Öngyilkos Sadie

Az idő mindig előrefelé halad, nem számít mi történik veled a téged körülvevő világban, én már ezt megtapasztaltam, de néha olyan mintha az idő szándékosan lelassulna a legfájdalmasabb pillanatoknál, megragadna a karjaival s elmerülhetek a szenvedés ízében, a szörnyű és boldogtalan életemben. Lebegek ebben a képzeletbeli végtelen örvényben, próbálok visszajutni a valóságba, most már minden elveszett, minden amit tehetek az, hogy megvédem azokat, akiket ez ugyanígy befolyásol, mint engem, megpróbálom megakadályozni, hogy ne úgy végződjön az életük, mint az enyém… De most elmesélem az életem történetét, a fontos pillanatokat, amik nekem sokat jelentettek, nem számít, hogy jók vagy rosszak voltak…
Angliában azon belül Salisbury-ben születtem október 13.-án. Édesanyámat Marie Bennett-nek, édesapámat Arther Bennett-nek hívták. Engem Sadie Marie Bennett-nek neveztek el, mondhatjuk egy kis öröm voltam a szüleimnek. Aznap a környék zord volt, Angliában szinte mindig esik az eső, de ez nem vette el a jó kedvűket, édesanyám karjaiban aludtam; a szeme a boldogságtól ragyogott. Édesapám egy nagyon sikeres üzletember volt, az Államokban kapott egy álláslehetőséget, édesanyám mindig is otthon szeretett lenni, de nem volt ellene szóval azonnal elkezdtünk csomagolni, s indultunk is a reptérre. 6 éves voltam, tele energiával és szerettem a szüleim. A reptéren édesapám hirtelen felkapott és a nyakába ültetett és úgy tett mintha ő lenne a pilóta. „Mindjárt felszállunk kkch, kérem csatolják be az öveiket és élvezzék az utat!” Körbe-körbe szaladgált velem, nagyon hangosan nevettem, ez volt az alkalom, hogy velem foglalkozzon, mert később nem volt rá lehetősége. „Itt hagytatok! A repülő nélkülem szállt fel!” Édesanyám nevetett, ahogy ő is bekapcsolódott a játékunkba. Üdvözöltek minket, amint elfoglaltuk a helyünket, kikönyörögtem, hogy hadd üljek az ablaknál és megengedték! Mindenki figyelt, ahogy a pilóta elmagyarázta a biztonsági intézkedéseket, de én inkább kinéztem az ablakon, a repteret láttam, mint mindig most is esett az eső és gondoltam magamban „Érdekes, olyan mintha az eső követne!” Megráztam a fejem majd végül felszálltunk, elég hosszú volt az út, kártyázással múlattuk az időt aztán elaludtam, édesapám megmutatta az útleveleinket, kitöltött néhány papírt a repülőn s amikor leszálltunk édesapám óvatosan megrázott, hogy felkeltsen. „Hé, ideje felkelni, megérkeztünk!” Még mindig aludtam, amikor a felvett a karjába, a fejemet a vállára hajtottam.
Pár napba beletelt mire letelepedtünk, az új házunk Pennsylvania-ban volt Moscow hegyi vidékében. Gyönyörű volt, minden kis zugot a virágzó természet ölelt körül, emiatt mindig a szabadban játszottam. Bármit találtam azzal játszottam, kalóz voltam egy gally volt a kardom, képzeletbeli helyeket jártam be, sárkányon lovagoltam egy falun keresztül, végül kifogytam az ötletekből, ami egy kicsit jó is volt, mert nagyon hiperaktív voltam. Minden reggel édesanyám reggelit készített és nagyon finom volt! A bundás kenyértől kezdve a tojásrántottáig minden volt, édesapám mindig egy csésze forró kávét ivott, én pedig forró teát vagy tejet. Beszélgettünk, hogy mit tervezünk csinálni a nap hátralevő részében, a konyhaasztal a nap friss kezdetét jelentette. Édesapám azt tervezte, hogy kicsomagolja a többi holmit, én pedig felfedezem a házat és környékét. Hideg volt szóval édesanyám rám adott egy szürke pulóvert, zöld kötött sálat, farmernadrágot és kopott vászoncipőt, de igazából passzolt a hosszú világosbarna hajamhoz és a sötétbarna szememhez. Szeretett felöltöztetni mintha egy életnagyságú próbababa lettem volna, néha viszont elegem volt belőle, de hagytam, hogy csinálja. Miközben édesapám kicsomagolta a cuccainkat, én az erdőben szaladgáltam a fák között s megláttam egy velem egykorú kislányt. Virágok között üldögélt, százszorszépek, tulipánok, nárciszok virágoztak körülötte, énekelt s óvatosan leszakította a virágokat. Összeszedtem a bátorságomat s előbújtam a fa mögül. „S-szia!...” Félénken ráköszöntem, rám fordította a tekintetét, sötét csokoládé barna haja egy kicsit eltakarta az arcát, a frufruja belelógott a szemébe. Világos rózsaszínű ruhácskája elszakadt és sáros volt. Rám nézett majd csendben megszólalt „…Szia!” Mosolyogva feléje vettem az irányt s leültem melléje. „Sadie-nek hívnak. Téged hogy hívnak?” Kíváncsian kérdezősködtem. „Te itt laksz? Lehetünk barátok? Hány éves vagy?” Félénken válaszolt az összes feltett kérdésemre. „M-Mary vagyok… Igen, itt lakok… j-jó lenne, ha barátok lennénk… Hat éves vagyok.” Rá mosolyogtam. „Én is hat vagyok! Most költöztem ide Angliából azon belül Salisbury-ből! Szóval… nem ismerek itt senkit… örülök, hogy találkoztunk Mary!” A kislány már nem nyugtalankodott, átnyújtott nekem egy kisebb virágcsokrot, hogy a száraik összefonásával virágékszereket készítsünk belőlük például karkötőt, nyakláncot, és persze virágkoszorút! Úgy éreztem találtam valakit a családomon kívül, aki megért, nagyon sokszor találkoztam vele, ő volt a legjobb barátom…
Az iskolában Mary és én szétválaszthatatlanok lettünk, senki se állhatott közénk, kábé 12-13 évesek lehettünk, mindenhova kézen fogva jártunk, ha valamelyikünk elment valahova a másikunk mindig követte, nem voltak barátaink, mivel az iskolában mindenki durva és undok volt. A folyosón sétáltunk, ami tele volt emberekkel, fiúk próbáltak velem flörtölni, de Mary mindig elzavarta őket, mivel én nem voltam túlzottan bőbeszédű típus. Amikor már egyre kevésbé voltam hiperaktív, egyre csöndesebb lettem míg Mary-nek a személyisége az ellentéte lett a kislánykori alaptermészetének. A „börtönben” töltött napoknak a legjobb része az ebédszünet volt. Édesanyám mindig finom ételt csomagolt be nekem, paradicsomos szendvics, chips, szóda, tudod egyszerű dolgok, amik segítették átvészelni a napot. Szerencsére Mary-nek is ugyanakkor volt az ebédszünete, mint nekem. Mindig egymás mellé ültünk s kibeszéltük a tanárokat, az osztálytársainkat, pletykákat meséltünk egymásnak, de sosem túl durva dolgokról. A nap végén kimentünk a buszhoz, ami hazavitt minket, de ha jó idő volt, akkor inkább hazasétáltunk egy jó hosszú, poros úton, ami úgy tűnt, hogy sehova nem vezet csak haza. A busz zsúfolt volt, gyerekek szaladgáltak az ülések között, nevetgéltek, sikítoztak, még a buszsofőröket is kellett váltogatni, mert egyszer az egyik túl mérges lett az egyik gyerekre és emiatt kirúgták. De mi mindig beültünk hátra, az utolsó megállónál szálltunk le, szóval amikor már csend honolt, akkor tudtuk, hogy hol kell leszállnunk. Mary leszállt én pedig követtem és együtt sétáltunk végig az úton, mivel a busz nem a házunk előtt állt meg. Körülbelül 1-2 kilométert kellett gyalogolnunk, de ez nem jelentett gondot, mert szerettük együtt eltölteni az időt, olyan volt, mintha a testvérem lenne, akire mindig is vágytam és ő is így érzett irántam. „Szóval Sadie neked miből van házid?” Nyögött egyet, ahogy a súlyos hátizsák lehúzta a vállát s a lépésével felkavarta a port az úton. „Hát, biológiából van házi, de azt szeretem… az angolt már megcsináltam az osztályban és még matekból is van… utálom azt a tantárgyat!” Válaszoltam a kérdésére. „Nem tudnál segíteni benne?” Megkérdezetem mivel Mary egy két lábon járó számológép. Bólintott és mosolygott válaszadásképpen. „Persze, hisz ismersz Sadie!” „Túl jól ismerlek Mary, túl jól!” Nevetgéltünk s megtettük már az út túlnyomó részét, majd elérkeztünk a házamhoz, Mary pedig másfél kilométerre lakott tőlem, ami nem volt baj, mert szinte mindig biciklivel közlekedtünk. „Hé, Mary! Nem akarsz ma este itt aludni? Péntek van, holnap úgysincs suli… Na, mit szólsz?” Mosolyogva kérdeztem. „Jó lenne! És biztos vagyok benne, hogy az ősök is megengedik! Figyi, most akkor hazamegyek bepakolni és egy-két óra múlva átjövök és megírjuk a házit, jó?” „Rendben! Akkor viszlát később!” „Szia Sadie!”
Elbúcsúztunk egymástól, de nem sokára úgyis találkozunk. Befelé indultam, hogy beköszönjek édesanyámnak. A házunk előtti kis utat fák vették körül, egy erdő mellett laktunk, némelyik fa ága még az ösvény felett is áthajlott, ívet formálva, gyönyörű volt, jól esett, hogy ez a látvány fogadott, amikor hazaértem a suliból egy fárasztó nap után. Megálltam, hogy gyönyörködjek benne, borostyán futott végig a ház oldalán, az élet és a természet találkozása; egy látvány, amit sose lehet elfelejteni. Édesanyám kinyitotta az ajtót majd felkiáltott. „Sadie! Gyere be! Készítettem neked uzsonnát!” A mosolya átmelegítette a szívemet, mindig törődött velem, úgy szerettem őt! Besiettem a házba, becsuktam magam mögött az ajtót. „Hé, anya! Mi az uzsonna? Ja és itt aludhat ma este Mary?” Bementem a konyhába, fekete márványpadló, smaragdzöld gránit konyhapult, rozsdamentes acél konyhaeszközök, halvány sárga falak tették világosabbá a helyiséget, minden szakács álma ez a konyha. Leültem egy magas bárszékre, észrevettem a mogyoróvajas-lekváros szendvicset és a nagypohár narancslét, ami arra várt, hogy elfogyasszam. „Tudom, hogy elég egyszerű étel, de ma valami különlegeset fogunk vacsorázni. És nem bánom, hogy Mary átjön, már nagyon régóta barátok vagytok.” A hangja elég izgatottnak hangzott, gyorsan befaltam a szendvicset, megittam a narancslevet, felálltam s megragadtam a hátizsákom. „Köszi szépen anya! Finom volt!” Egy puszit nyomtam az arcára. „Most mennem kell, el kell kezdenem megcsinálni a házit, mielőtt Mary átjön.” „Jól van, kicsim. Majd szólok, ha már itt van!” Édesanyám rám mosolygott s megpuszilta az arcomat. „Szeretlek.” „Én is téged, anya.” Ásítottam, amint felmentem a lépcsőn. Az egyik szoba teljesen máshogy nézett ki, mint a többi, színesek voltak a falak, mintha egy kisgyerek kifestőkönyve lenne, de én és a családom nagyon szerettük, szóval így hagytuk bárki is festette a szobát.
A szobám az emeleten rögtön szemben volt a lépcsővel, kinyitottam az ajtót s ledobtam az iskolatáskám. A fal halvány rózsaszínű volt, kézzel kötött rózsák díszítették a paplanom, a nagy ágyam a szoba közepén volt, a nagy rózsaszín elefántom mindig ott hevert, kisbabakorom óta megvan. A bútorok kézzel faragott fából készültek még Angliában, édesanyám ismerte a készítőt. Egy nagy ruhásszekrény az ajtó mellett, egy ablak, amin ha kinéztem a természetet láttam. Sóhajtottam s bekapcsoltam a rádiót, ami megtörte a csendet, levettem a cipőm, átvettem egy melegítőnadrágot, ez nálam olyan hagyományszerűség volt, ha otthon vagyok mindig kényelmes ruhákat veszek fel. Kivettem a hátizsákból a biológia könyvem, a rózsaszín füzetem és a rotring ceruzámat, leültem az ágyra s ráhúztam a takarót a vállaimra. A házit csináltam majd elbóbiskoltam s arra ébredek fel, hogy édesanyám azt kiáltja, hogy itt van Mary. Beesett a szobámba egy hálózsákkal és az iskolatáskájával. „Hé! Ne aludj már Sadie! Itt vagyok, a móka már elkezdődött!” Ledobta a földre a cuccait, elkezdett csiklandozni s erre felriadtam. „ÚRISTEN MARY!!! A SZÍVBAJT HOZOD RÁM!!!” Sikongattam, próbáltam felébredni a három órás szundikálásomból, örültem, hogy látom. „Nyugi! Nem akartalak megijeszteni!” Mary gyengéden megölelt, letérdelt s rám nézett. „Készen állsz, hogy átrágjuk magunkat a házin és utána pedig szórakozzunk egy kicsit?” Kérdezte, bólintottam és kinyitottuk a könyvet.
Eljött az ősz és mi már mindketten végzősök vagyunk a North Pocono Középiskolában; már csak egy lépésnyire van a szabadság! Rengeteg ember megváltozott, sokkal utálatosabbak lettek, mint azelőtt, de mi ugyanazok maradtunk, mindig itt vagyunk egymásnak. Bár előbb vagy utóbb egyikünk megtalálja a párját, de remélem ez nem szakít el bennünket egymástól. A klikkek egyre nyilvánvalóbban lettek, atléták, előkészítősök, népszerű gyerekek, emók, és még sorolhatnám! Mi hova tartoztunk? Mi voltunk a „kirekesztettek” mivel mi eléggé „népszerűtlenek” voltunk. Igazából ez nem érdekelt minket, mi nem vettünk részt a hülye gimis játékokban. Gyorsan telt az idő, a téli szünet is a nyakunkon volt és megtetszett egy fiú. „Beszéltél már vele?” Kérdezte Mary, amikor elpirultam és elfordítottam a fejem. „N-nem, még nem…Vajon ő is kedvelne engem?” Kérdeztem aggódva, ahogy Mary rám mosolygott. „Nem tudhatod, ha nem beszélsz vele! Próbáld meg ma!” Egyre jobban izgultam, elhatároztam, hogy suli után beszélek vele. Az a nap egy örökké valóságnak tűnt, gondolatok kavarogtak a fejemben, izzadt a tenyerem, s mihelyt kicsöngettek mindenki kirohant a kocsijához, a buszhoz, a biciklijéhez, stb. A sikongató tinédzser tömegben kerestem, majd észrevettem egy csapat népszerű lánnyal. Aggódva odasétáltam hozzá, az összes lány rám bámult, majd nevetve elsétáltak, gúnyos megjegyzéseket tettek rólam, de a srác ott állt. „Tudok segíteni?” Rám mosolygott, szőke aranyló haja és kék jeges szemei miatt mindenki beléesett. „M… Mondani szeretnék valamit, ami már egész évben a fejemben járt…” Gyengéden beszéltem hozzá, közelebb lépett hozzám, sok ember volt a közelben s elpirultam. „Nos, hallgatlak…” Sürgetett, kavarogtak bennem az érzelmek, kinyitottam a számat és kitört belőlem. „Szeretlek! Kíváncsi vagyok, hogy te is ugyanígy érzel irántam?!” Szinte már kiáltottam, hátrébb lépett s a fejét csóválta. „Hát… nagyon sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de én valaki másba vagyok szerelmes… Ne haragudj!” Rám mosolygott, lassan elsétált, de még visszaintegetett, én meg csak ott álltam összetörve, visszatartottam a könnyeimet majd Mary jelent meg. „Naaaa, hogy ment?” Megbökte a karom a könyökével, majd könnyek csordultak végig az arcomon. „Nem viszonozza az érzéseim… D-de nincs semmi baj! Rájöttem, hogy bármelyik népszerű srác visszautasítana egy ilyen fekete bárányt, mint én!” Zokogtam, ahogy Mary átölelt. „Annyira sajnálom kislány… menjünk haza, jó?” Fel-le rángattam a fejem a vállán, eltakarta az arcomat, hogy ne lássanak meg a többiek, akik még az épületben tartózkodtak. Amikor már kicsit megnyugodtam elindultunk hazafelé.
Hosszú, fájdalmas volt a hazafelé vezető út, Mary a kezemet fogta, megpróbáltam megnyugodni, tudtam, hogy ez fog történni, tudtam, hogy visszautasít, de erősnek kell lennem, Mary volt az én őrangyalom és eddig észre se vettem, hogy amikor elbuktam ő mindig segített. Már majdnem elértük a buszmegállót, elkezdett esni a hó, a sálamat megosztottam Mary-vel, mivel reszketett a keze, amint az enyémet fogta. Rám mosolygott, átmelegedett a szívem. „Köszönöm Mary… hogy mindig itt vagy nekem, nálad jobb barátot nem is kívánhatnék!” Kivörösödött az arca a hideg és a kedves szavaim hatására. „Mindig te leszel a legjobb barátom, Sadie! Nem számít, hogy mi történik…” Válaszolta, a barátságunk betöltötte az űrt a lelkemben, s jobbkedvre derültem. Nevetgéltünk, vicceket meséltünk egymásnak, mihelyt a poros úton mentünk végig, amit már jól ismerünk, a hó lassan betemette az egész utat. Odaadtam Mary-nek a sálamat. „Tarts meg, szükséged van rá!” Hálásan mosolygott. Elérkeztünk a házamhoz s Mary szorosan magához ölelt. „Ne is törődj azzal a sráccal! Itt vagyunk egymásnak és nekem ez elég.” Gyengéden beszélt majd elengedett, megpróbáltam visszaölelni, de elsétált a messzi havas tájban. Megráztam a fejem és a házam felé szaladtam, mosoly ült ki az arcomra. Amikor elértem az ajtót, kinyitottam a kulcsommal. „Anya! Megjöttem!” Becsaptam az ajtót, válaszra vártam, de nem hallottam semmit, kezdtem aggódni. „A-anya?” Ledobtam az iskolatáskát a földre az ajtó mögé, a konyha felé vettem az irányt s megláttam édesanyámat a fekete márványkövön feküdni. Egyből felsikítottam. „ANYA!!!! ANYAA!!!!” Odafutottam, gyöngéden megráztam, könnyek torzították el az arcom, nem válaszolt vissza, hívtam a 911-et, a mentők perceken belül kiértek, egy hordágyra emelték édesanyám testét, mihelyt felhívtam édesapámat, aki benn volt az irodában. „APA!!! ANYA NINCS ESZMÉLETÉNÉL!!!! KIHÍVTAM A MENTŐKET, ELMEGYEK VELÜK!! KÉRLEK, GYERE BE A KÓRHÁZBA!!” A vonal túl oldalán, édesapám tágra nyitotta a szemét. „N-NE AGGÓDJ KICSIM!!! APA MINDJÁRT OTT LESZ!!!!” Gyorsan lerakta, kisietett az irodából egyenesen a garázs felé. A mentőautóban voltunk, hangosan szólt a sziréna, édesanyámat kezelték, mellette ültem s kitörtek belőlem az érzelmek. „NE HAGYJ ITT ANYA, KÉRLEK MARADJ ITT APÁVAL ÉS VELEM!! NE HAGYJ ITT!!!” Zokogtam majd az egyik mentős feltett egy kérdést. „Észrevettél valami szokatlant a napokban anyukáddal kapcsolatban?” „M-mostanában egyre többször panaszkodott fejfájásra… egyszer pedig nagyon dadogott…” Gyengéden beszéltem, majd lejegyezték, amit mondtam. Mielőtt észbe kaptam már a kórháznál is voltunk, gyorsan kiemelték s rohantak vele a kórházba. A sürgősségire tolták be, az egyik nővér megállított. „Sajnálom, de itt kell megvárnod, nem engedhetünk illetékteleneket az intenzív kórterembe.” Tágra nyitottam a szemem. „U-ugye nem lesz semmi baja?” „Mindent megteszünk érte, amit csak tudunk, de most ülj le egy kicsit!” Helyet foglaltam, amint a nővér beszaladt a szárnyas ajtón. Édesapám is megérkezett, az arcomat a kezembe temettem, majd végül rám talált. „SADIE!” Kiáltotta, felkaptam a fejem, ahogy meghallottam a hangját, zihálva futott oda hozzám. „Mióta ülsz itt?” Nagyon aggódott. „Kábé egy órája… és még mindig semmi…” Mihelyt befejeztem a mondatot, a főorvos jött oda hozzánk s üdvözölt minket. „Visszanyerte az eszméletét és az állapota is stabil, de… sajnos rossz hírt kell közölnöm… „M-mi lenne az doktorúr?” Kérdezte édesapám aggódva. „Nos… negyedik stádiumban lévő agydaganatot diagnosztizáltunk, sajnos semmit sem tudunk tenni, a rák túl gyorsan terjedt ahhoz, hogy kezelésbe tudjuk venni… Körülbelül még egy hónapja van hátra… Nagyon sajnálom…” Édesapám rám nézett én meg visszanéztem rá, de egyikünk se szólt semmit. „Bemehetünk hozzá?” Kérdezte. „Sajnos, még mindig megfigyelés alatt tartjuk, ellenőrizzük a vérnyomást és még pár dolgot… Jöjjenek vissza holnap, biztos vagyok benne, hogy a recepciósunk megadja a szobaszámot. Jó éjszakát!” Ennyi volt, gyorsan elsétált, mi pedig köpni-nyelni nem tudtunk. „M-menjünk haza Sadie!” Megfogta a kezem, könnyek potyogtak a szemünkből, beültünk a kocsiba, hazaértünk, édesanyám helyén aludtam; álomba sírtuk magunkat.
Másnap túl kellett élnem az iskolát, még egy szót se váltottam Mary-vel. Aggódott értem, még az óráit is kihagyta, hogy megtaláljon, a tanárok nem fordítottak rá figyelmet, ez volt a téli szünet előtti utolsó tanítási nap szóval nem törődtek vele. Egy közös óránk volt, az angol óra. 12 voltunk, a szerelmem is itt volt, aki elutasított. Mary az éjszakájáról beszélt, valamit az édesapjáról mesélt, hogy milyen szerencsétlen volt aznap este, elbotlott dolgokban, az egész családja rajta röhögött. El kell mondanom, hogy mi történt az édesanyámmal, nem ment ki a fejemből, gondolatok és érzelmek kavarogtak bennem, némán ültem az órákon, bólogattam a beszélgetésekkor, egyszerűen csak egy „igen”-t válaszoltam mindenre. Mary abbahagyta a mondókáját, és hallgatódzni kezdett, hogy miről beszélget a szerelmem és az a csoport lány körülötte. Pletykákról sugdolództak. „Szó szerint kiöntötte nekem a szívét, persze nemet mondtam, ő egy igazi feketebárány! Úgy bámultam rá, mint egy seggfej.” „Nahát, mégis miből hitte, hogy van esélye nálad? Tök népszerű és nagyon jóképű vagy!” Válaszolta az egyik lány és felénk nézett. „Tök ronda és még fele annyira sem menő, mint te!” Körülbelül 10 percig erről beszéltek, míg végül Mary beleszólt a kis csevegésükbe s próbálta utánozni azt a majmoló hangot. „Te sík hülye vagy! Te pedig minden dolgozatodra 1-t kapsz, mert egy retardált barom vagy! Ami meg téged illet öcsém, te pedig egy kamu vagy, egy igazi seggfej! Érthető voltam?! M’ért is randizna veled bárki, ha hülyékkel veszed magad körül? Próbálod elrejteni, hogy mennyire hülye vagy? Egy tapintatlan tuskó voltál, hogy megbántottad Sadie-t!” A lányok megsértődtek. „Takarodj te kis különc! Felfogtuk a mondanivalódat!” „Hát, nagyon remélem ti rohadt majmok!” Mary-nek olyan gyorsan járt a nyelve, mint a villám. Rá se hederítettek, amikor visszajött hozzám, megragadta a kezem és elhagytuk az iskolát. „Ma nem kellene itt lenned! Hazamegyünk, jó?” Jelentette ki Mary, én meg csendben bólintottam, de még mindig édesanyám járt a fejemben. Megfogtuk egymás kezét, mint mindig, elkezdett esni a hó, az angyalok fagyott könnycseppjei, ahogy édesanyám mondaná… Minden rá emlékeztetett. Mary rám nézett. „Mi van veled Sadie? Ma egésznap olyan csöndes vagy… Aggódom érted!” Megálltam és ránéztem tágra nyitott szemekkel. „Mary… anyukámnak negyedik stádiumban lévő agydaganata van, múlt éjjel bevitték a kórházba… egy hónapja van hátra…” Sírásba csuklottam, könnyek hullottak a szememből, az arcomra fagytak. Mary magához szorított és neki is könnybe lábadt a szeme. „S-Sadie… Nagyon sajnálom! Mindig melletted fogok állni! Szörnyű, hogy az élet milyen tud lenni! Annyi mindenen keresztülmész…” Megvigasztalt, mindent beborított a fehér hó, a könnyektől homályosan láttam, csak élvezni tudtam a napot…
Hazaértünk, a házam üres, hideg volt, nem töltötte be a szeretet, nem várt engem az anyukám. „Szeretnéd, hogy itt maradjak veled?”Kérdezte, amint rá mosolyogtam és szipogtam. „I-igen…” Válaszoltam, mihelyt felmentem a szobámba. „Készítek valami harapnivalót a konyhában, ha nem gond Sadie!” Kiáltotta Mary és persze, hogy nem volt gond. Csing, csing! „Bennett rezidencia, Mary beszél.” Felvette, mialatt én az ágyamon feküdtem az emeleten. „Ó, Szia Mary! Sadie apukája vagyok Arther, megmondanád neki, hogy ma este későn érek haza? Holnap bemegyünk az anyukájához a kórházba.” „Rendben, megmondom neki…” „Köszönöm Mary, hogy ott vagy mellette!” Letette, majd feljött a szobámba, a párnába temettem az arcom és magamhoz szorítottam a plüss elefántomat. „Sadie… csak pihenj…” Gyengéden beszélt, betakart a paplannal, aztán nem emlékszem mi történt, de egész este ott virrasztott mellettem, ahogyan egy igaz barát tenné.
A következő hetek lassan teltek, a nap végén mindig bementem édesanyámhoz a kórházba egy pár órára. Beszélgettem vele, meggyőződtem, hogy gondoskodnak róla. „Szia anya!” Mosolyogtam majd ő visszamosolygott. „Szia kicsim! Hogy vagy?” „Annyira hiányzol…” Szomorúan néztem, és egy friss margaréta csokrot tettem a vázába, minden héten vettem egy csokrot, ami mosolyt csalt az arcára. Úgy éreztem legalább tudok valamit tenni, hogy boldognak lássam ilyen körülmények között. „Nagyon félek…” Megszólaltam miközben egy széket vittem oda az ágya mellé, megfogtam a kezét, rám mosolygott, végigsimította az arcom a kezével, s könnycseppek hullottak rá. „Drága Sadie-m, ha elérkezik az idő, mennem kell, ne félj, ha elmegyek… Nagyon erős fiatal hölgy vagy, és tudom, hogy még sokra viszed az életben, de én mindig…” Óvatosan megemelte a fejem, hogy ne a kézfogásunkra kelljen néznem, hanem az arcára, amin egy mosoly jelent meg. „…mindig itt leszek veled, nem számít, hogy mi történik, rendben?” „R-rendben… szeretlek anya…” „Én is szeretlek Sadie.” Minden nap elmondtam neki, hogy mennyire szeretem, rájöttem, hogy szükségem van rá, mindig ő adott erőt, hogy átvészeljem a napot. „Hogy van az apád? Remélem jól, tudom, nem igazán tudja feldolgozni a rossz híreket…” Aggódott a házastársa miatt. „Mostanában nem nagyon beszéltem vele… sokáig dolgozik, későn ér haza, nem pakol el maga után, például ma reggel szanaszét szórta a ruháit az emeleti folyosón… De biztos csak fáradt.” Válaszoltam, édesanyám bólintott, s a csendet megtörte a pulzusmérő hangja. Felgyorsult, ahogy édesanyám elkezdett rángatódzni s görcsrohamai lettek, pánikba estem, s behívtam a nővéreket, akik a folyosókon voltak, azonnal berohantak a szobába, visszaestem a székbe, amiben ültem s csak sírtam és sírtam, a kezemmel letöröltem a könnyeim, szörnyű volt így látni édesanyámat. Hazaindultam, végigsétáltam az úton, édesapám úgyis későn ér haza, megint egyedül kell magam álomba sírnom…
Eltelt még egy hosszú és fájdalmas hét, és már a hónap végéhez értünk, az orvos azt mondta, nem éli meg a következő hónapot. Elérkezett ez a nap is, s elindultam, hogy meglátogassam édesanyámat. Bekopogtam majd benyitottam, olyan volt, mint tegnap, hazajöttem a suliból s mentem a kórházba… Cserszínű pulóvert, fehér blúzt, kockás, színes szoknyát viseltem, vörös masni volt a hajamban, fekete csatos cipő és fehér térdzokni volt a lábamon. Aznap esett az eső szóval magammal vittem a piros esernyőmet, amiről egy talizmán lógott le, amit még Mary vett nekem egy helyi japán üzletben. Az esernyő belsejébe tettem, amikor kinyitottam az ernyőt ide-oda himbálódzott. Anya nagyon… beteg volt. Rosszabbul nézett ki mint tegnap, leültem a székbe mint mindig, megfogtam a kezét. „Szia anya… Hogy vagy?” Megkérdeztem, rám nézett a haldokló szemeivel. „Nem vagyok jól…” A hangja rekedt és érdes volt, mintha valamivel fémet karistolnának. Beleremegett a testem, elfojtottam a bennem lakozó érzelmeket. „Nagyon lassan ver a szíved…” Ránéztem a monitorra, a sípolás egyre lassult, az esőcseppek az ablakon csurogtak végig, édesanyám nem szólalt meg, túl gyenge volt ahhoz, hogy folytatni tudja a beszélgetést. „Most már értem… a legemlékezetesebb pillanat az életemben… mindig eszembe jutott, amikor esett az eső vagy havazott… mindegy, hogy az emlék jó vagy rossz volt, mindig követett, bárhova is mentem az életben…”Halkan beszéltem, kinéztem a törött ablakon, kisütött a nap, mintha az ég válaszolt volna az állításomra s gyorsan visszanéztem édesanyámra. „Nem akarom, hogy most bejöjjön az orvos, veled akarok maradni… De tudom, hogy legbelül szenvedsz… Annyira szeretlek anya… Mindig te leszel az én anyukám, senki se fog tudni helyettesíteni…” Megszorítottam a kezét, mint múlt héten, amikor görcsrohamai voltak, aztán meghallottam a hangos sipogást; bíííííííííppppp! Csengett a fülem, a keze lassan kicsúszott az enyémből, könnyek csordultak végig az arcomon, elkaptam a hideg kezét, sikítottam s a nővérek berohantak, látták édesanyám élettelen testét és én voltam a halálának szemtanúja. Az ápolók tudták, hogy már nem lehet megmenteni ilyen körülmények között, de próbálkoztak még defibrillátorral, oxigén maszkkal, de mind hiába, elengedtem élettelen kezét a lelkem egy darabjával együtt… Elment… Itt hagyott és én semmit se tehettem… Ott ültem miközben a nővérek letakarták egy fehér lepedővel, egy kicsit tovább benn maradhattam majd kitessékeltek. Már majdnem éjfél volt, elrepült pár óra, de amikor vele voltam úgy éreztem, hogy megállt az idő. „Értesítettük édesapádat a történtekről, bejön a kórházba majd hazamegy, nagyon sajnáljuk…” Nem tudtam megszólalni, fájt a torkom, mert annyit sikítottam, szóval inkább csak bólintottam. Kinyitottam az esernyőm s hazaindultam az esőben. Csak arra tudtam gondolni, hogy nagyon hamar és gyorsan történt az egész. Megváltoztam és az édesapám is, de sajnos a rosszirányba.
Éjszaka amikor hazaértem a jó 10 kilométeres sétálásból, kinyitottam az ajtót, csend honolt, sötét, szeretet nélküli ház. „Nem hiszem el…” Tágra nyitottam a szemem, úgy éreztem, kitépték a lelkem a mellkasomból. „Nem tudok nélküle élni…” Beszaladtam a konyhába, megragadtam a különleges konyhakését, ami már generációk óta a családunké, arra emlékeztetett, hogy mennyire szeretett főzni, felvittem a szobámba. Átvettem a narancssárga hálóingem, egy kicsit gyűrött volt. „Nem lesz ugyanolyan nélküled! MIÉRT HAGYTÁL ITT, MIÉRT?! Számomra te voltál minden, az életem, amikor semmim se volt, a bátorságom voltál, amikor gyenge voltam, anya…” Végezni akartam magammal aznap este, az igazat bevallva meg kellett volna tennem, de helyette csak a csuklómat vágtam fel, láttam ahogy kicsordul a vérem. Ráfolyt a térdemre, sírtam mihelyt a karmazsinvörös folyadék végigcsordult a combomon, a combomról meg a fa parkettára, egy kisebb tócsa vett körül. Sírtam, de a fájdalom segített, mély depresszióba süllyedtem, mentálisan beteg lettem, ezt senkinek se mondhatom el, még az apukámnak se. Ott ültem, míg meg nem alvadt a vérem, feltakarítottam a tócsát egy ronggyal, bedobtam a szekrényembe szóval senki se fogja megtalálni. Lefeküdtem, sírtam, összegömbölyödtem majd végül elaludtam. Másnap reggel felébredtem, szerencsére hétvége volt, nem kellett aggódnom a suli miatt. Felvettem egy szürke pulóvert, lementem a lépcsőn és láttam, hogy mindenhol törött üvegek, családi fotók hevernek. „Apa…” Halkan megszólaltam, de láttam, hogy a kocsija nem áll a ház előtt. „Biztos dolgozik…” Megráztam a fejem, feltettem a teáskannában lévő vizet forrni, hogy teát csináljak. Csendben álltam, ittam a teát s eszembe jutott, hogy régen mindig együtt reggeliztünk, édesanyám mindig mosolygott. Nagyszerű anya és feleség volt; könnyek hullottak a szememből. „A-anya… Nem hiszem el…” Letöröltem a könnyeimet a pulóver ujjával, majd felmentem az emeletre és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Kicsi volt, de két ember elfért benne, megengedtem a meleg vizet, megittam a teát, levetkőztem és beültem a kádba. Elmerültem a forró vízben, nagyon szerettem, ahogy egy kicsit égeti a bőröm a forró víz. Ránéztem a felvágott csuklómra, miért tettem? Nem sikerült megölnöm magam; de elégedett voltam, mert megszüntette a fájdalmamat. Ezután elhatároztam, hogy minden este felvágom mindkét karom, ezáltal elmúlik a fájdalom. Szörnynek szoktak hívni, mennyire ironikus, meg hülyének is, de most ezt kellett tennem. A nap többi részében szomorkodtam, a nappaliban rajzfilmeket néztem a tévében, bárcsak tovább tudnék lépni, bárcsak sose jött volna el az a szörnyű nap, bárcsak nem éltem volna meg. Nyolcat ütött az óra, egy kocsi hangját hallottam, ahogy a házhoz közeledik, kinéztem az ablakon, hogy lássam apát. Úgy nézett ki, mint aki verekedésbe keveredett volna, kinyitottam neki az ajtót, rám nézett. „Köszi… kicsim” Összeborzolta a hajam, majd bezártam az ajtót. „Már rég láttalak… Hogy vagy?” Kérdeztem. „Egésznap anyukád járt a fejemben… bele fogok őrülni…” Követtem őt a konyhába, ahol whisky-t öntött egy pohárba és helyet foglalt. Leültem vele szembe. „Mostantól előbb fogok hazajönni, sikerült elhárítanom azt a sok stresszes munkát, nem leszel egyedül, így jó lesz?” Bólintottam, csak ketten voltunk, de szerencsére itt voltunk egymásnak. „Apa, elmegyek aludni… holnap suli és korábban kell felkelnem.” Átöleltem, ő pedig megpuszilta a homlokom. „Jó éjt, kicsim!” Megitta az italát, és amikor elmentem habozás nélkül még öntött ki magának. Zokogást hallottam a konyha felől s így végződött az esti beszélgetésünk.
Nagyon nehéz volt visszamenni az iskolába… szinte lehetetlen. Mary a házunk előtt várt engem, nem mondtam el neki, hogy mi történt. Megkérdezte, hogy van az anyukám, de nem válaszoltam, szerintem ennyiből is tudta, hogy mi történt, nem szólt hozzám a buszmegállóhoz vezető úton. Aznap senki se vett észre rajtam semmit, a vastag szürke pulóvert vettem fel, hogy a tanárok nehogy észrevegyék a vágásokat. Csak édesanyámra tudtam gondolni meg arra, hogy édesapám tegnap este leitta magát, holott szinte soha nem szokott inni… Nagyon rossz érezésem volt ezzel kapcsolatban, de nem igazán törődtem vele. Mielőtt észbe kaptam már kicsöngettek és Mary a kijáratnál várt meg, megmondtam neki, hogy szálljon fel a buszra majd később beszélünk, de ő velem akart lenni. „Sadie… minden rendben?” „IGEN, MINDEN RENDBEN! CSAK MENJ MÁR EL!” Sírtam, Mary hátralépett. „o-oké, ha te mondod… Akkor majd beszélünk…” Először ordítottam rá, de nagyon furdalt a lelkiismeret, megbántottam Mary-t… Sohase akartam ilyet tenni, de nagyon stresszes állapotban voltam, nincs minden rendben. Mary felszállt a buszra én meg egyedül hazasétáltam. Korábban szakadt az eső, de szerencsére most elállt, különben eláztam volna, mert otthon hagytam az esernyőm. Sóhajtottam s a nyakam köré tekertem a szürke sálam, eltakartam az orromat és a számat, a csend egy áldás volt, a gondolataim az érzelmeimmel harcoltak. „Nem lesz semmi baj, emlékezz mit mondott anya!” „SSSHHH, jól vagy? Pihenj le, szét fogsz esni, ismerd be!” „NEM! Nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi… baj…” Látod? Engedd meg, hogy kivezesselek ebből! Elment, miért nem mész utána a gyöngyös kapukhoz? Minden nap egy vágás és a depresszió elmúúúúúúúúlik!” Nevettem és sírtam is egyszerre, elment az eszem az érzelmeimmel együtt. Pár óra múlva hazaértem, már este 8 óra volt s meghallottam, ahogy apa beáll a kocsival. Fáradtan bevánszorgott majd kiabálni kezdett. „S-SADIE!! GYERE IDE!!!” Felkaptam a fejem és kisétáltam a szobámból.”I-igen apa? Mi a baj?” Feljött a lépcsőn majd lekevert egy pofont. Elestem, a hajam eltakarta az arcom, könnyek csordultak ki a szememből. „TE ROHADT KURVA!!” Csuklott, részeg volt, még sohasem láttam ilyen állapotban… ijesztő volt! „M-MIÉRT?!” Sírtam, ahogy megragadta a karom, felhúzott majd visszalökött a földre, bevertem a hátamat a fa parkettába, levegőért kapkodtam, ahogy ott feküdtem a földön. „O-olyan vagy mint ő! ÚGY N-NÉZEL KI M-MINT Ő!! MARIEE!!” Ott ordibált felettem, tágra nyitottam a szemem a félelemtől, próbáltam elmászni, de ő kivette a bőr övét, amit minden nap viselt, még anya varrta neki, rákötötte az egyik lábamra és végighúzott a földön, majd csapkodni kezdett vele a hátamnál. Felsikítottam a fájdalomtól, könyörögtem, hogy hagyja abba, de nem hagyta. Pár perc múlva belefáradt és elment. „Te hitvány kurva!” Mormogta, mihelyt lesétált a lépcsőn, beült a tévé elé és szerintem még ivott is, én meg csak ott feküdtem a földön, könnyek hullottak a szememből. Nehezen bemásztam a szobámba s csendben becsuktam magam mögött az ajtót. „M-miért” Levegőért kapkodtam, sikítoztam, hogy jöjjön el a halál és ragadjon el. Aznap este a kezembe akadt édesanyám konyhakése, szétesik az életem… Eltelt néhány nap, édesapám szinte minden este összevert, az oldalam, a hátam, a hasam tele volt fekete és lila foltokkal. Az volt a legrosszabb, amikor a tükör elé álltam, egyre ijedősebb, csendesebb, és engedelmesebb lettem. Iskolán kívül alig beszéltem Mary-vel. Azután, hogy ráordítottam eltaszítottam magamtól, és ez csakis az én hibám. Mindig átjött meglátogatni, de alig beszéltünk. „Aggódok érted Sadie… Ha szükséged van valakire, tudod hol találsz…” Pislantottam és már itt se volt… Amikor hazaértem, vártam, hogy apa is hazaérjen. Mindig részeg volt és megvert, a padlón feküdtem, sírtam és véreztem. Ahogy az idő megismétli önmagát, a testem továbbra is tele volt zúzódásokkal és édesapám velem együtt sírt, de más ok miatt. Most a konyhakövön feküdtem, megfogta az italát és otthagyott. „Nem bírom… már tovább… Kell, hogy legyen valami megoldás…” Sikoltoztam, nyöszörögtem, majdnem egy óráig ott kellett feküdnöm a konyhakövön mielőtt erőt gyűjtöttem, hogy felmenjek a szobámba és bezárjam az ajtót. Elegem volt, hogy mindig összever, elegem volt a fájdalomból, anya azt mondta, hogy nem lesz semmi baj… Nos, ez hülyeség! A ház mocskos volt, mindenhol ruhák voltak szétdobálva, mintha egy tornádó söpört volna végig, még étel se volt, enni se tudtunk. Már egy vagy két napja nem ettem semmit, majd apa maradékát kellett ennem, amit összesöpörtem a földön. Amikor berúgott tönkre tette a tárgyakat, egyszer anya kézzel festett vázájával ütött meg. Nem vagyok biztonságban… alig alszok, meddig bírom még?
Hat sebet számoltam össze az egyik karomon, nekem ez lenne a sorsom? Már egy hete nem voltam iskolában, már vagy tizenhétszer telefonáltak a hiányzásaim miatt, de egyszer sem hívtam vissza őket, elegem van az oktatásból. Minden, amit szerettem vagy legalább leszartam azt felemésztette a depresszióm és a tehetetlenségem… Egy kicsit tudtam, hogy ez a nap lesz a halálom napja, a nap, amikor elég bátorságom lesz ahhoz, hogy végezzek mindennel. Apa hazajött részegen, átvettem a fehér hálóingem, azt reméltem, hogy nem veszi észre, hogy itthon vagyok. „S-SADIE! G-GYERE ÉS KERESD MEG A ZAKÓM!!” Kiáltotta és minden szobába benézett, hogy megtaláljon, végül bedobta a törölközőt és visszament a nappaliba alkohollal a kezében. Megkönnyebbülve sóhajtottam, az ágyam alá rejtőztem el. „Közel volt…” Kiszáradt a torkom, szomjas voltam, gyorsan leszaladtam a lépcsőn, óvatosan beosontam a konyhába, kivettem egy poharat a szekrényből, becsuktam a szekrényajtót, majd megláttam apát mellettem állni, mérgesen nézett rám. „Francba…” Gondoltam magamban, közelebb lépett, próbáltam elfutni, de elkapta a karom, mint ahogy a hús felakad a kampóra. „Sadie drágám, miért bujkálsz előlem? Nem jó ötlet, hisz tudod, hogy úgyis megtalállak, elkaplak, mint Vénusz légycsapója a legyet!” Most valahogy okosabbnak tűnt, mint múltkor, de nekilökött a konyhapultnak, nem kaptam levegőt, ziháltam, elejtettem a poharat, a darabjaira néztem, az egyik szilánk beleállt édesapám lábába, vér folyt a cipőjére és a földre. Az volt a legrosszabb dolog, amit valaha is tettem, próbáltam magam megvédeni… Egyre mérgesebb lett, sikított, megragadott a torkomnál, neki dobott a konyhapultnak és felpofozott. Vért köhögtem fel, sírtam, bocsánatért esdekeltem, de folyamatosan megállás nélkül pofozgatott, olyan közel volt már a halál, próbáltam lefogni a kezét. „Nem érdemled meg az életet! Neked kellett volna meghalni, nem Marie-nek! A FELESÉGEM VOLT AZ ÉLETEM!!! Te egy senki vagy, egy akadály, ami mindig rá emlékeztet!” Az arcomba üvöltött, ahogy ott feküdtem, zokogtam, vért köhögtem fel, aztán a szavak áramütés szerűen értek. „SOSEM SZERETTELEK! NEM VAGY A LÁNYOM!!” Elérkezett a pillanat, amikor már tényleg minden elveszett. Elsétált, szétverte a tárgyakat miközben összeszedtem minden erőmet és sikerült felmennem a szobámba. „Nem vagyok a lánya, s-sose szeretett, ez csak egy álom… UGYE?!” A tükörre tettem a kezem, láttam benne az összetört arcom, az összetört szívem, az összetört lelkem és tudtam, elérkezett az idő, hogy elmenjek, elmenjek ebből a szenvedésből, a legjobb lenne itt és most véget vetni az életemnek!
Sikítoztam. „MI VAGY TE?! MI VAGYOK ÉN?! SADIE MARIE BENNETT VAGYOK ÉS AZ ÉLETEM SZAR!!” Miért kiabálok a tükörképemmel? Nagyon rosszul néztem ki, de már nem érdekelt többé a külsőm. Megragadtam édesanyám kését, ami a szekrényen hevert, boldogság fogott el, amint rá néztem. Reszketni kezdtem, de gyorsan lenyugodtam, mert elérkezett a megváltás ideje. Nevettem és sírtam is egyszerre, a hajam az arcomba lógott, hátradöntöttem a fejem s az egyik kezemmel hátracsaptam a hajam. Erősebben megszorítottam a kést. „Készen állok erre? Miért nem vetettem véget ennek korábban?” Sose sikerült, a vágásoknak nem volt értelmük, nem jutottam velük előbbre, kell hogy legyen más megoldás. Mosolyogtam. „Nincs többé fájdalom, nincs többé szenvedés! Nem leszek hitvány és hasztalan!” A kést a nyakamhoz emeltem, de megcsúsztam és a kés belefúródott a bal szemembe. Kifolyt a szemem, végig csordult a folyadék a bőrömön. A földre zuhantam a késsel együtt, sikítottam, kétségbeesetten kapálództam. „BASSZA MEG, BASSZA MEG, NAGYON FÁJ!! NEM BÍROM ELVISELNI!!” Nem hiszem el, de már biztos, hogy nincs sok hátra az életemből, így nem élhetem le az életem. Megöltem magam. Megragadtam a kést, a nyakamhoz emeltem, és gyorsan elvágtam a torkom; ledermedt a testem, elejtettem a kést, vér csordult ki a számból, a nyakamból spriccelt a karmazsinvörös folyadék, elárasztotta az egész szobát. A testem pár másodpercig még rángatódzott, aztán kialudt életem lángja… végre szabad vagyok.
Hová ment a lelkem? A mennybe? Vagy a pokolba? Nem, nem mentem sehova… Pár perc múlva ektoplazma formában hagytam el a holttestem, újjászülettem, de nem úgy, ahogy akartam volna; ránéztem a holttestemre, pánikba estem. Alaposan megnéztem az új énem, már nem szilárd állapotú vagyok, mint egykor, elég érdekes, de egyúttal ijesztő is. „M-mi… Mi ez?!” Megszólaltam, de a hangom eltorzultnak hallatszott, mintha egy barlangban kiáltanék, és a hangom visszhangozna. „Miért vagyok még mindig a Földön? Ennek semmi értelme… A testem ott fekszik, de én is itt vagyok, egy lélek vagyok… Talán képzeletbeli? Nem… Nem…” A föld felett lebegtem, lassan körbementem a szobában, megpróbáltam megfogni a kilincset, de mint a vaj úgy csúszott ki a kezemből, szó szerint átment a kezem az ajtón. Felkiáltottam, de semmi baj, mosolyogtam majd átmentem az ajtón, kiértem a folyosóra. Az élettelen testem még mindig vérzett, a folyadék átáztatta a parkettát, a szobám alatti szobában tartózkodott az édesapám, s hirtelen vér csöpögött a fejére, megérintette, összedörzsölte az ujjait s akkor érezte, hogy nem víz; felszaladt az emeletre. „SADIE?! MI A FA-” Kiabálta, láttam a lélegzetét, s keresztülment rajtam, de túl részeg volt, szóval nem érdekelte. Erősen kirántotta az ajtót, elejtette a poharát, ami széttört apró szilánkokra. Rá nézett a holttestemre, könnybe lábadt a szeme, hívta a 911-et és a rendőrséget, hogy öngyilkossági bejelentést tegyen. Ott lebegtem mellette, integettem, vicces arcokat vágtam, de nem vett észre. „Talán… azért nem lát engem, mert nem akarom, hogy meglásson…” Egy percig némán ott állt, tágra nyitotta a szemét, hátraugrott a félelemtől, a lánya ott lebegett előtte. „S-SADIE?!” Sikított én meg nevettem. „DRÁGA APA, ÚGY LÁTSZIK FORDULT A KOCKA!!!” Vihogtam és keresztbe tettem a karom. „Érzem a lelked, reszket a félelemtől, talán… szellemet láttál?” Kuncogtam, ahogy apa ott állt megrémülten. „Nem kell tőlem félned! Ó várj! De kell!” Becsuktam a szemem s megszálltam a testét; próbált küzdeni, de én beférkőztem a testébe. „Ne mozogj! Így sokkal élvezetesebb lesz téged megölnöm!” Felnevettem, a kezemmel megszorítottam a szívét s hirtelen meghúztam. A testében voltam, én irányítottam, most az egyszer úgy éreztem, hogy semmi sem állíthat meg, újjászülettem! Van célom, van tervem, bosszút fogok állni! „Nézz rám! Egy részeg ember vagyok, aki veri a lányát, mert az anyjára emlékeztet, akit jobban szerettem, mint őt!” A hangszálait használtam, hogy kimutassam az érzéseimet. Megfogtam egy kést, hogy öngyilkosságot kövessek el, úgy használtam a testét, mint egy bábot, rángattam a karját, mint egy rongybabát, egész végig megállás nélkül nevettem. „Nahát, én is ezt tettem magammal, most megismered a fájdalmam, a szenvedésem, amit tettél az nem volt helyes és nem hagyom, hogy bánts másokat is!” Hangosan kiáltottam az ő hangján. Gyorsan elvágtam a késsel a torkát, össze-vissza döfködtem bele a kést, mint egy voodoo babába. „AHAHAA!! MILYEN ÉRZÉÉÉÉÉS APA?! JÓÓÓÓÓÓ?!?!?! NEKEM IGEN!!” Ordítottam, a teste a földre zuhant, a vér elárasztotta a ház még egy részét. Kijöttem belőle és ott lebegtem a holtteste felett. „Jaj, szegény apa! Ezt az új énemet neked köszönhetem!” Magabiztosan beszéltem aztán kitört belőlem még valami. „Most már tudom, miért kellett így születnem! Olyan emberek miatt, mint te! Emberek, akik bántják a gyermekeiket csak azért, hogy nekik jó legyen! Ennyit a változásról… Most már van célom. Mindent köszönök apa, hogy addig vertél, míg véget vetettem az életemnek! Jobb vagyok, mint voltam, anyának igaza volt!” Vigyorogtam, majd szirénák hangját hallottam, ahogy a házunk felé közelednek. „Hát, a zsaruk egy kicsit elkéstek, nem apa?” Nevettem, ahogy a testem végiglebegett azon a helyen, amit én egykor otthonnak hívtam. Magam mögött hagytam a régi életemet, a fájdalmakat, eleget tettem anya szavainak.
Szóval azt tanácsolom, hogy amikor saját családod lesz, tisztelettel bánj gyermekeiddel, mert ha nem, biztosra veszem, hogy jó barátok leszünk…

Forrás

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése