Sárga esőkabát

Tudom nem így kéne elkezdeni, de őszinte kell, hogy legyek… soha többé nem csinálok semmit. Úgy értem elég nehéz meghozni egy ilyen döntést, de ez igaz. Ez nem új dolog, csak már egyre rosszabbodik a helyzet. Nemrég fejeztem be a főiskolai tanulmányaimat, és mint a legtöbb diplomás én se találok munkát. Tudod hogy megy, munka nélkül nincs tapasztalat, tapasztalat nélkül meg nincs munka. Ördögi kör, mely magába olvaszt. Addig kell motiváltnak maradnod még egyszer csak vége nem lesz.
Ahogy már mondtam, mostanában egyre rosszabb a helyzet, a legtöbb barátom már elhelyezkedett valahol vagy elköltözött. Nem az ő hibájuk, hogy a társadalmi életem hanyatlik, csak már feladtam a próbálkozást. Még akkor is ideges vagyok, amikor megkérek valakit, hogy menjünk el valahova. Egyszerűen félek, amikor beszélnem kell valakihez, nyilván azt gondolnák, hogy micsoda balfék vagyok. Ezért biztos nem akarnának velem együtt dolgozni. Még ha összeszedem magam és megkérek valakit, hogy lógjunk, semmi kedvem elmenni sehova. Nincs erőm bármit is csinálni. Amikor elmentem otthonról, mindig szomorúnak éreztem magam. Így már nem megyek el a szüleim házából. Néha még a villanyt sem kapcsolom fel a szobámban. Csak ülök a sötétben, internetezek, várom, hogy este legyen s lefekszek aludni.
Mindig is egy álmodozó voltam, talán csak azért, mert kreatív vagyok vagy ilyesmi. Az alvás volt az egyetlen mód, hogy elmeneküljek a világ elől, az egyetlen része a napnak, amikor nem éreztem magam egy csődtömegnek. Semmiért sem vagyok felelős, csak lehunyom a szemem, pihenek és leszarok mindent. Egyre többet és többet aludtam. Álmodtam, a tudatlanság oly érdekes volt, nem számít, hogy mit tettem, soha semmit sem tudtam elérni a valóéletben… Rosszabb lett, most már nem bírok ébren maradni négy óránál tovább.
Amikor már ilyen sokat alszol, egyre nehezebb és nehezebb lesz észben tartani, hogy mi volt álom és mi az, ami tényleg megtörtént. Ez az egész szundikálós pihenés már vagy két hónapja tart megszakítás nélkül. A folyamatos családi veszekedésektől eltekintve így is egy teher lettem nekik… Tudom, hogy több időt kellett volna rászánnom arra, hogy találjak munkát, de mindig amikor megpróbáltam úgy éreztem, hogy az elmém megakadályoz ebben s túl fáradt lettem ahhoz, hogy bármit is tudjak csinálni…Valami azt súgta, hogy a próbálkozásoknak nincs értelmük. Azt hittem, hogy csak idő kérdése mielőtt a stressz felülkerekedik rajtam miközben alszok.
Minden kristály tiszta volt, a képek az elmémben szinte tökéletesen a valóságot reprezentálták. Éreztem a tárgyak fogását, megérintettem őket, nagyon valóságos volt. Mindegyik álom összefüggött valahogy, mintha egy filmet néznék…
Mindig óriási épületeket láttam, mint a felhőkarcolók, amik össze-vissza tekeregtek felfele. Néha egymásba gabalyodtak, s úgy nézett ki, mint egy pókháló. Amikor rájuk néztem, mindig elfogott a félelem, hogy összeomlanak. Mindig hallani lehetett körülöttük, ahogy a fémet csiszolják, nyújtják, kalapálják… Lehetetlen volt bejutni az épületekbe… Mihelyt az épületekre néztem, észrevettem a tükörképemet az üvegen. Egy sárga kabátos alak állt mögöttem… Sohase láttam meg, amikor hátranéztem. A tükörképből is csak annyit láttam, hogy ott áll, engem bámul egy kicsit távolabbról… Nem voltam benne biztos, hogy tud mozogni… A tükörképben mindig mereven állt…
Amikor végre el tudtam távolodni az üvegtől, valamit felfedeztem abban a világban, ahová tegnapeste csöppentem. Az álmokban mindig szerepeltek más emberek. Emlékszem, hogy beszéltem hozzájuk, de sohasem szólítottam meg őket, mintha nem lenne nevük. Még csak nem is ismerek olyan személyt, aki hasonlítana az álombeli férfire vagy nőre, akik az elmém építette világot népesítik be. Legtöbbször ezekben az álmokban hétköznapi dolgokat csinálok, eszek, beszélgetek, s időnként szerencsejátékozok. Az álombéli barátaim nagyon… valóságosak. Mindegyikük máshogy reagál a dolgokra. A családtagjaikról beszélnek, akikkel én sohasem találkoztam vagy csak a hobbijaikról fecsegnek. Ez volt eddig a legjobb a héten, igazi beszélgetésben volt részem az én kis álomvilágomban… Olyan volt mikor még voltak barátaim, amikor elmentem otthonról… Kivéve azt a furcsa pillanatot, ami minden álmomban bekövetkezik. Nyugodtan alszok, s az egyik ember mindig megkérdezi tőlem „Figyel téged?” kicsit ideges hangnemben.
Egyszer azt álmodtam, hogy részegen fogócskázok. Körbe-körbe megyünk, majd mindenkinek meg kell állnia és megragadni egy másik italt. Az egyik ember engem ragadott meg, a körmeit a vállamba mélyesztette és ordítva feltett egy kérdést. Még egy álomban sem adok sokkal több választ egy udvariatlan „Mi van?!” –nál. Ezután a férfi olyan zavarodottan nézett rám, mint amilyen én voltam… egy pillanatig úgy éreztem mintha valami figyelne. Sárga színen akadt meg a szemem…
Már hetek óta történnek ilyen dolgok, igaz elég nyugtalanító, de jobb mint ébren lenni. Egyszerű figyelmen kívül hagyni ezt az egy zavarodott pillanatot, talán jobban oda kéne figyelnem, hogy mi folyik körülöttem… Az épületek lassan megváltoztak, mintha megnőttek volna. Sokkal torzultabbak, csavartak lettek, és az épületekből jövő hangok is hangosabbnak hallatszódtak. Akkor vettem észre a változást, amikor már eltakarták az eget…
Ekkor a barátaim is megváltoztak. Már nem kérdezték azt, hogy „Figyel téged?” Az egyik barátom minden éjjel feltette ezt a kérdést. Az emberek most már csak azt hajtogatták, hogy „Mennem kell… most már itt van.” Nem értettem, hogy miért változott meg minden. Többet alszok a kelleténél csak hogy megértsem, hogyan változnak meg az álmok… de hogyan tudnám megfejteni, ha ezek az épületek hirtelen teljesen megváltoztak?
Aztán egy idő után már nem vettek körül emberek, s magas lett a légnyomás. Amikor felnéztem az égre, láttam az épületeket, amik bezárják az eget, lassan befedik az egészet. Ez a látkép szétesett, a félelem elfoszlott és ez már tagadhatatlanul a valóság. Hangok a nagyvilágból, még sohasem hallottam ehhez foghatót. Úgy éreztem, hogy ez a dübörgés szétrepeszti a koponyámat. Mintha valami lassan felaprítaná az agyamat. Az ilyen részeknél az álmaimban mindig kíváncsian néztem a világ elpusztulását és kétségbeesetten próbáltam józan maradni. Néha megesküdtem volna, hogy láttam azt a sárga izét elmozdulni a messzeségben. Egyre bátrabb lett s majdnem hagyta, hogy meglássam… Még mindig próbálkozok, hogy végre rájöjjek erre az egészre, de eddig mindig kudarcba fulladt.
Akkor kezdett el zavarni, amikor ébren voltam, nem akartam többé aludni. Arra keltem fel, hogy fájt a fejem, mint az álmomban. Mindent kipróbáltam, hogy ne aludjak el. Legalább ha ébren vagyok, akkor megszüntethetem a fejfájást fájdalomcsillapítóval. Az az egyetlen baj, hogyha beveszel három tablettát két óránként, akkor nehéz nyitva tartani a szemed.
A próbálkozásaim ellenére elaludtam, és most a kanyargós fémek szűk folyosókat formáltak. A dübörgések mindenhol visszhangoztak, mintha egy valamilyen szörny rohadt szívverése lenne, ami felemészti az álmaimat. Futásnak eredtem, kell hogy legyen kijárat. A hang egyre hangosabb lett, mintha az akaratomat tesztelnék. Azt akarja, hogy kiszálljak, leüljek és feladjam, mint ahogy mindig is tettem az életben. Az őrületben megláttam. Először egy nagy ajtót vettem észre, mintha egy kápolna belseje lenne. A csavarodott fémek furcsa mintát formáltak, mintha valamit szimbolizálnak, de fogalmam sincs mit jelenthet.
A szoba közepén, ahol először megláttam egy férfire hasonlított sárga esőkabátban. Abban a rohadt pillanatban rákiáltottam „Hé!” Mély megbánást éreztem, ahogy rángatódzott majd megfordult. Mintha minden lényeges dolog szétfoszlott volna… Egy pillanat elejéig úgy tűnt, hogy ember, aztán pedig inkább egy állatra hasonlított. A szörny minden levegővételénél megfájdult a fejem. Mintha a szemem nem tudná feldolgozni azt, ami előttem van s ezért emlékeket, gondolatokat, az életem napjait próbálja hozzátársítani, hogy mi is ez a lény. Biztos tudja, hogy mi folyik az elmémben. Egy másodpercre elmúlt a fejfájásom, megesküdnék, hogy nevetést hallottam.
A siránkozás az elmémben egyre hangosabb lett, talán mindjárt elmúlik. Nem bírtam gondolkodni, nem tudtam becsukni a szemem, nem tudtam megmozdítani a lábam. Nem tudtam elfutni, a szemem megakadályozott ebben… A szememmel próbáltam kivenni a szörny alakját. A fájdalmon keresztül valahogy megláttam a bőre mintázatát, csak ahhoz tudtam kötni, amit legelőször megláttam… az átkozott esőkabáthoz. Most már olyan közel van… Elrejtőzött a kapucni alá, a szeme körvonalai szinte lángoltak a fekete szurokszerű folyadékon, ami az „arcáról” csöpögött. Ahogy közelebb került, éreztem, hogy lélegzik… Én meg csapdába estem, mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Tudtam, hogy itt fogok meghalni, tudtam, hogy ez már a kibaszott vég. Végig fogom nézni, ahogy élve felfal, nem bírtam gondolkodni. Éreztem, ahogy széttépi a bőröm, láttam a belső szerveimet kifolyni, furcsa mintákba rendeződni, lehetetlen leírni. Nem sírok, nem sikítok… Csak nézem, ahogy elmegy az eszem, elhomályosul a látásom, minden egyes mozdulat fájdalom. Az utolsó hang, amit hallottam az a fogai belemélyedése a húsomba…
És aztán felébredtem… teljesen leizzadtam. Zokogtam, sikítottam mielőtt rájöttem, hogy valahogy ébren vagyok. Örömkönnyek potyogtak a szememből. Csak egy álom volt, jól vagyok, minden rendben van. Csak álmodtam ezt az egészet… Most már minden rendben lesz… Csak egy rémálom volt, semmi több.
Vége van, vége van ennek az egésznek. Nem számít mi fog legközelebb történni, a legrosszabbon már túl vagyok. Bármi is volt ez a szörny, örökre eltűnt. Nem fogok többet ennyit aludni… Talán megint el kéne mennem itthonról időnként. Minden rendben lesz. A fáradság felülkerekedett rajtam…
Elnehezültek a szemhéjaim és mielőtt észbe kaptam már a kápolnában voltam… Nem bírtam mozdítani a karomat és a lábamat, nem számított milyen erősen próbálkoztam, csapdába estem. És aztán rájöttem… az emberek körülöttem, akikkel álmodtam ugyanúgy csapdába estek, mint én. A szörny abban a rohadt esőkabátban odament mindenkihez, a falra tűzte őket, kizsigerelte, harapdálta őket a maga logikátlan módján. Mindegyik mozdulatánál elkezdett fájni a fejem, szédültem. Mindegyik lépésénél sikolyok hallatszódtak. Lassan elérkezett hozzám is… A nyaka össze-vissza tekeredett, mintha felém próbálná fordítani a fejét. Valahogy a sikolyok és a pánik után elmúlt a fejfájásom. Egy pillanat elejéig a fogai egy vigyorba húzódtak, a szeme vörösen fénylett… Éreztem, ahogy a körmeit belemélyeszti a lábamba, éreztem, ahogy az izmaim és a bőröm kettéhasad, mielőtt végleg kettészel…
A szívében ejtett foglyul… Ezt a világot uralta, egy gonosz isten fém kápolnába zárva. Hozzáhasonlítva én csak egy szánalmas, rothadó húsdarab voltam. Az arcomat marcangolta a fogaival… Valami miatt sohasem fog elmenni. A karmait és az agyarait a mögöttem lévő fém falba mélyesztette. Ennyi maradt belőlem, az utolsó perceimben megtanultam egy dolgot… Végre rájöttem mi okozza a hangokat, amiket hallottam már a legelején…
Mindig amikor lehunytam a szemem egy kápolnában találtam magam. Minden egyes éjszakán kettétéptek, ha elmertem aludni… Amikor ébren vagyok nehéz azon gondolkodni, hogy mégis miféle szörny emészti fel az álmaimat. Mindig próbálom bebeszélni magamnak, hogy ez csak egy álom… De mégis annyira valóságos… Soha többé nem csinálok semmit, mert nem tudok… Megakadályoz, még akkor is félek, ha csak lehunyom a szemem… Nem tudom még meddig bírom. Még most is kísért a gondolat… Könnyű lenne… Csak le kéne nyelnem az egész doboz fájdalomcsillapítót… Akkor mindennek vége lenne, és akkor nyugalmam lehetne…

Forrás

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése