A végtelen ház

Hadd kezdjem azzal, hogy Peter Terry heroinfüggő volt.
Barátok voltunk a kollégiumban, és ez a barátság akkor is folytatódott, amikor én lediplomáztam. Ki kell hangsúlyoznom az "én"-t. Felhagyta az egyetemet két év után. Ezután kiköltöztem a kollégiumból egy kis lakásba és már nem láttam annyit Petert. Mindig beszélgettünk interneten. Volt egy időszak, amikor öt hétig nem volt online. Nem aggódtam. Hírhedt fickó volt és drogfüggő, szóval azt feltételeztem, hogy csak befejezte a feltűnősködést. Aztán egyik este láttam, hogy online van. Mielőtt kezdeményezhettem volna a beszélgetést, küldött nekem egy üzenetet.
"David, ember, beszélnünk kell."
Ekkor mesélt nekem a Végtelen Házról. Azért kapta ezt a nevet, mert még soha senki nem érte el a végső kijáratot. A szabályok teljesen egyszerűek és tiszták voltak: el kell érni az építmény utolsó kijáratát és nyersz 500$-t. Összesen kilenc szoba volt itt. A ház a városon kívül helyezkedett el, nagyjából négy mérföldre az otthonomtól. Valószínűleg, ha Peter megpróbálná, elbukna. Ő heroin és ki-tudja-mi-a-fasz függő volt, szóval arra gondoltam, hogy a drog a legjobbat hozta ki belőle. Mondta, hogy ez túl sok lenne bárkinek is. Természetellenes volt.
Nem hittem neki. Mondtam, hogy le fogom ellenőrizni következő éjszaka és nem érdekes mennyire keményen próbál meggyőzni engem, 500$ túl jónak hangzott, hogy igaz legyen. Mennem kellett. Útnak indultam az ezt követő éjjelen.
Amikor megérkeztem, észrevettem, hogy valami különös az építményben. Láttál vagy olvastál valaha is olyat, ami nem volt ijesztő, de mégis a hideg kirázott tőle? Keresztülsétáltam az épületen és a gyötrő érzés fokozódni kezdett, amikor kinyitottam a bejárati ajtót.
A szívverésem lelassult és megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor beléptem. A szoba egy egyszerű Halloween alkalmából kidekorált hotel előcsarnokának nézett ki. Ki volt ragasztva egy felirat. Elolvastam, "Az 1. szoba erre. 8 maradt hátra. Érd el a kijáratot és nyersz!" Elfojtottam a nevetést és az első ajtó felé vettem az utamat.
Az 1. szoba nevetséges volt. A dekoráció, a K-mart (amerikai üzletlánc) Halloween alkalmából kidekorált folyosójára hasonlított, kiegészítve néhány szellemmel és zombival, amelyek morgásszerű hangot adtak ki, ha elhaladtál mellettük. Nem messze volt egy kijárat; ez volt az egyetlen ajtó - azon kívül, amelyiken beléptem - amelyen át tudtam haladni. Arrébb löktem a műpókhálókat és a második ajtó felé mentem.
Köd fogott körül, amikor kinyitottam a második szoba felé nyíló ajtót. A szoba egyértelműen fejlettebb volt az előzőnél. Nem csak egy ködgép volt itt, de egy denevér is lelógott a mennyezetről, majd körbe-körbe repült. Megijesztett. Úgy tűnt, mintha valami 99 centes boltból szerzett lejátszóval adnák ki a hangokat, ami fel van aggatva a szobában. Sehol sem láttam lejátszót, ezért gondoltam, hogy PA rendszert használtak. Megálltam néhány játék patkány felett, majd tovább sétáltam és vettem egy nagy levegőt.
Megmarkoltam a kilincset és a szívem a torkomban dobogott. Nem akartam kinyitni ezt az ajtót. Az a rettegés, ami elfogott, erősebb volt, mint ahogy azt csak el tudtam képzelni. Az eszmém megelőzött, és néhány szörnyű pillanat után, beléptem a következő szobába.
A 3. szoba volt az, ahol a dolgok kezdtek változni.
Teljesen normális szobának nézett ki. A parkettázott padló közepén volt egy szék. Az egyedüli lámpa a sarokban egy kis fényt adott és néhány árnyék rajzolódott ki keresztül a földön és falon. Ez volt a probléma. Árnyékok. Többes számban.
Az volt a kivétel a székkel, hogy volt több is. Alighogy elkezdtem sétálni az ajtóból, már reszkettem. Ez a pillanat volt az, amikor tudtam, hogy valami nincs rendben. Erre akkor nem gondoltam, amikor megpróbáltam kinyitni azt az ajtót, amelyiken beléptem. Be volt zárva a túlsó oldalról.
Bezártak. Valaki bezárta az ajtókat amint áthaladtam rajtuk? Nem volt kiút. Hallani akarom őket. Ez egy vezérelt zár, amely automatikusan becsukódik? Talán. Túl ijedt voltam ahhoz, hogy gondolkodjak. Visszafordultam és az árnyékok eltűntek. A szék árnyéka maradt, de a többi eltűnt. Lassan elkezdtem sétálni. Régen, amikor kisgyerek voltam, azt hittem, hogy amikor látom az árnyékom, hallucinálok. Jobban éreztem magam, amikor eljutottam a szoba feléig. Lenéztem, ahogy tettem a lépéseket és utána láttam...
Illetve nem láttam. Az árnyékom nem volt itt. Nem volt időm, hogy kiáltsak. Futottam, amilyen gyorsan csak tudtam, hogy elérjem a következő szobát.
A negyedik szoba zavaros volt. Ahogy bezártam az ajtót, az előző szoba összes enyhe fénye eltűnt. Itt álltam, körülvéve sötétséggel, nem akartam mozdulni. Nem félek a sötétségtől és soha nem is féltem, de rohadtul meg voltam ijedve. Az összes érzékem elhagyott. A kezemet az arcom előtt tartottam, és fogalmam sincs mit csináltam, de soha nem tudnám elmondani. A sötétség felülírhatatlan volt. Nem hallottam semmit. Ez egy halotti csend volt. Amikor egy hangszigetelt szobában vagy és még akkor is hallod a saját lélegzeted. Hallod, ahogy élsz...
De én nem hallottam.
Néhány pillanat múlva botladozva elindultam, a gyors szívverésem volt az egyetlen dolog, amit éreztem. Nem találtam ajtót. Nem voltam benne biztos, hogy van-e egyáltalán. Hümmögés törte meg a csendet.
Éreztem valamit magam mögött. Vadul fordultam egyet, de aligha láttam az orrom végét. Tudtam, hogy itt van. Kíméletlen sötétség volt, de tudtam, hogy itt van. A hümmögés hangosabb lett és közelebb jött. Úgy tűnt, hogy körülvesz engem, de tudtam, hogy ami kiadta a hangot előttem volt, körülbelül egy inch távolságra. Tettem egy lépést hátra. Soha nem éreztem ilyen szintű félelmet. Nem tudom leírni az igazi félelmet. Nem is féltem, hanem lassan meghaltam; féltem az alternatívától. Féltem attól a valamitől, ami körülöttem volt. Majd a fények felvillantak egy másodpercre és láttam.
Semmi. Semmit nem láttam és tudtam, hogy nincs is itt semmi. A szoba megint elsötétült és a hümmögés vad sikolyra váltott. Tiltakozva kiáltottam; nem hallottam a hangomat továbbra sem. Visszafelé futottam, el a hangtól és ügyetlenül rámarkoltam a kilincsre. Megfordultam és beestem az 5. szobába.
Mielőtt leírnám az 5. szobát, meg kell értened valamit. Nem vagyok drogfüggő. Nincsen droggal való történetem vagy semmiféle elmezavarom a fent említett gyermekkori hallucinációim miatt és ezek csak akkor voltak, ha nagyon fáradt voltam vagy csak felkeltem. Tiszta fejjel léptem be a Végtelen Házba.
Miután beestem az előző szobából, hanyatt feküdtem és felnéztem a mennyezetre. Amit láttam nem ijesztett meg; egyszerűen meglepett. A fák körbenőtték a szobát és a fejem felett tornyosultak. A belmagasság nagyobb volt, mint a többi szobánál, amiből arra következtettem, hogy a ház központjában vagyok. Felálltam, leporoltam magam és körülnéztem. Ez volt a legnagyobb szoba mindközül. Nem láttam az ajtót, amelyiken átjöttem; a különféle bokrok és fák blokkolták a látókörömet és a kijáratot is.
Ezen a ponton a szoba egyre ijesztőbbé vált, de ez egy paradicsom volt az előző szobához képest. Azt feltételeztem, hogy az a valami, ami a negyedik szobában volt, visszajön ide. Tévedtem.
Mielőtt elkezdhettem volna sétálni, hallottam a hangokat, amiket egy erdőben szokás hallani; a bogarak zümmögése és az időnként hallható madarak szárnycsapkodása tűnt az egyetlen társaságnak a szobában. Ez a dolog zavart a legjobban... hallottam a bogarakat és más állatokat, de egyet sem láttam közülük. Csak elképzelni tudtam, hogy milyen nagy volt a szoba. Kívülről amikor először megláttam csak egy normál háznak nézett ki. Ez bizonyosan a nagyobb része lehetett, de egy egész erdő volt itt. A fák zárt lombozata eltakarta a mennyezetet. Azt feltételeztem, hogy a plafon attól még itt van, habár magasabban. Nem láttam falakat sem. Az egyetlen út, amit tudtam, hogy még mindig belül vagyok és az ajtó, ami összeköti a szobákat itt van; a standard sötét fából készült ajtó.
Sétáltam és azt reméltem, hogyha a következő fát arrébb lököm ott lesz mögötte az ajtó. Néhány másodperc utána éreztem, ahogy neki repül a karomnak egy rovar. Két másodperccel később, több is rászállt a bőröm különböző helyeire. Éreztem, ahogy elkezdtek fel és lemászni az arcom és a lábaim irányába. Hadonászva próbáltam lecsapni őket, de csak másztak. Lenéztem és zihálva kiáltottam egyet - inkább nyöszörögtem, hogy őszinte legyek. Nem láttam egyetlen bogarat sem. Nem bogarak voltak, de éreztem, ahogy rajtam másznak. Hallottam, ahogy az arcom körül repkednek és megcsípnek, de nem láttam egyet sem. Levetettem magam a földre és vadul elkezdtem forogni. Kétségbeestem. Utálom a bogarakat, főleg, hogy még sohase láttam egyet sem, nemhogy megérintettem. De ezek a bogarak megérintettek engem és mindenhol ott voltak.
Elkezdtem mászni. Fogalmam sem volt merre megyek; a bejárat nem volt sehol és még mindig nem láttam a kijáratot. Szóval csak másztam, vonaglottam a bőrömön, ezekkel a fantom bogarakkal. Óráknak tűnő percek után, megtaláltam a kijáratot. Megragadtam a legközelebbi fát, megtámaszkodtam és elkezdtem dörzsölni a karom illetve a lábam, eredménytelenül.  Megpróbáltam futni, de nem tudtam; a testem kimerült volt a mászástól és a testemen lévő valamikkel való harctól. Tettem pár ingatag lépést az ajtó felé, és megragadtam egy fát, hogy el ne essek.
Csak pár lépést tettem, amikor meghallottam. A múltkori hümmögés. A következő szobából jött és hangosabb volt. Már majdnem a testemben éreztem, mint amikor egy erősítő mellett állsz egy koncerten. A testemen lévő bogarak miatt nem igazán tudtam figyelni a hümmögésre. Ahogy elértem a kezemmel a kilincset a bogarak eltűntek, de nem volt erőm elfordítani. Tudtam, ha nem teszem meg, a bogarak visszatérnek és nem volt út, amin vissza tudtam volna jutni a 4. szobába. Csak álltam ott, fürkésztem a "6. szoba" feliratot és a kezem remegve elfordította a kilincset. A hümmögés nagyon hangos volt, a saját gondolataimat sem hallottam. Nem volt semmi, amit tehettem, csak csináltam. A 6. szoba volt a következő és a 6. szoba volt maga a Pokol.
Becsuktam az ajtót, a szemeim is csukva tartottam, a fülem csengett. A hümmögés körülvett engem. Amikor az ajtó becsukódott, a hümmögés abbamaradt. Meglepődötten nyitottam ki a szemeim és az ajtó, amelyet becsuktam, eltűnt. Csak egy fal volt itt. Lesokkolva néztem körül. Ugyanaz volt, mint a harmadik szoba - ugyanaz a szék és lámpa - de a helyes árnyékokkal. Az egyetlen különbség az volt, hogy nem volt kijárat, sem az az ajtó amelyiken bejöttem. Ahogy mondtam ezelőtt, nincsen semmiféle mentális problémám, de ebben a pillanatban úgy éreztem magam, mint egy őrült. Nem kiáltottam. Nem adtam ki hangot.
Halkan elkezdtem karcolgatni a falat. A fal kemény volt, de tudtam, hogy valahol itt van az ajtó. Csak tudtam, hogy itt van. Ott kapartam, ahol a kilincs volt. Kétségbeesetten kapartam mindkét kezemmel, a körmeim véreztek, a bőröm nem volt elég a vastag falak ellen. Lerogytam a térdeimre, az egyetlen hang, amit hallottam, az volt, ahogy szakadatlan kapartam a falat. Tudtam, hogy ott volt. Az ajtó ott volt, tudtam, hogy ott volt. Tudtam, csak túl kell jutnom a falon -
"Jól vagy?"
Felugrottam a földről és egy mozdulattal megfordultam. A mögöttem levő falnak támaszkodtam és láttam ki beszélt hozzám; ettől a ponttól azt vártam, hogy minden a régi legyen.
Egy kislány volt. Fehér, a bokájáig érő ruhát viselt. A háta közepéig érő, hosszú, szőke haja volt, fehér bőre, égkék szemei. Ő volt a legijesztőbb dolog, akit valaha életemben láttam és tudom, hogy semmi nem volt még ilyen nyugtalanító életem során, mint amit rajta láttam. Amíg néztem láttam valami mást... ahogy állt, olyan volt mintha egy férfi bőrében lenne, csak magasabb, mint az átlag és a haja eltakarta. Tetőtől-talpig meztelen volt, de a feje nem volt emberi és a lábán pata volt. Nem az Ördög volt, de abban a pillanatban akár az is lehetett volna. A homloka be volt nyomódva és az orra olyan volt, akár egy farkasé.
Félelmetes és ez csak egy rokonértelmű kifejezés volt a kislányra, előttem. Valami hasonló volt. Nem tudom igazán leírni, de ugyanakkor láttam őket. Ugyanazon a helyen volt, két külön dimenzióban. Amikor láttam a lányt, akkor láttam az alakot, amikor láttam az alakot, akkor láttam a lányt. Nem bírtam megszólalni. Alig láttam. Az elmém próbálta feldolgozni a látottakat. Féltem már életemben, de még soha nem féltem annyira, mint amikor csapdába estem a 4. szobában, de ez még a 6. szoba előtt volt. Csak álltam itt, fürkésztem azt a valamit, ami hozzám beszélt. Nem volt kijárat. Csapádba estem. Aztán megint elkezdett beszélni.
"David meg kell hallgatnod."
Amikor beszélt a szavai olyanok volt, mint egy kislányé, de a másik alak hangját, ha akartam volna se tudtam volna leírni. Nem volt más hang. Csak ismétlődött a mondat az elmémben és egyetértettem vele. Fogalmam sem volt mit csinálok. Kezdtem megőrülni, nem tudtam levenni a szememet arról, ami előttem volt. Lerogytam a földre. Tudtam, hogy ki kell jutnom innen, de a szoba nem hagyott. Csak azt akartam, hogy vége legyen. Az oldalamon feküdtem, résnyire nyitottam a szemem és az alak engem fürkészett. A padlón keresztül futott előttem egy a 2. szobából való elemes patkány.
A ház játszott velem. De valamilyen oknál fogva, a patkány visszazökkentette az elmém és körülnéztem a szobában. Ki tudok jutni innen. Elhatároztam, hogy ki fogok jutni ebből a házból, élni fogok és soha többé nem gondolok erre a helyre. Tudtam, hogy ez a ház maga a Pokol, de még nem álltam készen teljesen arra, hogy felkeljek. Először, csak a szemeimet mozgattam. A falakon kerestem valami kijáratot. a szoba nem volt nagy, szóval nem tartott sokáig amíg végignéztem a kijutási lehetőségeket. A démon továbbra is engem figyelt, a hangja hangosabb lett, amint elindult felém. A kezemet a padlóra helyeztem és megpróbáltam megfordulni, hogy megnézzem a mögöttem lévő falat.
Aztán megláttam valamit, amit nem hittem el. Az alak a hátam mögött volt és suttogott, hogy hogyan ne induljak el. Éreztem a leheletét a nyakamon, de nem mertem megfordulni. Egy nagy téglalap volt a padlóban, egy horpadással nem messze a közepétől. A szemem előtt volt a nagy 7. szoba felirat. Esztelenül elkezdtem kaparni. Tudtam mi volt ez; a 7. szoba azon fal felett volt, ahol az 5. nem rég.  
Nem tudtam, hogy fogom megcsinálni - talán ez is csak egy pillanatnyi elmezavar volt - de én hoztam létre az ajtót. Tudtam, hogy én csináltam. A képzelgéseimben, azt gondoltam a falra, amire a legjobban szükségem volt; egy ajtóra a következő szobához. A 7. szoba zárva volt. Tudtam, hogy a démon mögöttem volt, de valamilyen oknál fogva nem érintett meg. Nyomtam az ajtót. Nyomtam amennyire erősen csak tudtam. A démon beleüvöltött a fülembe. Azt mondta nekem, hogy soha nem hagyhatom el. Azt mondta nekem, hogy ez a vége, habár nem fogok meghalni; hogy a 6. szobában fogok élni vele. Nem akartam. Teljesen erőmből nyomtam az ajtót és kiáltottam. Tudtam, hogy végül is ki fogom lökni az ajtót.
Összeszorítottam a szemeim, üvöltöttem és a démon eltűnt. Egyedül maradtam a csöndben. Lassan megfordultam és láttam, hogy a szoba olyan volt, mint amikor bejöttem: csak egy szék és egy lámpa. Nem hittem el, de nem volt időm gondolkodni. Visszafordultam és felugrottam. Amit láttam egy ajtó volt. Nem az volt, amelyiken bejöttem, de egy normál ajtó volt egy óriási hetessel. Egész testemben reszkettem. Kellett egy kis idő, hogy elfordítsam a kilincset. Csak álltam itt és fürkésztem az ajtót. Nem maradhatok a 6. szobában. Nem vagyok rá képes. De ha ez csak a 6. szoba volt, fogalmam sem volt mit tartogathat a hetedik. Itt álltam körülbelül egy órán keresztül és csak fürkésztem a hetediket. Végre, egy mély levegővel, elforgattam a kilincset és kinyitottam a 7. szoba ajtaját.
Átbotladoztam az ajtón, mentálisan sérülten és fizikailag gyengén. Az ajtó becsukódott mögöttem és realizáltam, hogy hol vagyok. Kint voltam. Nem úgy kint, ahogy az 5. szobában, hanem igazából kint. A szemem könnyezett. Sírni akartam. Le akartam rogyni a térdemre, de nem tudtam. Kint vagyok végre ebből a szarból. Nem érdekelt a pénz, ez volt az ígéretem. Megfordultam és láttam az ajtót, amelyiken beléptem, ez volt a bejárat. Elsétáltam a kocsimhoz és hazavezettem és arra gondoltam, hogy milyen jó lesz lezuhanyozni.
Ahogy vágyakoztam a lakásomba, kényelmetlenül éreztem magam. Az öröm, hogy elhagyhatom a Végtelen Házat lassan rettegéssel töltötte meg a gyomrom. Leráztam magamról a koszt és a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Beléptem és azonnal felmentem a szobámba. Az ágyamon feküdt a macskám, Baskerville. Ő volt az első élő dolog, amit láttam éjszaka és meg akartam simogatni. Szisszentett egyet és megkarmolta a kezem. Lesokkolt amit csinált, mert ő soha nem viselkedett így. Gondoltam, "Mindegy, ő már öreg egy macska." Lezuhanyoztam és készen álltam arra, amire egész végig vártam; egy kiadós alvásra.
Miután elzuhanyoztam, bementem a konyhába, hogy készítsek valami ennivalót. Lejöttem a lépcsőn és befordultam a nappaliba; amit láttam örökre beleégett az elmémbe. A szüleim a padlón feküdtek meztelen és véresen. Meg voltak csonkítva, közel-azonosíthatatlan állapotban. A legfelkavaróbb az arckifejezésük volt. Mosolyogtak, mintha örültek volna annak, hogy láthatnak. Elhánytam magam és zokogtam a nappaliban. Fogalmam sincs mi történt; nem éltek velem ekkor. Zűrzavaros volt. És akkor láttam; egy ajtó, ami nem volt itt előtte. Egy ajtó, a mire fel volt rajzolva egy nyolcas vérrel.
Még mindig a házban voltam. A nappaliban álltam, de a 7. szobában voltam. A szüleim arcán a mosoly szélesebb, mint ahogy gondoltam. Ők nem az én szüleim voltak; nem lehettek ők, de pontosan úgy néztek ki. A nyolcassal felrajzolt ajtó a megcsonkított testek mögött volt. Tudtam, hogy meg kell mozdulnom, de ezen a ponton feladtam. A mosolygó arcok elszakították az elmém; újra hánytam és majdnem összeomlottam. Aztán a hümmögés visszatért. Hangosabb volt, mint azelőtt, megtöltötte a házat és megrázta a falakat. A hümmögés arra kényszerített, hogy elinduljak.
Elkezdtem lassan sétálni, az utamat az ajtó és a testek felé vettem. Alighogy meg tudtam állni a lábamon, nemhogy egyedül sétáljak, és ahogy közeledtem a szüleim felé egyre jobban közeledtem az öngyilkosság felé is. A falak még mindig rázkódtak, úgy tűnt, hogy össze fognak dőlni, de a szüleim még mindig mosolyogtak rám. Ahogy közeledtem a szemük követett engem. Most a két test között voltam, néhány lábnyira az ajtótól. A feldarabolt kezek próbálták megakadályozni az utamat és ez idő alatt minden szem engem bámult. Újabb terror ért engem és gyorsabban sétáltam. Nem akartam hallani, ahogy beszélnek. Nem akarom, hogy a hangok a szüleimé legyenek. Elkezdték kinyitni a szájukat és a karjuk körülbelül egy inch távolságra voltak a lábamtól. Kétségbeesetten, minden erőmmel keresztülvágtam, elfordítottam a kilincset és becsaptam magam mögött az ajtót. 8. szoba.
Kész voltam. Azután, amit tapasztaltam, tudtam, hogy nincs semmi, amit ez a kibaszott ház tudna adni nekem és én azt nem élném túl. Nem volt semmilyen tűz a Pokolban, amire ne lettem volna felkészülve. Szerencsétlenségemre, alábecsültem a Végtelen Ház képességeit. Szerencsétlenségemre a dolgok még zavaróbbak, ijesztőbbek és még leírhatatlanabbak lettek a 8. szobában.
Még mindig nem tudtam elhinni, amit a 8. szobában láttam. Megint a 3. és a 6. szoba keveréke és másolata volt csak most a széken egy férfi ült. Több másodperc kellett, mire az agya felfogta, hogy abban a székben én ültem. Nem valaki, aki úgy nézett ki, mint én; ez David Williams volt. Közelebb léptem. Jobban meg kellett néznem, hogy megbizonyosodjak róla. Felnézett rám és észrevettem a könnyeket a szemében.
"Kérlek... kérlek, ne csináld ezt. Kérlek, ne bánts."
"Mi?" kérdeztem. "Ki vagy te? Nem akarlak bántani."
"De akarsz..." Zokogott. "Bántani fogsz engem és én nem akarlak téged." A székben ült, a lábai fel voltak téve és ringatózott oda-vissza. Igazából szánalmasan nézett ki, még akkor is, ha ez én voltam.
"Figyelj, ki vagy te?" Csak néhány lépésre voltam a másolatomtól. Ez volt az eddigi legfurcsább tapasztalatom, hogy itt álltam és beszéltem saját magamhoz. Nem féltem, de tudtam, hogy hamarosan fogok. "Miért-"
"Bántani fogsz engem, bántani fogsz engem, ha itt akarsz hagyni bántani fogsz engem."
"Miért mondod ezt? Csak nyugodj le, oké? Próbáljunk meg gondolkozni-" És akkor láttam. A David, aki ott ült ugyanazt a ruhát viselte, mint én, de volt egy kis piros foltocska az ingjén, amibe bele volt hímezve a kilences szám.
"Bántani fogsz engem, bántani fogsz engem kérlek ne, bántani fogsz engem..."
Nem tudtam levenni a szememet a mellkasén lévő kis számról. Pontosan tudtam mi az. Az első néhány ajtó egyszerű volt és normális, de egy idő után egyre kétértelműbbek lettek. A hetes a falon volt, de a saját kezem által. A nyolcas firkálva volt a szüleim véréből. De a kilences - ez egy emberen volt, egy élő személyen. Mért rosszabb, hogy ez egy olyan személyen volt, aki úgy nézett ki, mint én?
"David?" Meg kellett kérdeznem.
"Igen... bántani fogsz engem, bántani fogsz engem..." Folytatta a zokogást és a ringatózást.
Válaszolt a megszólításra. Ő én voltam, még a hangjából is ítélve. De ez a 9. volt. Gyorsan megfordultam, amíg ő zokogott a székén. Valamilyen oknál fogva, arra gondoltam, hogy most nekem kell tennem valamit. Tanulmányoztam a falakat és a szék körüli padlót, valamit kerestem alatta. Szerencsétlenségemre volt itt valami. A szék alatt egy kés volt, címkével ellátva, "Davidnek - a Vezetőségtől"
Felkavarodott a gyomrom, ahogy elolvastam a címkét. Csinálnom kellett valamit, de az utolsó dolog, amit tenni akartam, hogy eltávolítom azt a kést a szék alól. A másik David szakadatlanul zokogott. Az elmém tele volt megválaszolatlan kérdésekkel. Ki rakta ezt ide és honnan tudta a nevemet? Meg sem említettem azt a tényt, hogy térdeltem a hideg padlón és egyben ültem is a széken, azért zokogva, hogy ne bántsam magamat. Ez túl sok volt, hogy feldolgozzam. A ház és a vezetőség egész idő alatt játszott velem. Valamilyen oknál fogva a gondolataim Peterre terelődtek. Ha ő csinálta volna, és ha találkozott volna a zokogó Peter Terryvel, ezen a széken ülve, ringatózva oda és vissza... Megráztam a fejemet; nem számít. Felvettem a kést a szék alól és a másik David azonnal abbahagyta a zokogást.
"David." Mondta a hangomon. "Mit gondolsz, mit fogsz csinálni?"
Felkeltem a padlóról, és megszorítottam a kést a kezemben.
"Ki fogok jutni innen."
David még mindig a széken ült, nyugodtan tűnt most. Felnézett rám, egy enyhe vigyorral a képén. Nem tudtam volna elmondani, hogy most nevet vagy megfojt éppen. Lassan elkezdett felkelni a székből és megállt velem szemben. Rejtélyes volt. A magassága, és ahogy állt, pontosan olyan volt, mint az enyém. Éreztem a markolatát a késnek, és egyre erősebben szorítottam. Nem tudtam mit fogok csinálni vele, de az volt az érzésem, hogy meg kell tennem.
"Most," a hangja kicsit mélyebb volt az enyémnél. "Bántani foglak. Bántani foglak, és itt foglak tartani." Nem tudtam felelni erre. Megragadtam, és a földhöz szorítottam. Felnézett rám, ijedt volt. Olyan volt, mint amikor a tükörbe nézek. Aztán a hümmögés visszatért, halk volt, és távoli, még mindig azt éreztem, hogy mélyen a testemben van. David úgy nézett fel rám, ahogy én néztem le saját magamra. A hümmögés hangosabb lett és éreztem valami csattanást kívülről. Egy mozdulattal belevágtam a kést a mellkasán lévő foltba, és szétvágtam. A sötétség elöntötte a szobát. Én pedig elestem.
A sötétség körülöttem maga a semmi volt, nem érzékeltem semmit. A 4. szobában is sötét volt, de azt nem éreztem közel és nem borított be teljesen. Nem voltam biztos egy pillanatig, miután elestem. Könnyednek éreztem magamat. Biztonságban éreztem magam. Aztán a mély szomorúság vett körül. Elveszettnek, depressziósnak és öngyilkosnak éreztem magam. A szüleim látványa maradt az elmémben. Tudtam, hogy nem volt igazi, de láttam és az elmém nem tudta megkülönböztetni, hogy mi valós és mi nem. A szomorúságot csak még mélyebben éreztem. A 9. szobában voltam és az eltelt idő napoknak tűnt. Az utolsó szoba. És pontosan ez volt az; a vége. A Végtelen Háznak volt vége és én elértem. De ezen a ponton feladtam. Tudtam, hogy örökre ebben a köztes állapotban leszek a semmivel és a sötétséggel kísérve. Még a hümmögés sem tartotta épen az elmém.
Elvesztettem az összes érzékemet. Nem éreztem magamat. Nem hallottam semmit. A látásom használhatatlan volt itt. Kerestem valami ízt a számban, de semmi. Teljesen elveszettnek éreztem magam. Tudtam, hol voltam. A Pokolban. A 9. szoba volt a Pokol. Aztán történt valami. Egy fény. Egy azok közül a sablonos fények közül az alagút végén. Éreztem, ahogy a föld alattam volt, felálltam. Egy (vagy két) pillanat múlva, miután összeszedtem a gondolataim, és az érzékeim, lassan elindultam a fény felé.
Ahogy közeledett a fény, alakokat formált. Egy felirat nélküli ajtó volt, egy kis réssel az alján. Lassan keresztülsétáltam az ajtón, és ott találtam magam ahonnan elindultam: az előcsarnoka a Végtelen Háznak. Pontosan olyan volt, mint ahogy elhagytam: ugyanolyan üres, ugyanolyan gyerekes Halloween-i dekorációval díszített. Mindazok után, ami ezen az estén történt, óvatos voltam. Néhány pillanat múlva körülnéztem, hogy találjak valami különbséget. Az asztalon volt egy fehér boríték, kézírással nekem címezve. Kíváncsian, de óvatosan, összeszedtem a bátorságomat, hogy kinyissam a borítékot. Volt benne egy levél, szintén kézzel írva.

David Williams,
Gratulálok! Eljutottál a Végtelen Ház végére! Kérlek, fogadd el ezt a pénzt a nagyszerű teljesítményedért!
Tisztelettel,
Vezetőség

És a levél öt darab 100$-os bankjeggyel.

Nem bírtam abbahagyni a nevetést. A nevetésem percei óráknak tűntek. Nevettem, amikor odasétáltam az autómhoz és nevettem, amikor hazavezettem. Nevettem, amikor felálltam a kocsi felhajtóra. Nevettem, amikor kinyitottam a bejárati ajtót a házamhoz és nevettem, amikor megláttam a tíz karcolást a padlómon.

7 megjegyzés:

  1. Valaki megmondja mi a végének a lényege? (10 karmolás a padlón)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igazából az, hogy még benne van a játékba, de lényegébe, te döntöd el, hogy ez a vég mit is jelentsen, ez a lényege, hogy ilyen misztikus!

      Törlés
  2. Huh, számomra ez hosszú volt. Nem volt ijesztő a számomra, bár, történtek érdekes dolgok benne, mégis a vége megint csattanósra sikerült, és ezt imádom a Creepypastákban.

    VálaszTörlés
  3. Hát ez nagyon durva volt!Főleg a vége! :O

    VálaszTörlés
  4. Úristen....ez nagyon durva. Ez nem ijesztő volt hanem inkább kalandos és izgalmas.Tényleg nagyon hosszú,öröm volt végig olvasni. :)

    VálaszTörlés
  5. Az a lényege a végének, hogy a 10 karcolás a padlón a 10-ik ajtót jelezte...Ezért végtene ház..mindenki azt hitte ilyenkor hogy vége a "játéknak" mert visszatért az elég élethű való életbe, viszont a 10 karcolás a padlón az ajtót jelezte. Végtelen ház. Ki tudja mennyi szoba van...:D

    VálaszTörlés
  6. Király. Jó volt, de volt egy rész ami lesokkolt és akk 33 mp depibe zuhantam és elvonultam egy sarokba... XD, de ez volt eddig a legjobb story

    VálaszTörlés