Karmazsinvörös agyarak

"Úgy fázom."
Ez volt az első gondolat, ami Amber kába tudatába jutott. Kinyitott a szemét és nem látott semmit, csak az őt körülvevő sötétséget. Halkan felnyögött ahogy felküzdötte magát a hason fekvő pozícióból amin feküdt, maga köré fonta csupasz karjait hogy védekezzen a levegőt átható furcsa hideg ellen. Számtalanszor pislogott és elsöpörte a sötét hajtincset az arcából, ahogy a szeme elkezdett hozzászokni az éteri aurához ami betöltötte a hideg, üres szobát.
"Mi... Hol vagyok? Hogy kerültem ide?"
Térdre küzdötte magát és megborzongott. A szoba hideg volt... nagyon hideg. Nem emlékezett arra, hogy jutott ide, semmi emléke nem volt az elmúlt pár óráról.
Amber lassan felkelt és körbenézett. "He-helló? Hol vagyok? Van itt valaki?" kiáltotta, a reszkető hangja némileg visszhangzott a kopár szobában. Az általában aktív elméje homályos volt, próbálta észlelni mi történik vele, és zavarodottságában egy jeges félelem kezdte hatalmába keríteni. "Mi történik?" Reszketett és újra maga köré fonta a karjait. "Gyerünk, Amber, gondolkozz; mi az utolsó dolog amire emlékszel?" Megdörzsölte a szemét. "Erik... A könyvesbolt... Ne, nem tudok emlékezni!"
Amber ismét körbekémlelt. Egy furcsa, halvány, foszforeszkáló köd terjengett körülötte, nagyjából elég fényt adva ahhoz, hogy lássa a környék formáit. Ennek a hideg ködnek hála észrevett egy ajtót, és borzongás futott végig a gerincén, bár azt nem tudta, hogy az izgalomtól vagy a rettegéstől. Amber óvatosan az ajtóhoz sétált és kinyúlt, hogy lenyomja a hideg kilincset. Az elméje egy furcsa félelemtől lángolt, amely elnyelte a gondolatait, miközben a kilincset fogta. "Mi van az ajtó mögött? Mi van, ha be van zárva, és csapdába estem? Egyáltalán miért vagyok itt? Ez a szoba olyan hideg."
Zakatolt a szíve, Amber összeszedte magát és szorosabban markolta meg a kilincset, lassan lenyomta és kinyitotta az ajtót. Megkönnyebbülésére egy utat nyújtott; és még meglepetésére nem adott ki hangot. Nem nyikorogtak a zsanérok, semmi finom csilingelés ahogy a kilincs a foglalatba fordult. Csak csend.
Lenyelte a gombócot a torkában és az ajkára harapott ahogy teljesen kinyitotta a csendes ajtót és kikukucskált. Átlépte a küszöböt és körbenézett. Egy folyosó volt. A régi viktoriánus házakra emlékeztette, leszámítva hogy ez teljesen csupasz volt. Semmi kép, szobor, szobanövény, még tapéta sem; csak sötét, hideg falak és ajtók. Ajtók tucatjai sorakoztak a folyosó mindkét oldalán, némelyek hasonlóak és némelyek pont olyan sötétek és csendesek mint amiből kijött.
Amber ismét megborzongott és próbálkozott, a hangja még mindig remegett, "Ömm... Helló? Van... Van itt valaki?"
Semmi válasz nem volt csak a hangja a sötét falak között zengve. A kezeit szorongatta és szorosabban ölelte magát, a szíve zakatolt. "Meg kéne próbálnom kinyitni az egyik ajtót?"
Óvatosan előrelépett egyet, elérte a vele szemben lévő kilincset. Annak ellenére, hogy az előbb meg tudta ragadni, lefagyott, és a puszta terror hidege futott végig a gerincén.
Egy hang hallatszott mögüle a szobából, ahonnan nemrég kilépett: egy halk sziszegés.
Az aggodalom egy halk nyögése jött ki a torkán ahogy megfordult, a szemei nagyra nyíltak és elsápadt. Irányíthatatlanul reszketni kezdett ahogy a sötét szobába bámult. Először nem látott semmit, csak a hideg sötétséget ami körülölelte. Tovább bámult, nem merte elkapni a tekintetét ahogy várt.
Aztán ott volt.
Egy magas, vékony alak állt, majdnem olyan sötét mint maga a szoba, halványan emberszerű alkatban, de ezenkívül észrevehetetlen a sötétségben. Amber lassan elhátrált az ajtótól, minden porcikája azt súgta neki hogy meneküljön, még ha nem is tudott. Bénultan állt, a szobában lévő sötét teremtményre nézve.
A halk, sziszegő lélegzés kikúszott a borongós kamrából... mosolygott. A sötétség mosolygott, két hosszú, csillogó szemfoggal.
Amber tudata hirtelen feléledt a torkából kitörő sikollyal és futott. Az elméje zsibbadt a félelemtől, a teste túlélőbe váltott ahogy végigszáguldott a kísérteties folyosón. Érezte maga mögött; olyan hideg volt. Sorban elrohant az ajtók mellett, nem törődve semmivel csak a meneküléssel... és az agyarakkal. A látása elhomályosult ahogy az agya kétségbeesetten pörgött. "Van egy kijárat, biztosan van egy kijárat..."
Hallotta a falak között kígyózó sziszegés visszhangját. Követte.
A folyosó hirtelen véget ért, egy éles jobb kanyarral. Nem volt ideje hogy lassítson, Amber nekicsapódott a falnak és megtántorodott, nem mert a háta mögé nézni ahogy a másik folyosóra fordult.
A sziszegés még mindig követte.
Izzadtság csöpögött a homlokáról, a terror könnyeivel vegyülve ahogy a túlnyomó remény és energia fogyását érezte. A futása tántorgássá lassult, az elméje egy furcsa, ködös fájdalommal lángolt. Tovább folytatta, a félelemtől vezérelve. Ahogy egy újabb sarkon befordult, meglátta a váratlant. Az egyetlen, kétségbeesett remény tűnt elő a kicsi, de világos szoba láttára a folyosó végén; úgy érezte, évek óta először látott fényt. Ambert nem érdekelte, hova vezet, csak távol innen; távol a hideg sziszegéstől, és azoktól a csillogó agyaraktól. Amber megújult energiával rohant a fény felé.
A sziszegés folytatódott.
Mielőtt tudhatta volna, a fényes ablak előtt állt, ami fényesen világított és erős kontrasztot képezett a nyirkos, szürke falakra. Az utolsó csepp erejét összeszedve Amber felugrott, remélve hogy átjut a fénybe és a szabadságba... De a kezei egy üvegfalnak ütköztek.
Lihegett, és újra megütötte az ablakot, de az nem mozgott.
A sziszegés közelebb kúszott.
Az ablakon dübörgött, kétségbeesetten zúgolódva a lélegzetvétele közben. "Mi történik? Mi ez?"
Olyan hideg volt.
Az agya eléggé kitisztult ahhoz, hogy észrevegyen valamit az ablak mögött. Egy férfi volt, és rá nézett. A szíve örömében dobbant egyet, ahogy felismerte.
"Erik!" Kiáltotta. "Erik, én vagyok! Kérlek, nyisd ki az ablakot! Segíts!"
De nem jött reakció. A vőlegénye csak ült rá bámulva, a bánat arckifejezésével, a szemei kissé elhomályosultak a könnyektől. Amber nekiütötte az öklét az ablaknak, kétségbeesetten könyörögve, "Kérlek, Erik, segíts! Jön! Kérlek... Kérlek segíts!"
Még mindig nem válaszolt.
A sziszegés....
Amber a földre huppant, a körmei végigszántották az üveget ahogy lecsúszott. Könnyek gördültek le az arcán és a szíve úgy zakatolt, mint egy gőzmozdony ahogy összegömbölyödött és sírt. "Kérlek, Erik... Ments meg..."
A sziszegés közelebb ért.

....beep....beep....beep....
Erik a fényes kórházszobában ült, a soha le nem álló szívmonitort hallgatva, komolyan bámulva a menyasszonya még mindig csendes testét. Az ágyon feküdt, az egykor olyan gyönyörű és intelligens kék szemeire, megüvegesedve, kómás állapotban.
Már négy órája, hogy eszméletlenül fekve találták a az öreg Eldridge könyvesbolt hátsó szobájának padlóján, szemei a megdöbbenésben nyitva, egy kis könyv a kezében. Senki sem tudta, mi történt vele. Az eladó azt mondta, tökéletesen jól érezte magát amikor bejött, és az antik könyvek kollekciójában böngészett amiket nemrég kaptak, mielőtt hang nélkül a földre esett.
Természetesen ott volt a könyv amit szorongatott, az a kicsi, furcsa könyv egyszerűen "Karmazsin agyarakként" címezve. Ami nagyon furcsa volt, hogy se szerző se kiadási év nem volt közzétéve rajta, nem is beszélve a teljesen üres lapokról. De Amber szerette az ilyen dolgokat. Mindig gyűjtötte az ilyen ritka nyomdahibákat és az öreg könyveket, melyek csak egy hónapra voltak elérhetőek a 18. században. Ebben az értelemben vicces volt. Erik felsóhajtott és ismét megfogta a kezét. Olyan hideg volt.
Azon a pár órán keresztül türelmesen mellette ült, az üres szemeit nézve és gyakran beszélve hozzá, visszaemlékeztetve őt az együtt töltött időkre vagy a kedvenc történeteire; bármit, ami felébreszthetné az állapotából. De semmi sem segített. Az orvosok tanácstalanok voltak a tényt illetően, hogy a kómával szemben a teste egészséges volt. A légzése és a szívverése normális volt, nem volt jele sokknak, szívleállásnak, rohamnak, semminek.
Erik kinyúlt és finoman elsöpört egy sötét, selymes tincset az arcából. Olyan szép volt, még így is, az arcával egy csendes, érzelemmentes bambulásba fagyva. Újra akarta látni a mosolyát.
A gondolatait megszakította az ajtó nyílása. Az orvos odasétált hozzá, kezét finoman Erik vállára helyezte. "Sokáig voltál itt. Esetleg szeretnél egy kis pihenőt?"
Erik megszorította Amber hideg kezét. "I-igen, természetesen. Egyszerűen képtelen vagyok így látni, teljesen sápadt, és..." Behunyta a szemét, és megborzongott mielőtt felkelt. "Elmondod, ha bármi történik vele, igaz?"
Az orvos melegen elmosolyodott. "Feltétlenül; most menj és pihenj."
Erik bólintott és megfordult, egy utolsó, hosszú pillantást vetve az általa úgy szeretett Amber rezzenéstelen arcára mielőtt kisétált az ajtón.

Amber az ablaknál ült, a vőlegénye csüggedt arcát figyelve. Szipogott és felnyúlt hogy gyengén megkarcolja az üveget, ami elválasztotta a személytől, akit a leginkább szeretett és akiben a legjobban bízott. Olyan közel, mégis olyan távol.
"Ez biztosan egy álom. Ébredj fel, Amber... Kérlek, ébredj fel!"
Aztán Erik megmozdult. Amber felemelte a fejét és kétségbeesett, tág szemekkel nézte ahogy Erik ott áll, mielőtt-
"Ne. Ne, nem lehet! Itt hagy! Elsétál!" Felugrott és kétségbeesetten kiáltott, az öklével az üveget verve, próbálva felhívni magára a figyelmét, hogy végre észrevegye és megmentse. "Ne... Ne, kérlek! Erik, ne hagyj el! Kérlek, ne hagyj el!"
De elment. Az ablak üres volt.
A légzése nehéz és a szeme ködös a könnyektől, Amber ismét a földre huppant. Erik, a legközelebbi barát, az egyetlen akire mindig számíthatott hogy biztonságban legyen, elhagyta őt. A remény utolsó sugara is elhagyta. Egyedül volt; teljesen egyedül ezen a hideg, sötét folyosón. Aztán észrevette hogy valami megváltozott a környezetében. A sziszegés nem hallatszott. Az a rémes, rideg hang... semmi sem volt. Csak csend.
Amber visszatartotta a lélegzetét, lassan elfordította a fejét....
És a karmazsinvörös-agyaras vigyorra bámult.

Nyugodt csend töltötte be a világos kórházi szobát, amit csak a szívmonitor egyenletes üteme tört meg.
....beep...beep...beep...
Amber teste feküdt, üresen bámulva mint az előző pár órában.
....beep...beep...beep...
Pislogott. A szemei lassan elfordultak hogy lássa a szívmonitort.
....beep...beep...beep...
...beeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee
Felült, a selymes fekete haja úgy simult a fejére mint egy fészeknyi halott kígyó. Egy gyors mozdulattal letépte az arcáról az oxigénmaszkot mielőtt a bámulása az ajtó irányába fordult. Lépések hangjai hallatszottak kintről. A fény a szobában villódzott ahogy egy sötét, földöntúli köd kezdett szivárogni a padlóból. A kilincs zörgött ahogy kinyitották.
Egy halk sziszegés jött ki Amber torkán... és mosolygott két hosszú, csillogó, karmazsin agyarakkal.

4 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. A lány biztosan megérintette a könyvet, ettől esett kómába (a külvilág szerint.), de a "könyv" elkezdte üldözni mig kómában volt ugye. Amikor az ablakhoz ért, a párját látta, vagyis a külvilágot, de mikor a párja kiment a szobából a "könyv" elkapta és átvette az uralmat fölötte. legalábbis nekem ennyi jött le. :D

      Törlés
  2. Szerintem a könyv tényleg totálisan elkapta, és az ezelőtt pórul járt egyén üldözte őt sziszegve. Amber látta a külvilágot, és amikor az egyetlen ember, akire számíthatott, otthagyta, akkor átadta magát a sötétségnek. Szóval megmördelt és valszeg ő lesz a következő "sziszegő"

    VálaszTörlés