Jason, a játékkészítő

Nem maradt sok emlékem a múltamról. Az igazi szüleim arca olyan, mint elhomályosodott álarcok az elmémben. Csak a gyerekkoromból maradt meg valami, arctalan nevek és teljes sötétség. 9 éves koromban valami történt a családommal. A trauma nagyon mélyen érintett, ezért elfelejtettem az életem nagy részét.
A legjobb barátomról kevés emlékem maradt. Ő volt az egyetlen, aki volt nekem egész életem során. Egy kép rögzült az elmémbe, együtt nevetünk, a háttérben egy zenedoboz dallama játszódik.
Az emlékezetkiesésem üres lyukai között, eszembe jutott a mézszínű szeme és a sötét mahagóni haja. Emlékszek a barátságos mosolyára… de másra nem. A többi eltűnt a sötétben, mint, ahogy ő is.
Az emlékeim az árvaházig nyúlnak vissza, ahol születtem. Nagyon rendes szülők fogadtak örökbe, Maddalena és Steven, éreztem azt a meleg érzést, hogy van családom. Érzelem, amit elfelejtettem. Tizenöt éves koromig az otthonukban neveltek fel.
Az emlékezetkiesésem pszichológiai vizsgálatokhoz vezetett, amik évről évre kezdtek hanyatlani. Úgy látszik, soha nem kapom vissza az emlékeimet. Zavarodott maradtam.
Egyrészt szerettem volna tudni, hogy mi történt, de másrészt… az aggodalom furcsa érzése szerint bár ne szeretném.
Nyilvánvalóan a traumámnak volt kellemetlen következménye. Mintha valamitől paranoiás lennék.
A szakemberek azt mondták a szüleimnek, hogy ez a különleges emlékezetnek köszönhető, amit valami folyamatosan stimulál. Sem az ok sem az, ami valóban is volt, nem volt érthető, de az erőfeszítésem ellenére nem tudtam rá figyelni.
Úgy éreztem, mintha figyelnének, de nem az emberek, hanem a kitömött játékok a szobámban. Hülyén hangzik. Az elején még csak sima játékok voltak, de időről időre a nagy kerek szemeikkel engem bámultak.
Mivel kicsi voltam, azt hittem, hogy a kitömött játékok a szobámban élnek és néha megpróbáltam bebizonyítani: kilestem a szobámból a félig nyitott ajtón, utána hirtelen megfordultam, soha nem vettem le róluk a szemem, ameddig nem éreztem egy égető érzést a szememben.
Ez volt az egyik emlékem a gyerekkoromról, amitől mosolyogtam, de a dolgok változnak. Újra és újra a kitömött játékok voltak azok, akik engem bámultak. Majdnem olyan volt, mintha tesztelni akartak volna, de többé nem foglalkoztam vele. Ez a gondolat megmaradt az elmémben. Néha úgy látszott mintha mozognának, a kis arcaikat felém fordítanák. Valamikor pedig úgy mintha hangokat adnának ki a szobámban. Ez nem lehet igaz, természetesen.
Miért gyötört e gondolat? Miért utáltam azokat a kitömött játékokat? Mindezek ellenére, miért nem szabadultam meg tőlük? Gyerekeknek ajándékozhattam volna vagy kidobhattam volna őket. Egyik nap megpróbáltam, de tényleg, de amikor a kezembe vettem az egyiket, az aggodalom és a rémület erős érzése megakadályozott.
Végül mindig visszatettem őket a helyükre; a bútorokra, az ágyamra, a polcokra. Aztán nyugtatókat kellett szednem.
Csak egyetlen egy játék volt, amivel aludtam, a korom ellenére ragaszkodtam hozzá s családias szeretettet éreztem tőle, ami jóval az emlékezetkiesésem előtt kezdődött.
A szekrényemben találtam az árvaházban, attól a pillanattól kezdve szétválaszthatatlanok lettünk.
Egy aranyos nyuszi volt olyan hosszú fülekkel, mint a teste, az egyik oldala piros volt, a másik pedig karamell színű. Fekete mellényt viselt, két hosszú ujjal, amik lelógtak a lábáig és egy elegáns gallérban végződtek, aminek szúrós érintése volt az anyag szélénél. A bal gyöngy szemét egy ízléses, fodros szemkötő takarta s a közepén fekete gomb volt. Vicces volt, mert úgy tűnt ő az egyetlen kitömött játék, aki ártalmatlan. Mellettem aludt kiskorom óta, mint aznap este, miután a takaróm alá rejtőztem. Majdnem azonnal álomba merülve a régi repedt falak között.

Álltam vagy ültem a sötétben, képtelen voltam megmozdulni s nem értem, hogy voltam rá képes, csak a desztillált csend vett körül. Valami ragacsos megragadta a csuklómat, nagyon szorosan fogott, azonnal átszaladt rajtam a fájdalom. Fehér körmök karmolták a húsom. Láttam, ahogy felvágják a bőröm, véreztem. Sikítottam és sírtam, de nevetés nyomta el a reménytelen védekezésemet.
„Hozzám tartozik!” A hang nekem suttogta. A sötétben, két zöld világító szem jelent meg előttem, alig pár centire voltak az arcomtól.
„Te csak egy akadály vagy nekem!”
Szórakozottan nevetett a fájdalmamon, mialatt a tűivel beleszúrt a húsomba a körmöm alatt. Megsebezte a testemet rozsdás szerszámokkal… ezzel ellentétben azt mondta, hogy meg fog javítani.
Észrevettem egy nyitott ajtót, az egyetlen dolog, amit felismerek a sötétben, a fájdalomtól alig láttam. Láttam egy csoport embert, amint engem bámultak. Az ajtó képét egyre közelebb láttam, észrevettem az üres kifejezésüket, ennek ellenére grimaszok voltak az arcaikon.
Megláttam, hogy nem igazi emberek. Babák voltak, valamiért nagyon hányingerem volt mihelyst őket bámultam. Valamiért fájt tőlük a gyomrom s talán azért, mert különösen és hátborzongatóan hasonlítottak az igazi emberekre.
„Hozzám tartozik!”

Felébredtem, a szememet tágra nyitottam s hevesen vert a szívem, a torkomban dobogott. Nem tudtam lélegezni, felálltam majd leültem. Megdörzsöltem a szememet, észrevettem, hogy nagyon leizzadtam. A nyuszi leesett, fejjel lefelé feküdt a földön. Lehajoltam érte és visszatettem az ágyra. Kapkodtam a levegőt, azok a vérfoltok és azok a szörnyű babák az elmémben maradtak. Soha nem volt ilyen rémálmom.
Az érzések annyira valódiak voltak. Még mindig éreztem, ahogy azok a körmök a húsomat kaparják, de megkönnyebbültem, hogy felébredtem. Nyikorgott az ajtó. Édesanyám lépett be a szobába. Amint meglátta az üres tekintetemet, abbahagyta a mosolygást.
„Jól vagy kicsim?”
„Igen, csak rosszat álmodtam. Most már minden oké.”
„Daisy meglátogat, mondtam, hogy várjon meg a nappaliban.”
Így fel is keltem. Felöltöztem s nem szerettem volna, ha a legjobb barátom így lát. Mialatt édesanyám bezárta az ajtót, a szekrényhez futottam és kivettem egy szokásos ruhát. Pár perc elteltével kijöttem a szobámból csinosan és felkészülve. A rohanástól, levegőért kapkodtam.
„Végre!” Kiáltott fel Daisy mosolyogva.
Daisy-vel még a gimiben ismerkedtünk össze és attól a naptól kezdve szétválaszthatatlanok lettünk. Kedves és nagylelkű ember, mindig szívesen láttuk a családunkban. A szüleim értékelték a kedvességét, de amit a legjobban szerettem benne az, hogy soha nem kérdezősködött a múltamról. Meséltem neki az emlékezetkiesésemről.
Szép derűs nap volt szóval kiültünk a kertbe, egy öreg tupelo fa alá. Beszélgettünk mialatt, a fa árnyékába húzódtunk a napsütés elől. Színes ceruzákat és lapokat hoztam ki, elkezdtünk rajzolgatni. Daisy hamar belefáradt. Elkezdett százszorszépeket szedni, beletűzte a szőke hajfonataiba miközben Luisa-ról pletykázott, egy lányról, aki a hírnévnek élt. Mialatt a barátom beszélt, hallgattam és rajzoltam, le nem vettem a szemem a papírról.
„Ki ez?” Kérdezte mihelyt észrevette a rajzot.
Mintha abban a percben elaludtam volna, megdörzsöltem a szemem és teljesen összezavarodtam, amint megnéztem a rajzaimat, amiken ugyanaz a figura volt.
„Nem tudom.”
Fogalmam sem volt, hogy ki lehet. A legjobb rajz egy férfit ábrázolt, fekete kabátban, furcsa és sűrű szőrmével a vállain. Gyönyörű, s boldog volt a mosolya, sárga szemei voltak, amiket a frufruja egy kicsit eltakart.
Sötét ruházatot viselt és a kezeiben egy kis dobozkát tartott, ami egy zenedobozra hasonlított.
„Talán egy mesekönyvben láttam.”
„Menjünk el fagyizni!” Mondta Daisy, témát váltva, úgy látszott nem nagyon érdekelte.
„Hangyák vannak a szoknyámban!”

Még aznap este, megint rosszat álmodtam és ez rosszabb volt, mint az előző. Megint a sötét alakkal álmodtam, aki brutálisan megkínzott s ugyanazt a mondatot ismételgette: „Ő az enyém!”
Hajnali 2-kor felébredtem, kapkodtam a levegőt s összegömbölyödtem. A kezeimet az arcomra tettem, mély levegőt vettem.
„Ez csak egy álom, csak egy álom.” Suttogtam.
Aztán ránéztem a mellettem lévő nyúlra, ami engem bámult a fekete szemével s egy zavaró tekintettel, ledobtam a földre.
Attól a pillanattól kezdve, azzal a dologgal álmodtam. Az álmaim értelmetlen rémálmokká váltak.
Megfordultam, hogy kényelmesen feküdjek és abban a percben, valamit megérintettem a lábammal. Felkeltem és észrevettem egy babát, ami az ágyamon ült.
Először, ott helyben lefagytam s minden, amit tehettem az a bámulás volt. Nem értettem, hogy kerülhet ide, próbáltam visszaemlékezni arra, amikor a szüleim ajándékot adtak nekem. Nem voltak nagyon babáim, az igazat bevallva, nagyon megrémített a jelenléte. Egy furcsa viasz baba, különös jellemvonásokkal. Virágkoszorút viselt, ami eltakarta a haját, hajfürtök simogatták az arcát. Hímzett, fehér csipkeruhát viselt, fekete szalaggal a derekán. A karjai túl hosszúak voltak, ujjai hosszú, vékonyak, még csak nem is normálisak. Ami legjobban felkeltette a figyelmemet az, egy rózsa, amit a szájába tettek, mintha csendben kellene maradnia. Megnéztem közelebbről, a holdfénynél nézegettem. Megérintettem az arcát s rájöttem, valami nincs rendben. Letérdeltem, próbáltam minél közelebbről megnézni, de hallottam valamit. Egy elfojtott hangot… mint a lihegés. Ugyanabból a babából jött.
Sikítva elejtettem, felálltam, nagyon remegtem. A falhoz álltam és sikítottam a szüleimnek.
Hirtelen minden szürreálissá változott.
A fal az ajtónál megnagyobbodott, mintha egy buborék lenne a festék és a cement között. Lassan repedések keletkeztek és egyre nagyobbakká váltak. A festék darabokra esett, látszódott egy kék ajtó.
Fogalmam sem volt, hogy mi történik. Ilyen dolgok csak könyvekben és a képzeletünkben léteznek, de úgy éreztem, hogy valami kijön az ajtón. Az ajtón láttam ugyanazokat a fekete kezeket, amiket a rémálmaiban.
„Nem örülsz annak, hogy Daisy meglátogat, ugye?” Mondta a szörny az ajtó küszöbén állva. „Én sem szeretem őt, tudod? Sokat sikítozik.”
Daisy? Neki mi köze van ehhez?
Zavarodottan néztem körbe, a barátom jelenléte után kutatva, valószínűleg nincs itt. A végén a babát néztem. A szőke haja és a viasz arca nagyon ismerősnek tűnt.
Ziháltam, egy rémálom, ez csak egy újabb rémálom. Odarohantam a babához és elfordítottam a fejét a remegő kezemmel. A mellkasára tettem a fülem s hallottam egy másik hangot is a szörnyű lihegésen kívül, a szívverését.
„Daisy! Daisy!” Kétségbeesetten sírtam.
Ez nem lehet rémálom. Ilyesmi nem történhet meg.
A hangok alapján, a szüleim a másik szobában lehettek, biztos hallottak sikítani, de a szörny lezárta a bejáratot. Bezárta az ajtót a másik oldalon. A szüleim ütötték az ajtót a túloldalon, én nem tudtam, hogy mi tévő legyek.
Nem olyan volt, mint egy álom, teljesen valóságos, sokkal élethűbb mint azok a sötét és gyötrő rémálmok. Hevesen vert a szívem, már szinte fájt. Éreztem, ahogy tiszta víz a homlokom s a baba remeg a kezemben, amit nem tudtam tovább tartani.
A szörny a bejáratnál állt, nem mozdult onnan. A gyenge fényben láttam a gonosz vigyorát, várt a reakciómra. Kigomboltam Daisy ruháját, akit bebörtönöztek a viasz alá, elkezdtem ásni, próbáltam megmenteni.
Ástam, ástam és csak ástam, a nyögései egyre hangosabbak lettek… amíg nem éreztem valami nedveset a körmeim alatt.
Ránéztem a kezeimre, vér borította őket. A bőre valahogy összekeveredett a viasszal s az ásás egyáltalán nem segített. Az a tárgy Daisy lehetett, a lihegése vérfagyasztó volt. Rettegtem. Émelyegtem s hirtelen éreztem, hogy valami megragadja a karom.
„Drága Maggie-m, tönkre tetted a babádat!” Kiáltotta a lény s a fehéres szeme, halványzöld fényben szikrázott. „Még Nyuszi Urat is a földre dobtad, de megbocsátok! Vissza kell térned oda ahová, tartozol: Mellém!”
„Te ki az ördög vagy?!”
Rángatództam, mint egy őrült, próbáltam elmenekülni, mialatt a szüleim próbálták áttörni az ajtót. A teremtmény meglepődött.
„ Én vagyok Jason, a játékkészítő!” Mondta. „A hűséges barátod, az egyetlen, akiben megbízhatsz!”
Mihelyst meghallottam a nevét valamire kezdtem emlékezni, mint ha egy áramütés szaladt volna végig a testemen.
Édesapámnak sikerült áttörnie az ajtót és felkapcsolta a villanyt.
Mikor végre megláttam, az arca bombarobbanásképpen juttatta eszembe az emlékeimet, melyek mélyen az elmém zugaiban lapultak.

Emlékszem, amikor először találkoztunk. Úgy látszott mintha a játékok kivirágoznának a kezeiben.
Emlékszem a barátságos mosolyára… ami fokozatosan cápa és szadista mosollyá változott.
Azon a napon kimutatta a szomorúságát, arra számított, hogy jobban odafigyelek rá, mert úgy vélte mindent megérdemel. Amikor megunt engem, akkor mutatta meg, hogy mi is ő valójában.
Bevallotta, hogy megszabadult a körülöttem lévő emberektől. Elrabolta a barátaimat, a „játékbabáivá” változtatta, nagyon hülye voltam, hogy mindig csodáltam őket! A hazarohanásnak nem volt értelme, mert a kék ajtó újra megjelent a nappaliban. Lemészárolta a szüleimet, bosszút állt, elvette tőlem őket és majdnem engem is megölt. Sikerült megmenekülnöm a karmai közül, olyan gyorsan futottam, ahogy csak tudtam. Ahogy futottam a vér és a lebomlott hús szaga keringett a levegőben.
„Te voltál az!” A harag vezérelt és közben ütöttem. „Te ölted meg őket! Te!”
Megállás nélkül ütöttem, de Jason mosolygott. Mintha csiklandozná. Nem volt bűntudata, hogy tönkretette az életem. Egy hataloméhes bestia, aki elrejtette magát egy angyal arca mögé a gyerekes szememben. Képes volt mindent megadni nekem és ugyanakkor megszüntetni körülöttem mindent. Ördögien gonosz!
„Hát persze, hogy én voltam, gyönyörű teremtményem! Nyuszi Úr meg is mutatta neked!” Mosolygott a nyilvánvaló igazságon. „Rengeteg játékot készítettem neked és alig várom, hogy bemutassalak Mereanda-nak, de ha szeretnéd, hívhatod Mandy-nek.”
Hirtelen valami eltalálta a fejét, darabokra tört.
Az édesapámnak volt egy fa golfütője, agyon akarta volna ütni a szörnyet, de ami eltört az, az ütő volt.
Jason mosolya egy dühös tekintetté változott s jobban szorította a csuklómat.
Megfordult, és amikor édesapám látta Jason arcát, tágra nyitotta szemeit, édesanyám eltakarta a száját, hogy tompítsa a sikítást. Édesapám nem vacakolt, megpróbált kimenteni.
Az ütő kettétört és amelyik fele a játék készítőt találta el, megakadályozta, hogy elkapjon. A szüleimmel együtt kimenekültünk a szobából. Gyorsan a bejárathoz rohantunk. Édesapám kinyitotta az ajtót, de a kerti ösvény helyett Jason műhelye volt ott.
„Maggie adok egy utolsó esélyt!” Mondta Jason lesétálva a lépcsőn. „Miután lefestettem a falat az emberek vérével, akik körülötted voltak! Te bolond!”
„Gyorsan! A konyhába!”
A konyhába szaladtunk, hallottuk a szörny nevetését, és amikor ott voltunk, az ablakon keresztül még mindig láttuk a játékkészítő kis gyárát.
Most már  „Hol van apa?”
Édesanyám megragadt egy kést s közelebb jött hozzám, szorosan átkarolt.
„Steven!” A reszkető hangjával kiáltotta, de megkönnyebbülve sóhajtottunk, amikor láttuk visszajönni a konyhába. „Siessünk mielőtt-”.
Édesanyám lefagyott. Mint ahogy én is, amint édesapám sápadt arcát néztük. Lassan sétált, komoly tekintettel, tágra nyitott szemekkel.
Hirtelen elesett s mögötte megjelent Jason fagyott mosolyával.
A játékkészítő rám nézett az őrült szemével.
„Apa eleme lemerült, ki kéne cserélni!”
Jason elővett egy óriási játék felhúzó kulcsot és édesapám hátába vezette, már vér borította, erővel elfordította és megcsavarta édesapám gerincét. A második csavarásnál sikítottam, befogtam a füleimet, hogy ne halljam a csonttörésének hangját, de nem tudtam levenni a szemem édesapám eltorzult testéről.
„Tűnj el! Takarodj! Hagyd békén a gyerekemet!” Édesanyám szorosan tartott a mellkasánál s a rémület és a könnyei ellenére, az arca hasonlított egy nőstény oroszlánéra, aki megvédi a kölykét.
„Csend legyen, némber! Nem te vagy az, akihez beszélni szeretnék!” Morgott a dühös játékkészítő s végül a fehér karmával rám mutatott. „Gyere velem, kedves barátom! Jól fogunk szórakozni, nevetni fogunk, mint ahogy régen!”
„Nem, te csak egy elmebeteg pszichopata vagy! Nem tudom miféle szörny vagy, fogalmam sincs, hogy tudsz kilépni ebből a világból, de egy dolog biztos! El kell tűnnöd az életemből örökre!”
Az elutasításra Jason arca elkomorult, szemei a haragtól szikráztak. Félrebeszélt s a fejét rángatta.
„Nem értem…” Csendben morogta. „Nem értem!” Ordította, a fogait csikorgatva, az arca ijesztőbb lett. „Én voltam az egyetlen, aki veled maradt, amikor a szüleid inkább dolgoztak, minthogy veled legyenek! Hűséges barát voltam, mialatt a körülötted lévő emberek csak akkor törődtek veled, amikor szükségük volt valamire!” Közelebb jött. „Figyeltem rád, rengeteg játékot adtam neked és soha nem volt hiányod semmiből! Mindig azt akartam, hogy neked jó legyen és ezért szabadultam meg mindentől, ami bántott!”
Nagyon hangosan ordított, visszhangzott, miközben minden egyes szónál reszketett a testem.
„Megszabadultam azoktól az emberektől, akik elszomorítottak, mert azt akartam, hogy boldog légy velem miután annyit törődtem veled! El is felejtettél?! Igaz barát voltam, de te hátat fordítottál nekem!” Hirtelen a dühös arckifejezése nyugodt lett, de az elmebeteg mosolya megmaradt. „Miután mindent megtettem neked, nincs más magyarázat, valami nincs rendben veled!” Állította, amint egy vádoló tekintettel rám nézett. „Nagyon rossz kislány voltál, szóval meg foglak javítani…”
„M-mi van?” Rettegtem.
„Jól hallottad, te kis hálátlan!” Meg foglak javítani, megint jó leszel!” Nevetett. „Gyönyörű játékbaba lesz belőled!”
Édesanyám, aki megbénult Jason beszédétől, hirtelen felkelt és a késsel rá mutatott. „Ha csak rá mersz nézni Maggie-re, esküszöm, hogy megöllek!”
Jason ránézett édesanyámra egy kihívó tekintettel és közelebb ment. Édesanyám keze remegett mialatt a játékkészítő egy semmitmondó pillantást vetett rá. Nem bírta a feszültséget. Magamögé lökött és rávetette magát. Édesanyám átdöfte a szívét, a szörny tágra nyitotta a szemét, rángatódzott a fájdalomtól, felvonta a sötét szemöldökét s édesanyám diadalmasan mosolygott.
„Csak viccelek!”
Ebben a minutumban egy vigyor jelent meg Jason arcán. Széttárta a karjait, anélkül, hogy kivegye a kést a melléből. Édesanyám megrémült és még ott állt pár másodpercig, az elkeseredés érzése nyomta el és elkezdte döfködni még egy párszor, reménytelenül próbálta, hogy végre reagáljon. Az undorító hang, ahogy a húst tépte tisztán hallatszódott, a felsője szétszakadt, de Jason még mindig rendületlenül állt.
„Elég már!” Mondta unottan miután megütötte édesanyám arcát, azonnal összeesett. „Bajban leszek, ha összekarcoltad!”
Gyorsan siettem édesanyámhoz, hogy segítsek neki feltérdelni, bedagadt az arca. A szemeim a Játékkészítőre tapadtak, a bosszújára vártam, de megbénultam, amikor észrevettem, hogy mit csinál.
Kigombolta a felsőjét és a mellkasába karmolt, elég közel a sérüléshez, megragadta a kést. Belemélyesztette a karmait a mellébe és lassan elkezdte kihúzni a másik oldalon. A seb csak egy kis vágás volt, ami megnagyobbodott mihelyt a hús szétaprítódott, mint a papír. Vastag fekete folyadék csöpögött a padlóra. Nem vér volt. Ha az is lenne, akkor valaminek rohadtnak kellene lennie. Valami csillogott a kifeszített bordaívében.
„Biztos elfelejtetted, hogy mennyire vigyázok a gyönyörű zene dobozomra… de szerencsére, minden rendben van.”
Kivette a kezét a kifeszített mellkasából és a lyukat eltakarta a felsője, elrejtve a zenedobozt, ami elkezdett játszani a belsejéből. Sikítani akartam, könyörögni akartam, de a szörnyűség, amit láttam, teljesen lebénított, nem tudtam semmit tenni, édesanyámra is ugyanígy hatott. A játékkészítő kirántotta édesanyámat a karjaimból. Felhúzta erőfeszítés nélkül majd a mellkasához rántotta, hogy ne tudjon mocorogni. A nyakát szorította, miközben a másik kezével megakadályozta, hogy édesanyám beledöfje a kést.
„Na, most megmutatom neked, hogy mi történik azzal, aki megpróbál megakadályozni, anyu.”
Lassan meghajlította édesanyám karját az ellenkező irányba. Sírt a fájdalomtól, megpróbálta magát kiszabadítani, de az a szörny elég erős volt ahhoz, hogy meghajlítsa a végtagjait, kiálltak a csontok.
Édesanyám a körmeit a feketés húsába mélyesztette, ami darabokra szakadt, undorító szag áradt ki belőle, de nem tudott kiszabadulni, mivel nagyon szorosan fogta.
„Jól van, veled megyek!” Minden erőmmel kiáltottam.
Jason rám vetette a tekintetét. Édesanyám sápadtabb lett a fájdalom és a vérveszteség miatt. Szüksége volt a segítségemre, de semmit sem tehettem, felajánlottam magam a játékkészítőnek.
„Vigyél magaddal, de hagyd békén az anyukámat!” Rettegve mondtam. „Barátok vagyunk, igaz?”
Próbáltam meggyőzően mosolyogni, ennek ellenére minden porcikám reszketett s a szemem könnyekkel telt meg. Jason vigyorgott.
Teljesen elégedett volt és örült a győzelmének.
„Kitűnő választás, Maggie!”
Abban a pillanatban a karjai visszaváltoztak rendes színűvé. A sebei begyógyultak pár másodperc alatt s visszaváltozott a rendes alakjába. Az arca kifejezéstelen volt… de már tudtam, hogy mit rejteget a sárga szemei mögött. Úgy látszott Jason elfogadta a megadásomat, de mielőtt ott hagytuk édesanyámat, kivett a zsebéből egy kis piros egeret. Egyértelmű, hogy csak játék volt, felhúzható kulcs volt rajta. Megragadta édesanyámat az állánál és a szájába tömte.
„Mi a baj anyu? Elvitte az egér a nyelvedet?” Szórakozottan nevetett, ellökte magától.
Édesanyám tágra nyitotta a szemeit és félt.
Egy fény. Aztán egy robbanás.
Letérdelt, az állkapcsa, az orra és a szeme véres cafatokra robbant.
Összeesett. A teste alatti a vérpocsolya egyre jobban szétfolyt.
Vér és húsdarabok spricceltek rám, de megbénultam édesanyám holteste előtt, miközben Jason nem hagyta abba a nevetést.
„M-Miért tetted ezt?”
A játékkészítő árnyéka beborított, elnyomott engem, az arca egyre közelebb került hozzám, amit a golfütő eltorzított.
„Mert többé nem vagyok a barátod, te kis szar! Most már én vagyok a teremtőd!” A karomnál megragadott és maga felé vonszolt.
„És most… Hagyd, hogy megjavítsalak!”

4 megjegyzés:

  1. ennek kellene folytatás ha lehet ne ez egy afajta kérés. elöre si köszi :)

    VálaszTörlés
  2. ez nagyon morbidra sikeredett csak így tovább

    VálaszTörlés