Zero

Egy karamellszín hajú, zöld szemű, fiatal lány üldögélt a fűben, a meleg nyári nap rásütött sápadt bőrére, teste tele volt zúzódásokkal. Szörnyű belegondolni, hogy ezt az aranyos kislányt pár órája brutálisan megverték a vele egykorú társai. Alice-nek hívták, kedves és intelligens leány volt, de nem volt sok barátja, ezért ideje nagy részét egyedül töltötte, saját barátokat talált ki magának, képzeletbeli barátokat. Sok ilyen barátja volt, ezért számokkal nevezte el őket. De egy kiemelkedett közülük, őt Zero-nak hívta. Ő volt a legelső képzeletbeli barát, azért találta ki, hogy megvédje Alice-t a zaklatóitól. Akárhányszor piszkálták vagy fizikailag bántották, Zero elintézte őket. Legjobb barátok voltak, minden napot együtt töltöttek, történeteket, vicceket mesélt neki, és még Alice szomszédjából is gúnyt űzött, ő vigyázott Alice-re, amikor a szüleinek üzleti ügyben el kellett utazniuk. Alice nem volt annyira magányos… egészen addig a napig.
Mihelyt Alice a puha fűben ücsörgött, az utcát figyelte, egy furcsa érzelem fogta el, egy késztetés. Valami azt súgta, hogy menjen át az út másik oldalára. Amikor az ötlet felülkerekedett rajta, kisétált a szűk szomszédos utcára. Mezítelen lábával a forró betonra lépett, óvatosan lépkedett az úton. Amikor oldalra nézett látta, hogy valami feléje közeledik, egy hatalmas fehér teherautó. Tágra nyitotta a szemét a rémülettől, ott állt ledermedve, most elgázolják. Egy éles csikorgás hallatszódott, ahogy a gumi súrlódik a betonon, a jármű elkerülte, felborult, legurult a magas dombról a házával szemben. Hallotta a fém csikorgását s egy nő sikolyát, amint az autó nekicsapódott egy fának. Pillanatokkal később a felborult jármű lángokban állt, füst szállt fel a fa mögül. Alice rémülten nézett, mihelyst az ajtó kinyitódott és valaki kiesett, kétségbeesetten kúszott a fához s megragadta azt. Alice édesapja felnézett a dombra, ahol szeretett lánya állt, karmazsinvörös vér borította és a haja lángra kapott. Felsikoltott, de nem tudott megmozdulni, a lába beszorult a kerék alá, fájdalom járta át a testét mielőtt elhalkultak a sikolyai s leállt a légzése. Vörös lángok emésztették fel a helyszínt, Alice észrevett valakit az anyósülésen, szeretett édesanyját, ahogy hamuvá ég a teste. Alice a térdére rogyott, meleg könnyek potyogtak a szeméből, végigcsordultak az arcán.
„ANYA!! APA!!!” kiáltotta, a saját szemével nézte végig a szörnyű tragédiát. Bánat és fájdalom járta át a testét, újra és újra látta a jelenetet az elméjében. Piros lángok és karmazsinvörös vértócsák voltak az utolsó emlékei a szüleiről azon a meleg nyári napon.
A szülei balesete után a szomszédja Mr. Rogers fogadta be. Gyűlölte őt, egy ápolatlan, kövér férfi volt, aki a nap minden percében csak vedelt. De még jobban utálja amiatt, hogy nem vigyázott rá azon a napon, mert miatta… megölte a szüleit. De senki nem maradt neki, nem volt családja, nem voltak barátai, egyedül maradt, a nyomorúság volt az egyetlen társa.
Évekkel később a világosbarna hajú lány történelem órán ült, rajzfilmbeillő emberkéket firkálgatott a füzetébe. Ahogy elkezdte volna megrajzolni az egyik figura haját, valami erősen kizökkentette a koncentrációjából. Egy ráncos kéz átnyújtotta neki a dolgozatát, egy nagy nullával egyezett meg az iskolai teljesítménye.
„Alice, azt javaslom figyelj oda az óráimon, ha nem szeretnél még egy ilyen nullát írni!” mondta Alice ráncos bőrű, idős történelem tanára.
Alice-nek hirtelen elkezdett fájni a feje. Valami, amit mondott… zavarta őt, de nem tudta mi az.
„I-igenis, Kirst tanárnő.” mondta Alice, de nem nézett a szemébe.
Amint ült az órán, úgy tett, mintha figyelne, de a feje egyre jobban fájt, míg végül hányingere lett. Kikéredzkedett s azonnal a mosdó felé vette az irányt.
Alice megmosta hidegvízzel az arcát, belenézett a tükörbe. De visszahőkölt, hevesen vert a szíve, amikor meglátta a tükörképét. Megesküdött volna, hogy a tükörképe… pislantott. Pár órával később beült rajzórára s figyelte, ahogy az osztálytársai dolgoznak. Mialatt őket nézte, megcsúszott a keze és nagyon mélyen bevágta egy borotvaéles pengével, vörös folyadék csöpögött a lapra. De nem érzett fájdalmat. Mielőtt észbe kapott volna, a tanár őt bámulta tágra nyitott szemmel, és mondta, hogy azonnal menjen le az iskolai ápolónőhöz.
Amikor visszatért, eltakarta az arcát és visszasétált a helyére. Teljesen lefagyott mielőtt leült volna, vörös körök lepték el a rajzát és az asztalát. Reszketni kezdett, s ahogy kicsöngettek egyből kirohant a folyosóra.
Mielőtt elhagyta volna a campust, egy barátságos mosoly fogadta.
„Szia Alice! Üdv Csodaországban!” üdvözölte a rövid szőke hajú, barna szemű lány, kinyújtotta a karjait, úgy gesztikulált mintha egy meglepetésnek szánta volna.
„Ne már Ann!” mondta Alice kicsit bosszankodva.
„Gyere már! Ne légy ilyen morcos! Egyébként megcsinálod azt a házit?” kérdezte Ann, a tarkójára tette a kezét, a kis rózsaszín nyelvével hópelyhek után kapdosott.
„Egyszer megcsinálhatnád már magadtól is, tudod. Nem leszek itt örökre!”
„De igen, mer’ nem hagyom, hogy elmenj!” jelentette ki Ann, Alice vállára tette a kezét, ahogy végig sétáltak a hideg téli úton.
Mihelyst sétáltak viccelődtek s pletykákat meséltek egymásnak, majd elérkeztek Ann házához. Elköszöntek egymástól, majd Alice az erdő felé vette az irányt. Szerette, csend és béke honolt, a sárga napsugarak elérték az érintetlen fehér területeket, megjelentek a lombtalan fák vékony árnyékai. Csak egy dolog zavarta, még pedig az, hogy vissza kell térnie arra a szörnyű helyre, amit egyesek otthonnak hívnak. Lassan kinyitotta a nyikorgó ajtót, csendben belépett a hideg házba. Visszatartva a lélegzetét, keresztülsétált a nappalin.
„Szóval itt vagy te kis lotyó!” kiáltotta egy goromba férfi és megragadta a karját.
Alice felsikított, rávágott a hátára s a szemébe nézett. Alice elvörösödött és nagyot nyelt.
„Mi ez?! Huh!” kérdezte, berángatta a konyhába, rámutatott az asztalra, ami tele volt sörös dobozokkal és edényekkel.
Francba! Elfelejtettem reggel összetakarítani! Gondolta magában.
„B-Bocsánat, nagyon siettem az iskol-” Hirtelen Mr. Rogers lekevert neki egy pofont.
„Elegem van a hülye kifogásaidból! Ne forduljon elő még egyszer! Vagy esküszöm, hogy nagyon meg fogod bánni!” A földhöz vágta, visszacammogott a nappaliba, a nagy hájas testével ledőlt a koszos kanapéra.
Alice gyorsan felállt, kidobta a szemetet és rémülten takarította le az asztalt. Szinte már hétköznapivá vált, bármi rosszat csinált, ott volt a mérges részeg ember, aki megverte, szóval inkább megcsinálta, amire parancsolták, és elbújt a szobájában.
Elfojtotta magában az érzelmeit, a bánatot, a frusztrációt és a haragot. Aztán gyorsan felszaladt a lépcsőn a kis szobájába. Sötét volt, a falra a kedvenc rajzait ragasztotta ki, egy ágy volt középen és egy szekrény a sarokban. Ez a hely volt az egyetlen menedéke, ahol szabad lehet. Senki se jön be, csak ő, senki más.
Másnap végig sétált a havas erdőn, átvágott rajta, az úton kötött ki, gyorsan felsietett a járdára. Ma nem ment át az úton, szaporán szedte a lábait, a kedvenc fekete kapucnis pulcsija eltakarta a kék zúzódást az arcán. Nem mondhatja el senkinek, ki tudja mit tenne Mr. Rogers, ha elmondaná valakinek…
„Alice! Hé, várj meg!” Egy ismerős hang hallatszódott hátulról.
„Csá, Ann!” válaszolta Alice monoton hangon, még mindig háttal állt neki.
Ann utolérte, megfogta Alice vállát, ahogy levegőért kapkodott. Alice feléje fordította a fejét, az erdőt bámulta, amint Ann mellette sétált.
„Mi ez a kapucni? Drogot árulsz?” Ann felnevetett.
„Nem, csak… tudod… hideg van.” mondta halkan.
Ann vigyorgott s lerántotta róla a kapucnit, tágra nyitotta a szemét.
„Úristen! Mi történt? Jól vagy?” mondta Ann mihelyst közelebbről szemügyre vette a zúzódást.
„Igen, igen! Jól vagyok, csak… elcsúsztam és lefejeltem a konyhaszekrényt.” válaszolta halkan, idegesen kuncogott.
Ann belenézett a szemébe. Tudta, hogy Alice hazudik, valami nincs rendben.
„Hmm, ha te mondod. De ha szükséged van valakire, én mindig itt vagyok neked!” mondta s a vállára helyezte a kezét.
Alice bólintott, a két lány az iskola felé vette az irányt.
A napja hasonlóan folytatódott, az emberek ránéztek az arcára, amint elsétált mellettük, egy páran rákérdeztek és mindenkinek ugyanazt válaszolta „baleset volt”.
Szokatlan volt, általában az emberek észre se veszik, még csak rá se hederítenek. Nem élvezte, ahogy mindenki vele foglalkozik, a nap nagy részében magára öltötte a kapucnit. Suli után gyorsan kisétált az épületből, nem várta meg az egyetlen barátját. Végigment a campuson, lesétált a lépcsőn, amikor észrevette, hogy két alak feléje közeledik. Lenézett a földre, látta, amint a beton mozog a lába alatt. Ahogy sietett valaki kigáncsolta, Alice ráesett a kemény betonra. A keze és a könyöke részben megakadályozta az ütődést, de a füzetei szanaszét repültek az udvaron. Elvörösödött, feltérdelt s gyorsan összeszedte a füzeteket. A körülötte lévő emberek kinevették, még jobban elvörösödött.
Na, most már mindenki észrevesz. Gondolta magában.
Mihelyst felvette az utolsó füzetet, érezte, hogy valami lefolyik a fejéről, barna folyadék csöpögött mindenhova, csokis tej csepegett le a frufrujáról az arcába. Ledermedt, valami megfordult a fejében. Érezte, hogy a vére pezseg a haragtól amíg… be nem… kattant.
Mindent eldobott, felállt, megfordult, és az ember felé rohant, aki elgáncsolta. A magas fiú tágra nyitotta a szemét, amint Alice gyomorszájon ütötte, érezte a bordáit. Visszalépett, erősen zihált és vért köhögött fel. A földön ült, átfogta a hasát Alice pedig fejbe rúgta. Még több karmazsinvörös testnedvet köhögött fel, amikor… Alice megragadta a lábát s eltörte. Egy hangos roppanás visszhangzott az iskola téglafalai között. Alice a karját akarta megragadni, de észrevette, hogy a másik alak felé rohan. Kikerülte az ütését, a könyökével hátba vágta, a fiú a földre zuhant. Az alacsonyabb fiú hirtelen megfordult, Alice pedig ráült a hasára, elkezdte pofozni addig, míg nem folyt ki vér az orrából és a szájából. Próbált védekezni, de túl gyenge volt, nem volt más választása, hagyta, hogy megüsse újra meg újra.
„ALICE! HAGYD ABBA!” Hallott valakit kiáltani, a helyszín felé sietett.
Felnézett, már majdnem behúzott még egyet, de nem tette meg, mert meglátta a rémült arckifejezéseket köztük Ann-ét is.
Feleszmélt, hogy milyen szörnyű dolgot tett s lenézett a véres ujjaira majd a fiú összeroncsolt arcára.
Mit tettem! Ez nem én vagyok! Nem én voltam! Vagyis nem akartam! Gondolta, könnyek potyogtak a szeméből.
Gyorsan felállt, ellépett a két összevert áldozattól, s kirohant az iskolából az erdő felé.
Amikor hazaért beszaladt a fürdőszobába, a szekrényben kotorászott, gyógyszer után kutatott, hogy megtisztítsa a sebeit. Alkoholt cseppentett a vágásokra, lefertőtlenítette a sebeket, lemosta a vért. Nézte, ahogy kis fehér buborékok szivárognak mindegyik sebből a kezén és a könyökénél. Amikor bekötözte a sérüléseket, a mosdókagylóra támaszkodott s belenézett a tükörbe.
„Mit tettem? M-megőrültem? Ezelőtt is csináltam már ilyet?” suttogta, kérdések kavarogtak az elméjében.
„Jaj, nem… dehogy! Csak meg akartalak védeni...” válaszolta magának.
Alice visszahőkölt, tágra nyitotta a szemét, falfehér lett. Megszólalt a tükörképe.
„Mi a-? Ki vagy te?!” kérdezte remegve.
Egy percnyi csönd után a rekedt hang visszaválaszolt.
„Én vagyok a legjobb barátod. Hát nem emlékszel rám?” Megmozdult az ajka.
Könnyek csordultak végig a meleg arcán. Fájni kezdett a feje mihelyst a padlóra zuhant, a kezét a fejére tette, sikított. A benne lévő hang is szinkronban sikított újra meg újra.
Nem emlékszel rám, Alice? Én vagyok a legjobb barátod… az egyetlen barátod…
A következő hetekben, a hang nem tért vissza. De Alice se maradt az a lány, aki egykor volt; erőszakos lett, hamar felkapta a vizet mindenen, gyakran hisztérikus röhögő görcs jött rá, verekedett és lopott másoktól. Furcsa, úgy érezte, mintha teljesen más személy lenne. Még az iskolából is kirúgták, ezután nem volt más választása, csak a szobájában ücsörgött, nem evett, nem beszélt, hiába próbáltak felé közeledni.
Hónapokig így folytatódott, a migrén rosszabb lett, erősen lüktetett a feje, sikított és sírt a fájdalomtól, könyörgött, hogy múljon el. Nem mehet el orvoshoz vagy pszichológushoz, egyszerűen csak elmebetegnek hívnák és bezárnák egy elmegyógyintézetbe. Ez nem történhet meg.
Egyik nap a részeg Mr. Rogers erősen megütötte, Alice karja telis-tele lett sebekkel. Ahogy zokogott a fejét a falnak ütötte, egyre gyengébb lett, majd a látása elhomályosodott.
Amikor magához tért a földön feküdt a szobájában, sajogtak az izmai, mintha szétszakították, majd lassan összevarrták volna őket. Felállt, elmúlt a fejfájás, de borzasztóan fáradt és éhes volt. Lesétált a lépcsőn, elbotladozott a konyháig, erősen kinyitotta a hűtőajtót. Semmi sem volt benne, szinte üres volt a hűtőszekrény. Sóhajtott, ráhúzta a fejére a kapucniját, csoszogott a fekete converse tornacipőjében s kisétált az ajtón.
Elment a legközelebbi élelmiszerboltba, egy tévéket áruló üzlet előtt haladt el, amikor egy hír felkeltette a figyelmét az egyik tévében.
„Friss híreink! Egy férfit brutálisan összevertek, belehalt a sérüléseibe. Részletek 11-kor.” közölte a barna hajú riporternő.
Alice hazafelé slattyogott, a hideg őszi szél belekapott a hajába, étellel teli zacskók lógtak a karjában. Amikor hazaért nyoma sem volt Mr. Rogers-nek. Megkönnyebbülve dobta le a zacskókat a konyhaasztalra, kivett egy leves konzervet, hogy megegye. Bekapcsolta a tévét, a hírcsatornára váltott, ugyanaz a barna hajú nő mondta el a híreket.
„Egy férfit megöltek ma 6:15-kor, a Richards utcai sikátorban találtak rá a holttestére. Fehér bőrű férfi, a 40-es éveiben járhatott, végtagjait és még a fejét is levágták, még nem sikerült beazonosítani…” folytatta a nő lényegtelen részletekkel.
Miután megette a levest, felment az emeletre. Kellemetlen szag csapta meg. A szag irányába ment, míg le nem fagyott a rémülettől. Egy véres kőtörő kalapács hevert a folyosón. Pánikba esett, a szobájába futott és bezárkózott. Levegőért kapkodott, szíve a torkában dobogott, majd egy vérfagyasztó sikoly hagyta el a száját. A szobája telis-tele volt vérrel festett körökkel, a padlótól egészen a mennyezetig. Az ágya közepén volt Mr. Rogers betört feje. Azonnal kirohant a szobából, de megbotlott a kalapácsban, s leesett a lépcsőn. Amikor lezuhant beverte a fejét egy kemény szekrénybe, elvesztette az eszméletét.
Egy sötét szobában tért magához, amikor felállt észrevette, hogy tükrök százai veszik körül. Mindenhol a tükörképét látta, bárhová nézett csak a megrémült arcát és fáradt szemeit látta. Hevesen vert a szíve, Hol lehet?
„Boldog vagy? Mr. Rogers már nincs többé, soha többet nem fog bántani.” mondta ugyanaz a hang, ami hónapokkal ezelőtt kísértette.
Alice körbenézett, hogy vajon honnan jön a hang, de csak a tükörképét látta.
„KI VAGY TE?! VÁLASZOKAT AKAROK!” kiabálta olyan hangosan, amennyire bírta.
Infantilis röhögés visszhangzott a sötét szobában.
„Hát nem emlékszel rám, Alice? Én vagyok a legjobb barátod, a legelső barátod. Én vagyok az Zero.” Néma csend töltötte el a szobát.
„Azért találtál ki, hogy megvédjelek. De ha én csak képzeletbeli vagyok, akkor nem tudok segíteni. Szóval ki kellett találnom valamit, hogy mindig meg tudjalak védeni. Az elméd része vagyok azaz én vagyok te.” suttogta a hang.
„Nem! NEM IGAZ! Nem lehetsz… más… csak egy démon?” kérdezte Alice reszketve.
„Nem, nem vagyok démon. A barátod vagyok, azért vagyok itt, hogy azt tegyem, amire évekkel ezelőtt utasítottál. De a szüleid halála után semmibe vettél! Nagyon magányos voltam, Alice! De egyre erősebb leszek, többé már nem parancsolhatsz nekem, Alice!” mondta a vészjósló hang.
A szüleim? Várj, emlékszem! Gondolta magában Alice.
„TE! Te mondtad, hogy menjek át az úton! Miattad haltak meg a szüleim!” Könnyek csordultak ki a szeméből.
„Hát, persze! Meg kellett tennem, nem hagytak minket játszani! Nem tudtalak megvédeni, mert ők védtek meg! Menniük kellett, hogy elvégezhessem a munkám! Mindig is ezt akartad, hogy megvédjelek!”
Alice abbahagyta a sírást, ott állt csendben. Féktelen harag pezsgett az egész testében. Hirtelen nekirontott a tükröknek.
„Mindent elvettél tőlem! Senki sincs már mellettem! Senkim sincsen! Semmim sincs!” kiáltotta, amint a tükrök üvegét zúzta apró darabokra az öklével.
Ahogy a következő tükör felé rohant, valamiben elbotlott. Visszanézett s meglátta a karmazsinvörös kőtörő kalapácsot. Megragadta és minden erejét összeszedve csapta neki a tükröknek a szobában. Az üvegdarabok megvágták Alice-t. Mélyen megvágták, de nem érezte a fájdalmat. Teljesen kifordult magából.
Levezette a haragját, levegőért kapkodott, az üvegdarabokkal teli padlón állt, mindenfelé szétfröcskölt a vére, a kezét teljesen átitatta. Körbenézett s meglátta a tükörképét a szoba sarkában, ami rámosolygott. Felé rohant és szétverte magát a tükrön keresztül a kalapáccsal.
Lassan kinyitotta a szemét, egy vakító fényt látott. A hideg csempézett padló nyomta a hátát. Lassan felült, észrevette, hogy a fürdőszobában van, belekapaszkodott a szekrénybe, hogy felálljon. Amikor talpon volt, belenézett a hatalmas tükörbe.
Pár perc néma csend után kitört belőle egy hisztérikus röhögés. Egy széles vigyor húzódott végig az arcán.
A bőre és a haja falfehér lett, nagy fekete karikák jelentek meg a szemei körül, a szemöldökétől egészen az arcáig nyúltak le.
„HAHAHA! Erről van szó! Végre magam vagyok!” mondta.
„Kérlek… hagyj békén…” mondták az ajkak, amik Alice-é voltak korábban.
„Nagyon sokáig… kellett várnom!” válaszolta Zero.
Alice nem válaszolt vissza, eltűnt.
„HA! Úgy nézek ki, mint egy csontváz, de nem is akármilyen!” mondta, csodálta a fehér bőrét.
Elhagyta a fürdőszobát, lement a nappaliba, megfogott egy ollót, egy tűt és cérnát. Amikor visszament a fürdőszobába, letette a tárgyakat s a tükörbe mosolygott.
„Egy csontváznak fogak is kellenek!” mondta s felvágta az ollóval az arcát, vér folyt le az álláról.
A pengék felhasították az izmokat és az idegeket a húsban az arc mindkét oldalán. Kifolyt a karmazsinvörös folyadék. Amikor már elérte a fülét, megfogta a tűt és a cérnát és elkezdte függőlegesen összevarrni az arcát, csak a szájánál nem varrta össze. A nyílt sebekből szivárgott a vörös testnedv. Megráncolta a szemöldökét a látványtól, oldalra billentette a fejét.
„Jaj, piros. Utálom ezt a színt! Emlékezz Alice, a vér, ami apád fejéből folyt ki és a vörös lángok, amik elnyelték anyádat! Ezekre a színekre emlékszem, amikor bezártál. Jobb nem rá gondolni.” mondta, amint lehajolt és belemártotta a mutatóujját a hypo-ba.
Felegyenesedett, az ujjáról belecsepegtette a fehérítő anyagot a szemeibe. Csípett s égett, mintha lángra kaptak volna a szemgolyói, néhány másodpercig semmit nem látott. Amikor visszanyerte a látását, az egykori karmazsinvörös folyadék csontfekete színűvé vált. Mihelyt körbenézett mindent feketének, fehérnek vagy szürkének látott. Soha többé nem kell látnia azt a visszataszító színt.
Befejezte a munkát, keresztülhaladt a folyosón, mikor meghallotta, hogy csörög a telefon. Bement Alice szobájába s felvette.
„Halló?” mondta ravasz hangon.
„Alice! Te jó ég! Jól vagy? Hónapok óta nem hallottam felőled! Már annyiszor próbáltalak utolérni!” Ann beszélt a vonal másik végéről.
„Jól vagyok. Remekül, de tényleg.” kuncogott Zero.
„De jó! Át tudnál jönni? Van egy kis meglepetésem a számodra!” mondta izgatottan.
„Hehe, persze. Mindjárt ott vagyok.” válaszolta Zero, gyorsan letette a kagylót.
Szélesen vigyorgott, megnyúlt az arcbőre, amit az öltések tartottak. Kisietett a szobából, felkapta a kalapácsot, kirohant a házból és az őszi erdő felé vette az irányt.
Kiérkezett az utcára, egy lélek se járt arra. Maga mögött vonszolta a szerszámot, végighúzta a betonon. Nevetett magában, amikor megérkezett. Felkapcsolva hagyták a konyhában a villanyt, bár a kocsi nem volt a ház előtt. Ann árnyéka suhant végig a kivilágított helység ablakán.
Zero kezdte elveszíteni a türelmét, felsétált a veranda lépcsőfokain s bekopogtatott a tölgyfából készült ajtón.
„Mindjárt jövök, Alice! Imádni fogod az ajándékod!” kiáltotta Ann. Amikor kinyitotta az ajtót, a mosolya megtört. A barátja helyett egy fehér szörnyeteg állt ott. Csendben bámulták egymást egy pillanatig, majd Ann a nappali felé futott. Zero megragadta az alkarját mielőtt el tudott volna menekülni és hozzávágta a kemény padlóhoz.
„Alice! Mit csinálsz?!” sikított Ann.
Zero gyorsan melléállt, rálépett a karjára… kettétörte. A sikolya az egész házban visszhangzott.
„HA! Alice már nincs itt… és nem is fog visszajönni! És miért? Nos… mert én már Zero vagyok!” Nevetett, ahogy felemelte a feje fölé a kalapácsot. Teljes erőbedobással ráütött Ann fejére, fekete folyadék spriccelt szét. Habozás nélkül kirántotta a fegyverét a koponyából és lerázta róla az agydarabokat, amik rátapadtak. Ann holteste ott feküdt, a puha belső szervek szétszóródtak a földön.
Vigyorogva elment, majd visszatért egy nagy húsvágókéssel.
„Hm, lássuk mit tudunk ezzel kezdeni!” mondta, ahogy megfordította Ann holttestét, hason feküdt a padlón.
Megragadta a kést, felvágta Ann lábát és karját. Óvatosan szétnyitotta a vágásokat, izmokat és ínszalagokat szakított el, egyre több fekete folyadék ömlött ki belőle. Majd végül beledugta a kezét a hátába, megmarkolta a bordaíveket. Addig-addig huzigálta, míg végül kirántotta a gerincoszlopot. Nevetett, letette Ann holteste mellé, s a végtagokat is kitépte. Ann csontvázát a húsa mellé helyezte, már csak a koponya maradt.
„Hmm… a koponyád nagyon megsérült, nem kellene lenyúzni több bőrt. Szóval… Tudom már!”
Zero belemártotta a kezét a vérpocsolyába és egy zérót rajzolt a fejre.
„Tökéletes! Most már úgy nézel ki, mint én! Egy magányos csontváz… jaj, mi ez?” A holttest mellett valami felkeltette a figyelmét.
Egy doboz, amit egy fehér szalaggal kötöttek át, egy címke lógott le róla „Alice-nek”
Kibontotta és egy fekete-fehér csíkos sálat talált benne.
„Köszi Ann. Tudod, utálom a színeket.” Mondta, amit körbetekerte vele a nyakát.
Piros és kék fények ragyogtak a sötét szobában az ablakon keresztül.
„Hát, jó móka volt, Ann. És most, hogy már te se vagy itt, zéró ember maradt nekem.” mondta a fehér gyilkos, ahogyan kiszaladt az ajtón, a sötét erdő felé.

Forrás

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése