez Helen hozzá is szokott. Bár sajnálta Tom-ot, de nem akart közbelépni, elég kellemetlen volt.
A szünetben, Judy azt mondta, hogy elvesztette a karóráját s azt kereste. Helen nem segített neki, hiszen nem az ő dolga.
Hirtelen, valaki észrevett valami ragyogót Helen táskájában.
„Mi ez?” Kérdezte Ban, ahogy belenyúlt a táskába s kivette az órát, ami mű gyémántokkal volt díszítve. Helen nagyon meglepődött amint meglátta, nem tudta, hogy kerülhetett oda. „Ó! Ez az én karórám!” Judy visszakapta Ban-től az óráját miután észrevette. Mindketten Helen-t bámulták egy fura tekintettel. „Nem én voltam!” Mondta Helen, aki még mindig a jegyzetfüzetébe rajzolt, a tekintete elfordítása nélkül. „Ja, persze.” Judy és Ban kimentek az osztályteremből mihelyst a lány levonta ezt a következtetést.
Másnap, mint mindig, Helen az asztalánál ült s rajzolt. Úgy érezte, hogy valami nincs rendben; az emberek róla suttogtak s néhányan „tolvaj”-nak kezdték hívni. Úgy döntött, hogy nem figyel rájuk, mivel úgy se tehet mást.
Ahogy az idő telt, Helen lett a bántalmazás új célpontja; mindent, amit csinált az emberek eltúlozva mesélték el. Ez nem tetszett neki, de nem tudott ellenállni. Az érzelmeit elrejtette a szívében, elrejtette a csendbe.
Amíg el nem jött egy bizonyos nap, Ban odament hozzá és elvette a füzetét, amiben befejezetlen rajzok voltak. „Mindig csak ezeket az értelmetlen izéket csinálod!” Mondta Ban amint kitépett egy pár rajzot, majd cafatokra tépte őket, szerette volna Helen reakcióját látni. Ennél a pontnál, az érzelmek, amik benne lakoztak most kitörtek. Megütötte Ban arcát s elindított egy bunyót. Habár Helen nem volt egy erős típus szóval hamar kiütötték. Más tanulók jöttek, hogy lássák a harcot, de nem állították le. Pár ember még bele is rúgott az arcába és a hasába.
Becsöngetés után, mindenki abbahagyta, amit éppen csinált és leültek a padjaikba mielőtt megjön a tanár. Helen is visszament a helyére, mintha semmi sem történt volna. A tanár belépett a terembe. „Te jó ég! Otis (Helen)! Mi történt?” Helen tele volt látható zúzódásokkal, amiket észrevett a tanár miután belépett az osztályba. Mindenki felé fordult, hogy megnézzék, válaszért várva mialatt gyilkos tekintettel bámulták. „Leesetem a lépcsőn, tanárnő.” Válaszolta Helen amint abbahagyták a bámulást.
Miután hazament az iskolából, a szülei is megkérdezték, hogy mi történt s ugyanazt válaszolta. A kék dzseki, amit viselt eltakarta az összes zúzódását kivéve az arcán lévőket. A szülei elhitték, nem kételkedtek. Általában amikor Helen szülei megkérdezik, hogy hogyan érzi magát a suliban, mindig azt mondja, hogy jól. Még arról is hazudott, hogy sok barátot szerzett, minden nap boldog. Helen nem akarja elmondani a szüleinek az igazat, mivel nem szeretné, ha a szülei aggódnának érte.
Pár hónappal később, hozzászokott a bántó megjegyzésekhez s az összeverés és a megalázás már neki hétköznapi dologgá vált; most már egyáltalán nem volt fogékony e dolgokra. Ki fogta rá először? Miért csinálja ezt a tettes? Többé már nem számít. Semmi sem számít most már.
„Szia! Itt vagy?” Helen egy ismeretlen felhasználótól kapott üzenetet a Facebook-on. „Ki vagy te?” Kérdezte. „Tom vagyok, az osztálytársad.” Tom azelőtt soha sem beszélt vele. Egy kicsit meglepőnek találta. „Mi az?” Kérdezte Helen. „Ööö… Jól vagy?” „Nem a te dolgod!” Helen ezt a következtetést vonta le Tom kérdéséből. Tom egy ideig gépelt majd írta: „Figyelj, tudom, hogy érzel. Ugyanabban a helyzetben vagy mint én. Nagyon szeretnék segíteni neked, de nem tudok… bocsi.” Ezt követően Tom és Helen sokáig chat-eltek s Helen sokkal jobban érezte magát miután elmondta neki minden fájdalmát és érzését, amin keresztül ment. Még viccelődött is Tom-mal s gyakran használt „ :) ”-t, hogy megmutassa a boldogságát. Ez volt az első alkalom, hogy barátot szerzett.
Délután meleg volt az idő. „Találkozzunk délután a tetőn! Beszélnünk kell, ne kérdezd, hogy miért!” Tom üzente tegnap este. Követve az utasítást, Helen a tetőn találkozott Tom-mal, integetett majd feléje vette az irányt mihelyst azt mondta „Hé, Tom! Mi a helyzet, barátom?”  „Ööö… Valamit el kell mondanom… valami fontosat…” Mondta Tom egy komoly tekintettel. „Emlékszel az óralopásos esetre?”Hogy is felejthetné el Helen? Ezzel kezdődött el a szenvedése! Helen bólintott válaszként. „Én vagyok a tettes!” Tom lehajtotta a fejét, nem mert a szemébe nézni. „MI?!” Helen megdöbbent. „Én loptam el Judy óráját és rád kentem. „Miért csináltad ezt?” „Mivel, hogy te vagy az új célpont, az életem sokkal könnyebb.” Vigyorgott Tom. Igaz, amikor mindenki elhatározta, hogy Helen-t fogja piszkálni, akkor már Tom-ot nem fogják. Olyan, mint egy elhagyott játékszer. Neki így tökéletes. Amíg csendben marad, képes lesz biztonságos életet élni az iskolában. Sikerült neki; a terv kiválóan tökéletes volt.
Helen megragadta az ingje gallérját és miután egy kicsit megütötte, a tető szélénél kötöttek ki. Tom megcsúszott és leesett a tetőről. Helen azonnal elkapta a kezét s próbálta visszahúzni, de Helen nem volt olyan erős, hogy így tegyen.
„Annyira sajnálom Helen” Tom leesett. Helen becsukta a szemét, nem mert odanézni. El sem tudta képzelni, hogy mi fog történni azzal, aki egy hat emeletes épületről leesik.
Miután kiértek a rendőrök, Helen-nel beszélgettek. Túl rémült volt a baleset miatt, még egy szót sem tudott mondani.
Megint Helen lett a diákok közötti beszélgetések fő témája. Néhányan úgy gondolják, hogy Helen lökte le Tom-ot a tetőről, de mások szerint Tom öngyilkos lett és Helen nem tudta megmenteni, mert látták, ahogy megragadta Tom kezét mielőtt leesett.
Aznap este, Helen a szobájában sírt, didergett s nem tudta megállítani a bűnösséget, ami benne növekedett. Le kellett nyugodnia és hirtelen egy gondolat szaladt végig az elméjén „Nem az én hibám, hogy Tom meghalt. Megérdemelte a halált!” Ettől jobban érezte magát s a vétkessége is elhomályosodott. Helen ijesztően mosolygott, „Tom megkapta a büntetését… szerintem itt az ideje, hogy mások is megkapják, ugye?” A sírása a sötétben nevetéssé változott.
Helen osztálytársai eldöntötték, hogy rendeznek egy bulit Halloween-kor, de nem azért, hogy a Halloween-t ünnepeljék, hanem azért, hogy a barátaik eljöjjenek egy buliba. Természetesen, Helen-t nem hívták meg. A Halloween előtti estén Judy és Maggie Facebook-on chat-eltek. Mindketten kollégisták voltak és Judy szobája Maggie szobája mellett volt.
09:03 – Judy: Kik fognak eljönni a holnapi buliba? Már annyira izgulok!
09:03 – Maggie: Az osztályuk többsége ott lesz. De már annyiszor írtam Ban-nek és semelyik üzenetemre sem válaszolt. Mi az ördög van vele?
09:04 – Judy: Asszem dolgozik.
09:06 – Maggie: Valami furcsa történik… Már egy ideje lépteket hallok, amik az ajtóm felől jöttek… Szerintem valaki járkál a kollégiumban.
09:06 – Maggie: Várj, megnézem.
(Az ajtón lévő lyukon kinézett Maggie, de valami szokatlant látott…)
09:07 – Maggie: Te jó ég!! Egy srác van odakint, aki egy maszkot és kék dzsekit visel, kés van nála! ÉS TISZTA VÉR!!
09:07 – Maggie: B*szd meg! Kopog az ajtómon!
09:08 – Maggie: Istenem, Istenem, Istenem!!!!
09:08 – Judy: Nyugodj meg és keress egy fegyvert vagy valamit!
09:08 – Judy: Védd meg magad!
09:09 – Maggie: A kilincset forgatja, szerencsére bezártam!
09:09 – Maggie: Félek!
09:09 – Judy: Maggie!
09:09 – Maggie: Mit tegyek?!
09:09 – Judy: Maggie, figyelj!
09:09 – Maggie: MENTS MEG!!
09:09 – Judy: Maggie, nyugodj meg!
09:09 – Judy: Maggie?
09:10 – Judy: Maggie?
09:10 – Judy: Itt vagy?
Az üzenetet elolvasták, de Judy nem látja Maggie válaszát. Hirtelen Judy meghallotta a szoba ajtajának nyikorgását. Mihelyt hátrafordult szörnyű fájdalmat érzett a gyomrában. Egy véres ember, aki egy maszkot és kék dzsekit viselt betört a szobába és leszúrta a lányt.
Aznap este, mindegyik diákot, akik a kollégiumban voltak megöltek. Senki sem tudta, hogy végzett velük a gyilkos. A gyilkos az áldozatok vérével festett a kollégium falára, a legtöbb festmény egy arcot „ :) ” ábrázolt. A legtöbb holtestet összevagdalták és összezúzták, így ezért lehetséges volt több „festéket” szerezni.
Helen Otis a tettes és jelenleg nem tudnak semmit a hollétéről.
Habár a chat-en ahol Judy és Maggie chat-eltek egymással, egy üzenetet írtak ami Judy első üzenetére ad választ 09:03-kor:
„11:15 – Judy: Ne izgulj a holnap miatt! :) Mert nem lesz holnap!”

8 megjegyzés:

  1. Wooow!! Köszi már elég régóta keresem ezt a történetet de mindig csak angolul dobálta ki..

    VálaszTörlés
  2. De jó!!!!! Habár kicsit durva...De azért még nagyon jóóóó!!!!!:D :D :D

    VálaszTörlés
  3. Szerelmes lettem *-*

    VálaszTörlés
  4. Asszem felveszek egy maszkot és beugrok még pár ismerőshöz :)

    VálaszTörlés
  5. Egy bizonyos Angol "3.a.m"emberke csinált róla egy videót a link ha meg akarod kukkantani:https://www.youtube.com/watch?v=ps-XUc0Ru9s az emberke neve "ImJayStation"és tőle kaptam az ötleted hogy ezt meg kukkoljam és elég ijesztő ez is.Egyszer fogok egy Michael Myers maskot szerezni és basztattom a szomszédokat és azt osztálytársakat

    VálaszTörlés