Sadie

„Vigyázz Sadie-re!”
„Mi van?”
„Vigyázz Sadie-re! A garázsunkban kísért.”
Carol-ra szegeztem a tekintetem, a nőre, aki múlt hét óta engem oktatott, vártam, hogy rám kacsintson vagy gúnyosan mosolyogjon, de helyette mérgesen bámult vissza rám. Végtére is komoly dologról van szó.
„Nem hiszek a szellemekben.” közöltem.
„Mondj, amit csak akarsz, de ne hagyd, hogy mögötted becsapódjanak az ajtók! Történt pár kellemetlen baleset a környéken és mi nem szoktunk viccelődni!” Sóhajtott. „Jaj, mindegy. Úgy látszik, veled kell, hogy menjek. Nem hiszem, hogy komolyan tudnád venni.”
Összezavarodtam, követtem Carol-t a „garázshoz” vezető folyosón. Igazából az irodai felszerelést tartották itt, de régen garázsnak használták szóval ráragadt a név. Legalábbis Carol ezt mondta.
Körülbelül egy hónappal ezelőtt helyezkedtem el ennél a cégnél. Idővel felhagytam a reménnyel, hogy a H. R. áruház valaha is vissza fog hívni, hogy meginterview-oljanak. Semmit se tudtam a hajfestékekről, amiket árultam, de akkor bármilyen állás jó volt. Az egyetem elvégzése után az első munkám egy élelmiszerboltban volt, az volt a feladatom, hogy ellenőrizzem, hogy bizonyos termékek jól vannak-e megcímkézve, de amikor az üzlet elkezdett hanyatlani, én is az elsők között voltam, akiket elküldtek.
Carol a kezdetektől fogva nagyon kedvesen viszonyult felém. A cég épülete régi volt a már korábban említett garázzsal egybekötve. A munkavállalók többsége nő volt, kinézetük gyönyörű és stílusos, de azért voltak férfiak is. Sajnos Carol kivételével a legtöbb alkalmazott megszólt a kinézetem miatt. Sosem voltam az a fajta lány, aki aggódott a frizurája kinézete miatt vagy rúzsozta az ajkait. Megpróbáltam változtatni a kinézetemen a munka miatt szóval csinos lófarokba kötöttem a hajam. Habár a sminkviselet hiánya miatt nemigen jöttek a közelembe. Carol természetesen mindent megtett, hogy fellelkesítsen. Megrándultak koromfekete szempillái és az ajkába harapott meglepődésében, amikor elmondtam neki, hogy félek, hogy ki fognak közösíteni.
„Egy percig se gondolj azokra az idióta lányokra, drága! Okkal vagy itt és sikeres is lehetsz!”
Nos, eléggé biztos volt a helyzetemmel kapcsolatban. Sose mond hülyeséget. Mihelyt végigsétált a folyosón a magas tűsarkújában, észrevettem, hogy visszanézett rám és megbillentette a fejét mintha valami zavarná.
„Nem kell elkísérned.” mondtam.
„Nem szeretném, ha megsérülnél.” válaszolta Carol.
Bekanyarodtunk arra a folyosóra, ami a garázshoz vezet. A kisebb folyosó végén nehéz acél ajtók helyezkedtek el. Befelé lökődtek, a szokásos látványt tárták elénk, beton padló és falak. A helység másik oldalánál volt az ajtó, ahol a kocsik bejuthatnak, de úgy látszott lezárták. Polcok voltak a falakon, próbáltam megjegyezni, hogy mit hova raktak hátha vissza kell majd jönnöm. Eközben Carol egy ajtókitámasztót rúgott az ajtó alá, hogy ne csukódjon be.
„Ez fontos.” mondta miközben komoly arckifejezéssel rám nézett. „Az ajtókat nem lehet belülről kinyitni, nem tudhatod, hogy meddig kéne itt várnod, míg valaki érted nem jön. És ha még ez nem lenne elég, a villanykapcsoló is hibás. Néha nem tudod felkapcsolni a villanyt.” Bólintottam, komolyan vettem Sadie szellemét és hogy mindig be kell zárni a garázst.
„Szóval látta már valaki ezt a Sadie-t?” kérdezem.
Ahogy ezt kimondtam Carol a számra szorította a kezét. A gyümölcsös parfümje a Juicy Couture illatát éreztem meg.
„Soha nem szabad itt kimondanod a nevét!” mondta Carol.
Ez után Carol megmutatta, hogy hol találom a villanykapcsolót. Leoltotta a villanyt, annak ellenére, hogy nyitva volt az ajtó a félelem futott végig a gerincemen. Mi van, ha hirtelen becsapódik az ajtó? Mi van, ha már mindenki hazament és itt ebben a sötét raktárban kell eltöltenünk az egész éjszakát? Még mindig nem hiszek Sadie-ben, de a félelem, ami elkapott valóságos volt. A munkanap utolsó órájában elég csekély volt a valószínűsége, hogy valaki a garázs felé jöjjön. Ezért mindig valakinek le kellett jönnie, hogy megnézze nem-e maradt égve a villany. A kollégáimat nem izgatta, ezért gyakran égve hagyták. Kiégett az égő, mivel nem kapcsolták le.
A munkatársaim jobban megkedveltek, amikor megtudták, hogy nem félek lemenni a garázsba és leoltani a villanyt mielőtt hazamennénk. Ez az esti rutinom részévé vált. Még Carol is megdöbbent és rám szólt, hogy ne kezeljem úgy a többieket, mint a félős kisgyerekeket. Elvállaltam, hogy mindig én kapcsolom le a villanyt, mivel mindenki félt a szellemtől, ami állítólag ott él.
Ha őszinte lettem volna, akkor elmondtam volna, hogy észrevettem néhány furcsaságot a garázzsal kapcsolatban. Mindegyikre próbáltam logikus magyarázatot találni. Például egyszer le kellett hajolnom, mert a fejem fölött lévő polcokról leestek a tárgyak. Beszéltem a főnökömmel, aki megkérte a kollégáimat, hogy mindent tegyenek vissza a helyére, de úgy látszik nem nagyon érdekelte őket az utasítás. Megfigyeltem, hogy minden reggel, amikor lementem a garázsba, hogy felkapcsoljam a villanyt, fel és le kellett kapcsolgatnom, hogy végre égjen. Mintha nem akarná valami, hogy felkapcsoljam. Á, ez hülyeség!
Egyik este, amikor lementem leoltani a villanyt, kaparó hangra figyeltem fel. Hátranéztem s láttam, hogy az ajtó lassan becsukódik. Valószínű nem támasztottam ki rendesen. Kalapált a szívem, gyorsan átrohantam a helység másik oldalára és kinyújtottam a karom, hogy elkapjam az ajtót. Felnyögtem, ahogy a kemény acél ajtó beszorította a karom, de szerencsére sikerült kinyitnom. Amikor az ajtóhoz rohantam észrevettem valami fehéret a sötétben, mintha követni szeretne, de nem akarja, hogy meglássam.
Bárcsak képzeltem volna. De bebeszéltem magamnak, hogy csak egy patkány volt vagy valami ilyesmi. Elmeséltem a főnökömnek s kihívott egy kártevőirtót, aki körbenézett, de nem talált semmit. Nem igazán zavart. Mindig is racionális típus voltam. Inkább büszke voltam a bátorságomra.
Hülye voltam.
Az incidens a garázsban már egyre gyakrabban történt meg, és már kezdem azt hinni, hogy Sadie tényleg létezik. Van benne valami. A garázs egy eléggé lepusztul helyiség. Carol kificamította a bokáját, amikor lement nyomtatópapírért, elég érdekes, hogy pont ott lent történt meg, és egy másik nőnek Monique-nak egy borítékokkal teli doboz esett a fejére. Össze kellett varrni a sebet. Az értékesítési osztályon nagyobb a forgalom. Minden héten, ha egy kolléga nem jött be dolgozni, akkor helyettesíteni kellett valakinek. Aggódtam ezek miatt, de nem igazán fordítottam rá figyelmet. Nagyon jól végeztem a munkám, a főnököm azt mondta lehet, hogy áthelyez egy másik osztályra.
Eltelt egy év, egyre jobban figyelmeztettek mint, ahogy Carol tette az első napomon, amikor felvettek.
Eléggé váratlanul ért, beismerem. Már vagy két hete a kollégáim kapcsolják le a villanyt a garázsban, mivel engem áthelyeztek a számviteli osztályra. Nem igazán törődtem az ajtókitámasztóval, csak berúgtam az ajtó alá, amikor bementem, nem figyeltem, hogy jó támasztottam ki vagy sem. Leoltottam a villanyt aztán meghallottam a kaparászást. A legutóbbi alkalomkor túl későn reagáltam. Az ajtó becsapódott mögöttem. Elsötétült a világ körülöttem.
Próbáltam felkapcsolni a villanyt. Semmi se történt.
Kiszáradt a szám, megpróbáltam elkerülni a pánikba esést. Talán valaki épp erre fog jönni. Senkinek se mondtam, hogy bezárom a garázst, úgyhogy valószínű, hogy valaki le fog jönni zárni. Csak várnom kell pár percet.
Valami csiklandozta a lábam. Egy kis sikítással előrébb ugrottam és bevertem a karom egy polcba. Egy doboz esett le s úgy hallatszott, hogy valami nehéz tárgy van benne. Vigyáznom kell, ha beverem a fejem és senki se jön, akkor talán órákat kell itt lenn eltöltenem. Próbáltam logikus magyarázatot találni arra a valamire, ami megérintett. Patkányok. Csakis patkányok lehettek. Biztos a kártevőirtó nem kutatta át rendesen a helyet.
„Hiányoztáááááááál!”
Az a hang. A fülembe suttogott. Hogy írhatnám le? Rekedt, mintha évtizedek óta nem szólalt volna meg. És elfojtott, mintha a beszélő arcára tekert volna egy sálat. A hajszálai simogatták végig a nyakam.
„K-ki vagy te? Carol? Ez nem vicces!” Meghátráltam s hunyorogtam, próbáltam meglátni, hogy ki beszél hozzám, de mind hiába.
„Nem Carol volt.”
A szívem a torkomban dobogott. Hirtelen eszembe jutott, hogy Carol mit mondott nekem tavaly. Azt mondta, hogy az összes „csúnya” dolog ebben a garázsban történt. De sosem kérdeztem rájuk.
Nem kaptam levegőt.
„Hagyd abba!” Suttogtam. „Most fejezd be!”
„Gyere velem a sötétbe! Gyere a sötétbe! Nagyon szép!”
Ha Carol nem nyitja ki akkor az ajtót, nem tudom mi lett volna velem. Hirtelen a folyosó vakító fényei beszűrődtek. Emlékszem, szemtől szembe álltam két fekete szemmel és színtelen bőrrel. És az a szörnyű, emberfeletti vigyor az orrom előtt. Éreztem a töredezett fekete haját a bőrömön. Mindig is azt hittem, hogy a szellemek megfoghatatlanok, de ez nagyon is szilárd volt. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy magába szippant. De Carol megragadta a pólót a hátamon, Sadie az állkapcsát tágította és mielőtt lecsaphatott volna Carol kirántott abból a pokolból. Becsapta mögöttünk az ajtót, ahogy összeestünk a földön, levegőért kapkodtunk. Az ajtóra szegeztem a szemem, amin sápadt ujjak hosszú törött körmökkel mérgesen kaparásztak, majd visszavonultak. Tán láttam dolgokat, de elhalványultak mint, ahogy a füst feloszlik a levegőben.
Másnap otthagytam a céget. Még mindig állást keresek, de szerintem fontos egy kicsit pihennem. Néha találkoztam Carol-lal egy kávézóban. Egyikünk se szeretett arról a napról beszélni. Nem tudom mennyire emlékszik, de egy érdekes kötelék alakult ki közöttünk. Én mint a túlélő és ő mint a megmentő. Néhány nővel felvettem a kapcsolatot, akik annál a cégnél dolgoztak. Egy páran szerették volna, ha mesélek Sadie-ről, de tanultam néhány érdekességet. Sadie eltűnik, amikor valaki feloltja a villanyt, és ragaszkodik azokhoz, akik tudják a nevét.
Mindig égve hagyom a villanyt a lakásomban, amikor alszok és este sohasem megyek ki. Tudom, hogy Sadie már régóta ott van abban a garázsban, de úgy érzem, hogy követett. Időnként ha kilépek egy szobából meghallom, ahogy azok a hosszú körmök kaparják a falat. Néha pedig leesnek tárgyak a konyhaasztalról, amikor elfordulok. Meg fogok őrülni. Ha Sadie követett és itt van az otthonomban, akkor miért nem ölt már meg?
Talán arra vár, hogy leoltsam a villanyt.

4 megjegyzés:

Tsuyuchan^^ írta...

Amikor a fény kialszik feeling^^

almaember írta...

Igényes, logikus történet,10/10

Unknown írta...

Olyan "jó", hogy nincs semmi összefüggése ennek a történetnek, és az öngyilkos Sadie-vel

Névtelen írta...

Nagyon jó!