Zalgo

Kérlek, bocsásd meg ennek az üzenetnek a hosszát. Ez az első, és talán az utolsó alkalom, hogy hozzáférhetek egy számítógéphez, szóval gondoltam jobb, ha leírom az egészet amíg tudom, aztán eljuttatom azokhoz, akiknek tudnia kell erről. Elhagyom a várost; nem tudom hova megyek, de az biztos, hogy olyan messzire, amennyire csak tudok.
Oké, szóval, mint ahogy azt néhányan tudjátok, kb. egy éve hitelt vettem fel és megnyitottam a saját autószerelő műhelyemet. Az üzlet jól ment, nem panaszkodhatok. Mindig hálás voltam az embereknek, hogy kizárólag hozzám jöttek, az Isten tudja hány bolt közül, ami a városban volt. Elég jól ment minden ahhoz, hogy felbérelhessem az egyik haveromat, Neil-t, aki nagyon keményen dolgozott, és mindig kisegített, ha kellett.
Nos, múlt hónapban szükségem volt egy szabadnapra, hogy elmenjek egy Lamaze-tanfolyamra a feleségemmel, Rebeccával, így a boltot Neil-re bíztam. Azt hiszem, az volt az a nap, amikor minden elkezdődött, mert amikor visszaérkeztem, Neil – úgy tűnt – kábulatban volt és a ruháját mindenütt olaj borította. Még az arca is maszatos volt, mintha meg akarta volna inni vagy mi. Mondtam neki, hogy menjen haza, és mosakodjon meg, mert épp nem volt egy ügyfél sem, és hogy majd én elintézem, ha valaki mégis jönne.
45 perc múlva visszajött, de még mindig sokkal csöndesebb volt a megszokottnál. Ugyanolyan jól dolgozott, ahogy általában, de valami nem volt rendjén vele. Megkérdeztem, hogy történt-e valami, amíg nem voltam ott, de csak megrázta a fejét. Megkérdeztem, hány ügyfelünk volt, de csak érthetetlenül motyogott valamit.
Megkértem, hogy ismételje meg amit mondott, aztán rám meredt, és egy rövid pillanatra megesküdtem volna rá, hogy a szemei teljesen feketék voltak, írisz és ínhártya nélkül, csakis a mindent felemésztő feketeség. Hátratántorodtam, beleütköztem egy polcba, és véletlenül lelöktem róla néhány dolgot. Amikor visszanéztem rá, még mindig engem bámult, de már nem gyűlölködve, ahogyan addig.
– Csak néhány. – válaszolta – Pár nő, meg egy tetovált, motoros fazon.
Feltételeztem, hogy valaki közülük olajcserét kért, és akkor öntötte ki véletlenül. Megkérdeztem, hogy volt-e valami gond, de csak vállat vont.
Amíg távol volt, körbenéztem a garázsban, de nem láttam nyomát olajfoltnak, szóval akármi is történt, csodával határos módon csak rá folyt, máshova nem.
Úgy tűnt, nem akar róla beszélni, úgyhogy nem kérdeztem többet. A nap további részét végigdolgoztuk. Az azutáni nap viszonylag normálisan telt, kivéve, hogy Neil még mindig nem volt valami beszédes. Megkérdeztem tőle, hogy nem szeretne-e elmenni ebédet hozni magunknak, amíg én figyelek a boltra. Azt mondta „Persze.”
Amikor visszajött, én épp el voltam foglalva egy ügyfél autójával, szóval a kajámat az irodában lévő pultra tette.
Végeztem az ügyfél autójával, de bent kellett tartanunk éjszakára, hogy kitaláljuk miért döglik be folyton, szóval megkértem Neil-t hogy vigye haza az ügyfelet, aztán bementem az irodába, hogy egyek. Kínai kaját hozott, és jeges teát. Kinyitottam a szója szószt, hogy öntsek belőle, aztán furcsa dolgot vettem észre… A szósz mintha valahogy élt volna… olyan volt, mint több tucat tekergőző, tintafekete féreg, ami a rizsbe folyt, aztán eltemette magát benne. Fogtam a villát, és elkezdtem kimeríteni a rizst, hogy jobban megnézhessem, aztán hirtelen kis füstös indák kezdtek el felszállni belőle, és eltűntek a levegőben. Hihetetlenül éhes voltam, de túl rémült, ahhoz hogy megegyem, szóval otthagytam a jeges teával együtt a garázsban, és eldöntöttem, hogy majd otthon eszek valamit, amit én készítek. 
Sohasem láttam még csak hasonlót sem, mint az, és el sem tudtam képzelni, hogy hogyan kérdezhetném meg Neil-től, hogy ő vett-e észre valami hasonlót. Amilyen hűvös és távolságtartó mostanában, biztos vagyok benne, hogy úgy nézne rám, mintha bolond lennék, úgyhogy inkább hallgattam erről.
Azon a pénteken is, mint mindig, lementünk a régi bárba, hogy igyunk, és nézzük, ahogy a helyi zenekarok játszanak. Neil, mint ahogy egész héten, ugyanolyan csendes és távolságtartó volt. Egyébként nem volt egy ronda fickó, és annak ellenére, hogy nem sokat járt ki, vagy beszélgetett másokkal, aznap este amikor egy nő odament hozzá, beszélgetni kezdtek, és a végén együtt mentek haza.
Hétfő reggel megpróbáltam megtörni a jeget, és megkérdeztem, milyen volt a hétvégéje. Bólintott és azt motyogta „Jó.” Megkérdeztem, mi a helyzet azzal a fiatal nővel, és egy nagyon kicsit elvigyorodott – az első vigyor, amit az elmúlt héten láttam tőle – aztán azt mondta „Minden jól ment.” Nem kérdeztem tőle további részleteket, tudtam, hogy ha el szeretné mondani, elmondja, és az a kis vigyor elég volt ahhoz, hogy eloszlassa a kételyeimet és egy kis reményt adjon, hogy Neil talán nemsokára újra a régi lesz.
Forgalmas napunk volt kb. 3 óráig, aztán végre volt egy kis időm, hogy leüljek az irodában, és hallgassam a rádiót. Ott ültem hátradőlve a székemben, lábaimmal az asztalon, aztán megfordultam és a faliújságra néztem, ami a fejem mögött volt, tele újságkivágásokkal. Volt ott néhány vasárnapi képregény, mint Garfield vagy Calvin & Hobbes, amiket legalább százszor elolvastam már, mióta megnyitottam a boltot… de aznap valami más volt. Az első szalag még normálisnak tűnt, de a többin fekete indák kúsztak ki a keret széléről és a karakterek háta mögül. A karakterek füleiből és a szemeikből vér csöpögött, néha még az orrukból is, és minden szalagon a párbeszédek helyett azt mondták: „JÖN!”
Egy pillanatig döbbenten bámultam, aztán észrevettem, hogy az indák mozognak, és a karakterek fejei nagyon lassan felém fordulnak. Hátrálni kezdtem a faliújságtól az asztal felé. Átrohantam a garázsba, és Neil-nek kiabáltam. Nem lehetek én az egyetlen, aki ezt látja!
Meglepetésemre Neil sehol sem volt. Habozva visszamentem az irodához és bepillantottam. A képregények még mindig olyanok voltak, de már nem mozogtak. Odalopództam, és kinyújtottam a kezem, hogy leszedjem az egyik képregényt, amikor észrevettem, hogy a fekete indák az ujjaim felé közeledtek. Legalább háromszor olyan gyorsan mozogtak, mielőtt elrántottam a kezemet. Semmi jó nem származhat belőle, ha hagyom, hogy a bőrömhöz érjenek.
Leszakítottam az egész faliújságot és elégettem egy kukában odakint. Soha nem beszéltem róla senkinek. 
Aznap este mire hazaértem a feleségem már aludt. 
Pörgött az agyam, és sehogy sem tudtam magam rávenni, hogy vacsorázzak. Lefeküdtem aludni, de egész éjszaka rémálmok gyötörtek, majdnem minden órában felébredtem, így aztán végül feladtam az alvást.
Pénteken ismét elmentem a bárba, ezúttal egyedül: a feleségem nem ihatott, mert terhes volt, Neil-lel már nem volt olyan jó együtt lógni, rajta kívül pedig egyik barátomat sem tudtam elérni. Csak egy kis zsongásra volt szükségem, és máris jobban kezdtem magam érezni. Miután legurítottam néhány sört, kimentem a mellékhelyiségbe. Úgy éreztem, kezdek részeg lenni, szóval a csap fölé hajoltam és egy kis vizet locsoltam az arcomba. Aztán meghallottam. A hang a lefolyóból jött. Úgy hangzott, mint valami hosszabb kilégzés, aztán feltűnt, hogy értelme is van: „Jööön!”
Hirtelen repedések jelentek meg a porcelánon, legalábbis először repedésnek tűntek, aztán felismertem azokat az indákat, amiket nemrég a képregényeken láttam. Lassan kúsztak felfelé. Hátratántorodtam és kivágtam a mellékhelyiség ajtaját, egyenesen valaki mellkasának. Megfordultam, és egyenesen a koromfekete szemeibe néztem egy hat és fél láb magas motorosnak, akinek minden egyes bőrfelületét tetoválás borította, kivéve a kezét és a fejét. Gyorsan elbotladoztam előle és a szúrós tekintete elől, ami követett engem, miközben keresztülmentem a báron. Úgy éreztem, álmodom, ahol miközben az életedért futsz, olyan, mintha futóhomokon mennél. Ahogy átsétáltam a helyen, észrevettem, hogy nem a motoros volt az egyetlen, aki engem bámul. Úgy tűnt, minden egyes szempár engem figyel, és több mint a fele azoknak a szemeknek feketének tűntek. Néhányak ajkai mozogtak, és bár nem hallottam a hangjukat a zenegéptől, könnyen kitaláltam, hogy mit mondanak: „Jön!”
Aznap este egy szemhunyásnyit sem aludtam.
Ami azt illeti, az elmúlt néhány hétben szinte semennyit sem aludtam, amit biztosan észrevettél, ha beszéltél velem mostanában. Még mindig látom azokat a fekete szemeket, amint engem bámulnak. Félek, hogy mindenki, akivel összefutok, átváltozik és azokat a szavakat suttogja nekem, és mélyen belebámulnak a lelkembe azzal a gonosz ragyogással. Minden alkalommal, amikor egy csaphoz közel megyek, vagy enni készülök, félek, hogy látni fogom azokat a kígyózó, fekete indákat, amint felém kúsznak. Még a feleségem is távolságtartónak tűnt az utóbbi időben.
Aztán ma este, ahogy hazafelé vezettem a munkából, és igyekeztem nyitva tartani a szemem, nehogy átsodródjak a szembejövő forgalomba, megcsörrent a telefonom; Rebecca volt az. Útban volt a kórház felé, hogy megszülje a gyerekünket, és az elmúlt két hétben először boldog voltam!
Amikor odaértem, már a szülőszobában volt. Alig vette észre, hogy besétáltam, de nem tűnt meglepettnek, amikor leültem mellé és megfogtam a kezét. Próbáltam beszélni hozzá, de érzéketlen volt, és én olyan fáradt voltam, hogy észre se vettem, hogy kezdek álomba merülni, amíg be nem jöttek az ápolók, hogy átvigyék egy másik szobába. Felvettem a védőöltözetet, és utána mentem, fogtam a kezét és nyugtatgattam, ahogyan a Lamaze-n tanították, Rebecca pedig hirtelen elkezdett átkozódni és sikoltozni. Egyre jobban szorította a kezemet, aztán megláttam valami furcsa mozdulatot a hasán. Az orvos mondta, hogy a baba feje már látszik és Rebeccát bíztatta, hogy nyomja erősebben. Én is mondtam neki, aztán olyan hanggal ordított rám, amit nem tudnék leírni. Amikor ránéztem, engem bámult ugyanazokkal a szemekkel, amilyen a motorosé volt. Ugyanazok a szemek, amilyen Neil-é volt hetekkel ezelőtt. Próbáltam elengedni a kezét, de ő egyre jobban szorított. Fekete vér fröccsent a doktor köpenyére, de úgy tűnt, észre sem vette. Amikor megint Rebecca hasára néztem, fekete, lüktető ereket láttam a bőre alatt. Még mindig engem bámult, de már nem sikított, hanem vigyorgott… azokkal az obszidián szemekkel.
– Hogy megidézd a Nezperdián elméket képviselő Káoszt... – lehelte érdes hangon.
– Azt, aki a fal mögött vár. – folytatta a doktor, és lenézett a gyerekre, az én gyerekemre, aki most némán feküdt, a véres kezeiben. Felnézett, és felemelte a babát, amiből úgy tűnt, tintafekete folyadék szivárog, valami olyasmi, mint ami Neil-t borította be pár hete. Nem sírt, de élt, és megmozdult, amikor az orvos felemelte. Kinyitotta a szemeit, amik ugyanolyan feketék voltak, mint a feleségemé. Mint az orvosé. Kórusban mondták ki a nevét:
– Zalgo!
Kiszabadítottam a kezemet a feleségem vasmarkából, és kirohantam a szobából. Elszáguldoztam az ápolók mellett a folyosón. Amikor megálltam és visszanéztem, láttam a doktort és az újszülött gyerekemet, amint fekete indák nyúltak ki belőlük, és egyenesen felém tartottak. Megfordultam és futni kezdtem a lifthez, ahol gyorsan nyomkodni kezdtem a gombokat. Visszafordultam és láttam, ahogy az indák végighaladnak a folyosón, bár senkinek sem tűntek fel addig, míg végig nem csúszkáltak a lábaikon, és aztán abban a pillanatban mindenki felém fordult és rám nézett ugyanazokkal a fekete szemekkel. Inkább hagytam a liftet és pánikolva a lépcsők felé kezdtem futni. Lerohantam 15 lépcsősoron, egészen az előtérig, aztán ki a parkolóba, beugrottam a kocsimba és vezetni kezdtem. Nem tudtam, hova a fenébe megyek, csak el akartam húzni onnan minél hamarabb. Nem tudom, hogy megőrültem-e, de minden bizonnyal úgy tűnik. Egyszerűen képtelen vagyok többé azokkal lenni, akiket ismerek. Mindegyiküknek ugyanolyan szemei vannak, és ugyanúgy bámulnak engem, még a gyerekem is… ó, istenem, a gyerekem.
Még mindig látom azokat a szemeket a mellettem elhaladó autókból, ahogyan engem bámulnak, aztán valami furcsa véletlen folytán, a motoros péntek estéről húzott el mellettem, és követett két mérföldön keresztül. Néha felém fordult, és vigyorgott. A szemeit nem láttam a napszemüvegén keresztül, de tudtam, hogy ugyanaz a pasas. Úgy tűnt, a tetoválásai mozogtak, a jobb bicepszén lévő lángoló koponya szemgödreiből pedig vér folyt.
Amint tudtam, lefékeztem, és hagytam hogy elmenjen mellettem, aztán balra fordultam egy U kanyart leírva. Azt hiszem, sikerült leráznom. 
Most egy motelben vagyok, 3 órára a várostól, ez volt az első hely, ahol találtam wifit. Fáradt vagyok, remegek, és sajog a kezem ott, ahol a feleségem megkarmolt. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek, vagy hogy kihez fordulhatnék. Bizonyára őrültségnek hangzik ez a történet, engem meg valószínűleg bezárnak majd valami elmegyógyintézetbe, mondjuk, nem vagyok benne biztos, hogy az ártana nekem, de egyszerűen képtelen vagyok azokba a szemekbe nézni. Minden alkalommal, amikor meglátok valakit, hogy engem néz, bepánikolok, mert tudom… egyszerűen tudom, hogy az a valami odakint van, és engem keres… a͇̰k̯͉ͅá͎ͅr̘m͉̗̭̹i͎͍̪̻̼̮̼ ̣͔͇͖̙͎i̩͎̭̫s̫̹ ̳̯̩͈l͙̖͖e̳̥̰g͓̙y̞̪͖̮̞͍e͇̱n̼̭̖͙̪ ͕͎̹̲͎ͅa̜̭̯̝̹ͅz̗̗̭͈̮̰.̙̜

Még akkor is, amikor lefekszem, és aludni próbálok, h͔̫̼ͥ͛̌̑̆͊͛͒́́̕ȧ̷͕̥̕͜ļ̮̼̞͕̩͓̠̎ͨ̂ͨ̽ͥ̑l̡̤̞͒ͨͯ͂̊͜o̗͍̦ͦ̔̐̓̄̒͞m͕̯̭̾͒͊ ͍̟͚͇͈̘ͬ̌̓ͥͧ̑̄̈̾ą̦͈̳͖̿͆z̢̼̫̘̲̺̅́̏̆̒͑̀o̎̿ͯ́͏̙̰̹̗͔̪̻k̡͔ͦ̽̏̾̈́͊a̞̹͎̳̠̦̭̻ͯͦ̅́ͮͫ̊̂ͅṫ̡͙̫̪̦̰̪̹͖̬ ͨ͗ͦ҉͙͓̖͍̹͙͘͠ẫ̙̥͕̒͡ͅ ̡̩̫͇̩̲̫̤̿ͥ̈͛̾̀s̼͍̫͎̺̗͎̝͊̿̆̅͌͗ͧ̄ẑ̴̡͕̪̇ͦạ̶̢̮̰͙̽ͭ̈̈͌͗͡v̵̡̬̍̓ͯ͑a̸̫̞̼͑͐̾͝k̺̺̙̩̫ͮ̐ͯͨ͂͌͢aͮ̈́͏͍̦̭̤̀t̤͎̘̏͆̅̃ͩ͡


J̢͎̥̖̘̓̋̆̚ö̢͉̰̱͎̞̫̬̆͛͌̉̄͐̀́͞n̳͊ͩ̑̒̏̅ͮ͑.̵̜͇͈̯͙̼͂̃̓̀ͭ̿ͭ̓͜


3 megjegyzés: