A lépcsősor

Óvatosan lépkedett Ron annak az elmegyógyintézetnek a padlóján, amely már évtizedek óta üresen állt. Nem sokan mertek a bezárás óta belépni a kapuján, hiszen az idősebb helyiek elbeszélése szerint “valami nagyon nincs rendben ott”. A legenda szerint egy elátkozott lépcsősor vezet az alagsorba, azonban oda lejutni lehetetlen, mert a lépcsők nem vezetnek sehová és a lépcsőfolyosó mélyéről egy elcsigázott hang szünet nélkül segítségért kiált. Ron a már-már kísérteties helyek megszállottja volt, ami más számára félelmetes volt, azt őt nyugalommal töltötte el; így határozta el, hogy ma este felfedezi a helyet. Az óvatos lépésekben is azt a magabiztosságot lehetett érezni, ami azt sugározta: nincs mitől félni.
Már percek óta az épületben bolyongott, egyetlen támasza a kissé öregecske zseblámpája volt, amikor az intézet ablak nélküli folyosójára érkezett, ahonnan csak egy lépcsősor vezetett lefelé. “Hát itt vagyunk” – gondolta magában és gondolkodás nélkül a faborítású lépcső első fokára lépett: “egy” – mondta kissé szórakozottan, majd minden egyes lépését megszámolta ezután. Átadta testét annak a nyugalomnak, amit a szúette fa recsegése nyújtott számára, és ami talán senki másnak nem adott volna nyugalmat az egész világon. Talán a százötvenedik lépcsőnél járhatott – néha elbóbiskolt egy pillanatra a számolástól – amikor egy gyenge, de jól kivehető férfi hang szólalt meg abból a sötétségből, ahol számítása szerint lassan már a lépcsősor végének kellett következnie: “Segítség, segítsen valaki!”. Pánikszerűen próbált maga elé világítani, de csak sötétséget látott maga előtt. Gondolkodás nélkül fordult vissza, és a béke, amely percekkel ezelőtt egész testét átjárta, pillanatok alatt odalett.
Talán a sokkhatás miatt, és talán ő maga sem volt tudatában, de Ron hangosan ordítva számolta visszafelé is a lépcsőket, ahogy óriási ütemben próbálta maga mögött hagyni a hangot. A háromszázadik lépcsőfok megtétele után óriási pánik tört ki rajta és a reménytelenség átvette a teste fölött a hatalmat. Óráknak tűnő percekig rohant felfelé a lépcsőn, és a halál közeli gondolatokat elhessegetve újra és újra meggyőzte magát, hogy már csak pár lépés és végre kijuthat ebből a kibaszott pokolból. Elcsigázott teste nem bírta a megterhelést, és fél óra után könnyek közt rogyott össze. Levegőért kapkodva, erőtlenül kiáltott a semmibe: “Segítség! Segítsen valaki!”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése